Ősi motívumok őrzője

Vankó Basa Lenke fiatalon, az 1970-es években került Erdélyből Bácskába, és a magyar népi díszítőkultúra jó ismerőjeként, képviselőjeként hamar megismerte a környezete és az egész Vajdaság. Első kiállítása 1975-ben volt Pacséron, a helyi iskolában, ahol száz festett falitányért állított ki. A nagy sikerű kiállítás díszített tányérjai rövid időn belül el is keltek. Így indult a vajdasági pályafutás, és ugyan nem nehézségek nélküli, ám sikeresnek mondható évtizedekkel folytatódott.

Lenke sohasem siránkozott, munkabírása, tartása átsegítette a nehéz korszakokon is.Március végén bácskossuthfalvi otthonában kerestem fel a hat éve özvegy hölgyet (a Vankó Gergellyel kötött házasságából két fia született, akik felnőttként Budapesten telepedtek le.) A beszélgetést nem volt könnyű elkezdeni, hiszen a lakásba belépve színpompás festett bútorok, falitányérok, tojások fogadtak. Miután néhány fotó elkészült a szavakkal nehezen körülírható kis térben, ami egy állandó kiállításnak, szentélynek is nevezhető, először arra kértem, a pedagógus-iparművészt, hogy idézze fel a régi gyermekkorok húsvétjait.

ERDÉLYBŐL VAJDASÁGBA

– Erdélyben nagy ünnep volt a húsvét, bizonyos szabályok, szokások mentén, amelyeket szigorúan betartottunk. Akármilyen nehéz helyzet is volt, a pásztorokkal való összeköttetésnek köszönhetően húsvétra mindig beszereztük a bárányt, amiből életem legfinomabb levese, a tárkonyos bárányleves készült. Savanyú, habart leves, főként bárányaprólékból készül. Hatalmas kemencében sült a kalács, a kenyér és legvégül egészben a bárány. Az volt az ünnepi asztal fénypontja. Nagypénteken nagyon szigorúan betartottuk a böjtöt, a péntek különben sem volta soha húsos nap. Mindig paszulylevest fogyasztottunk valami nudlival, tésztával, nagypénteken pedig aszaltgyümölcs-levest ettünk, vagy csak aszalt gyümölcsöt a levében megfőzve, hozzá pattogatott kukoricát, és nem is kívántunk mást.Mi öten voltunk testvérek. Gyermekkoromban egy időszakban édesapám koncepciós per nyomán tíz évre börtönbe került, és ami volt élelem a kamrában, azt is szinte mind elvitték. Kilencen voltunk az asztalnál, nagyanyámmal, nagynénémmel. Édesanyám beiratkozott a kollektívbe, nyaranta azonban mi is dolgoztunk, segítettünk az élelem megtermelésében. Fehér megyében egy nyolcszáz éves kis faluban, Székelykocsárdon éltünk – kezdte emlékeinek felidézését Vankó Basa Lenke, aki a nehézségek ellenére a húsvéti szokásokat, a finom tárkonyos báránylevest és a tojásfestést nagyon szerette kislány korában.

– Negyedikes voltam, amikor mondták, hogy próbáljak rajzolni valamit a tojásokra. A gyógyszertárban vettünk sósavat kis üvegben és tollheggyel rajzoltunk, aztán festéskor kifehéredett a helye. Ekkor kezdődött a díszítés, majd minden évben fejlődött egy kicsit. Még elemista koromban volt egy festőművész tanárom és ő is adott instrukciókat. Valójában azonban kamaszkorban derül ki, hogy van-e valakiben tehetség, vagy nincs, és akkorra már én is rájöttem, hogy a díszítés nekem könnyedén megy. A népi motívumok akkoriban még jelen voltak az életünkben. A nagymamám torockói volt. Bár anyu székely nemesi családból származott, mi már polgári életet éltünk, a népművészet viszont mindenki kedvence volt. A szimbolikát is ismertük, tudtuk, hogyan fejeztek ki oly sok mindent jelképekkel az emberek. S mondhatom, egész életemben körülvesznek ezek a motívumok. Akármilyen fényes, modern lakásom lenne, ezeknek a tárgyaknak akkor is ott lenne a helyük benne.

Milyen tanulmányokat folytatott?

– Kolozsvárra szerettem volna menni képzőművészetire, ám akkor éppen olyan határozat született, hogy mindenki csak a saját „reonjában” tanulhat tovább, így kerültem a nagyenyedi Bethlen Gábor Gimnáziumba. Utána pedig a pedagógiai főiskolán folytattam. Szabadidőmben mindig sokat rajzoltam, vászonra, selyemszalagokra is. Mindent kipróbáltam. Egy híres tanárházaspárnak mutattam meg a rajzaimat, ők javasolták, hogy a díszítőművészettel foglalkozzak. (Később, amikor már itt éltem, Svájcban felvettek volna egy dizájn főiskolára, miután látták a munkáimat, de itthon volt a két gyerek, a férjem, s végül hazajöttem...)A főiskola után tanítani kezdtem, a gyakorlati évet egy mezőségi kis román faluban töltöttem, ott tanultam meg románul. Két hatalmas hegyet kellett mindennap megmásznom, 6 kilométerre volt az iskola a vasútállomástól. Azután Arad megyébe helyeztek, negyedikeseket tanítottam, meg franciát és zenét, azt is szerettem, a kórusmozgalomban is aktív voltam, a magyar gyermekeimmel az országos versenyen harmadik díjat nyerünk.

Hogyan ismerkedett meg férjével, Vankó Gergellyel, a keleti tudományokkal és művészetekkel foglalkozó íróval, költővel, aki a buddhista filozófia doktori címét is megszerezte?

– Egyszer eljutottam Magyarországra, ahol egy ifjúsági magazinban megláttam Gergely képét, írtam neki, ő válaszolt. Ez 1967-ben volt, öt évig leveleztünk, azután eljött, felkeresett. A levelezésből már jól ismertük egymást és el is határoztuk, hogy együtt folytatjuk az életünket. Bácskossuthfalvára költözünk Gergely szüleihez, a nagymamája nagyon sokat vigyázott a gyermekeinkre.

Hogyan fogadták itt, a Bácskában?

– 1974 őszén érkeztem, és csak 1977-ben tudtam először hazamenni, miután útlevelet kaptam. Nehéz volt, bár az alföldi magyar mentalitás tetszett, szerettem, hogy senki nem beszélt mellé. Mielőtt még a diplomám honosítására került volna sor, ajánlották, hogy tanítsak képzőművészetet, mert akkor már egész Vajdaságban kezdtek ismertté válni a tányérjaim. Az első kiállításom 1975. május 30-án volt a pacséri iskolában, akkoriban a szövetkezet támogatásával minden hónapban tartottak ott kiállítást. Mind a száz tányért sikerült eladni. Bajsán a búcsúkban vettem részt, és nemcsak a környéken lettek közkedveltek a tányérjaim, hanem a hazatérő vendégmunkások is vittek magukkal.Itt értettem meg, s szerettem is meg Petőfi Sándor híres Az Alföld című költeményét, hiszen én hegyvidékről származom, és nem tudtam értelmezni e sorokat: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája! / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / S képzetem hegyvölgyedet nem járja. // Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom...”

KÖZÉPPONTBAN A NÉPMŰVÉSZET

Vankó Basa Lenke tanított képzőművészetet a helyi iskolában, majd az Otthon Értelmi Fogyatékosok Intézetében foglalkozott munka és művészeti terápiával. Valójában mindenhol, minden munkájában középpontba került a népművészet. Büszke arra is, hogy egy tanítványa, Laki Elvira most aktív tojásfestő, nagyon szép munkái vannak.

Mit emelne még ki a pályafutásának állomásaiból?

– Az emberek igényelték, hogy üvegekre, fakanálra meg egyebekre is kerüljenek a motívumokból, és igény szerint díszítettem, amit kellett. Én ebből éltem, azért is igyekeztem sokat dolgozni. A MIRK-en több aranyérmet nyertem, Újvidéken, a Forumban is bemutatkozhattam, sok kiállításom volt. Nem számoltam, de több ezer tányért festhettem. A honfoglalás kori mintákat nagyon szeretem: a teremtés-mítosz is megjelent a tányéron: az Életfa, tetején a Sámán Bagoly, a figyelő, gondviselő, a gyökér őrzője, a Turul. A tojásfestést is felelevenítettem, sokat kísérleteztem a színekkel is, meg azzal is, hogy hogyan kerüljenek fel a minták, és mondhatom, hogy nagy gyakorlatra tettem szert, abból is sokat adtam el, Bázelbe például 100 darab fatojást. Sokat utaztam külföldre is, azután azonban jött a háború és minden megszakadt. Közben a Meblo bútorgyárban a bútorkészítésbe is belekóstoltam, ami a későbbi bútorfestés során nagyon jól jött. 75 éves voltam, amikor öt garnitúra bútort festettem Erdélyben az unokahúgom hoteljének a szobáiba.Mindig a népművészetből szerzek ihletet, kedvenc motívumaim azonban nincsenek, talán az ősi magyar motívumok azok, amelyeka legtöbbet jelentenek számomra. A szobámba is ezeket raktam ki. A legszebb emlékek a tányérokhoz fűznek, ez még a kínai termékek betörése előtt volt, ez a korszak azonban sajnos lezárult.

Hogyan telnek a napjai? Dolgozik-e mostanában valamin?

– Nagyon rossz a szemem, április közepén lesz a műtétem. Ajándékba készül néhány tojás, most már eladásra nem dolgozom. Az utóbbi években ajándékoztam az unokáknak is tányérokat, amelyek tetszettek nekik, vihették. Egyébként nem unatkozom, ha jó idő van, az udvaron igyekszem kicsit tenni-venni, szeretnék olvasni, ám a szemem miatt sajnos nem tudok, viszont az internet világa, a közösségi oldalak sokat jelentenek, hiszen a segítségükkel tudok beszélni a távol élő testvéreimmel és a gyerekeimmel, és ez nagyon jó.

Búcsúzáskor még egyszer megcsodálom a tányérokat, amelyek nemcsak díszítenek, hanem üzenetet is hordoznak színvilágukkal, kiemelt elemeikkel arról, hogy kik vagyunk. Ma már teljesen más világban élünk, mint egykor őseink, a népművészet jelképei azonban ma is jelzik a közös, egységes világot. Szimbolikájukkal üzennek, s azon nem fog ki az idő.