Az utóbbi években Európának a második világháború vége óta bekövetkezett legsúlyosabb migrációs kihívásra kellett volna reagálnia, de semmilyen átfogó intézkedés nem történt. Az emberek tömegesen menekültek Európába a saját országukban dúló konfliktusok, terror és üldöztetés elől. Az EU-ban 2019-ben összesen 295 800 fő kapott menekültstátuszt, a 2015 és 2016 során tapasztalt rekordméretű migrációs áramlások mérséklődtek. A migránsok és menedékkérők beáramlása Európába megmutatta, hogy igazságosabb és hatékonyabb európai menekültügyi és migrációs politikára lenne szükség. De nincs.
Mindenen át…
Az emberiség fejlődésének egyik alappillére a tudás és a szabadság. A szabadság nevében nem lehet egy nép jogait korlátozni, de erről minden bizonnyal nem szóltak mindenkinek.
Lassan már egy évtizede lesz, hogy egyes helyeken a megszokott szabadság és a mindennapi alapjogok változtak. Ehhez hozzájárult 2015. szeptember 5-én Angela Merkel német kancellár nyilatkozata, mely szerint „a politikai menedékjogra jogosultak befogadásának nincs felső korlátja”. Ennek hatására még több migráns indult meg Szerbián keresztül Németország felé, megváltoztatva az útvonalak mellett élők mindennapjait.
Ennek mi is szemtanúi voltunk, éppen a határ felé tartottunk kora hajnalban, amikor az egyik útitársam felkiáltott: vigyázz, emberek az úton!
Alig tudtam félre rántani a kormányt, hogy ne történjen baj. Megálltunk, hat marcona férfi feketébe öltözve nagy hátizsákokkal az úttesten gyalogolt. Kérdésünkre, hogy mindenki jól van-e, választ sem kaptunk, sőt átnéztek rajtunk, s folytatták útjukat.
Visszaszállva a kocsiba mindenki a korábbi esemény hatása alatt volt. Egyetértettünk abban, hogy nem ez a megfelelő módja annak, hogy új életet kezdjenek.
Tibor, aki a balkáni háborúk alkalmával sok mindent látott, kétkedve fogadja a „menekült” jelzőt.
– Ezek az emberek nem háború elől menekülnek! Ha veszélyben lenne az életük, akkor a legelső biztonságos országban, főleg, ha az arab, maradnának. Hol vannak az idősek, a gyerekek? Ezek fiatal emberek, miért nem harcolnak az otthonukért, családjukért? Felszerelkezve, telefonokkal, ha menekülnének, nem így néznének ki! Pénzük is van, jóllakottak, á ezek nem menekültek! – mondta.
Gondolatainkba merülve haladtunk a határ felé. A felkelő nap első sugara még álmosan pislog a tájra, de előcsalogatja a hosszú órája várakozó kamionsofőröket a fülkéjükből. Elgémberedett végtagjaikat kinyújtóztatva bámulják az elhaladó autókat, majd a pálya mellett lévő „migráns tanya” felé vetik figyelmüket, ahol a korai idő ellenére óriási kiabálás vet véget a nyugodt reggelnek. Mi sem tudunk tovább haladni, mivel sokan vannak előttünk, megállunk és hallgatjuk a hangzavart.
Az egyik szerb kamionost kérdezzük, hogy mi történhetett? Fogalma sincs, de ez megy egész éjjel – feleli, majd káromkodva hozzáteszi, nem hagyják őket pihenni.
– Valakinek őrködni kell, nehogy felmásszanak a pótkocsikra, vagy kárt tegyenek bennük, mert akkor még plusz időt kell itt tölteni!
A rendőrség nem tud segíteni?
– Ezek, ezek csak várakoztatni, büntetni tudnak, de megvédeni? Ugyan, ezektől ellophatják az országot is, de akkor már vigyék a politikusokat is, talán lenyugodna a világ! Nem érdekli őket senki és semmi, ha érdekelné ezek a „migrik” be se jöhetnének Szerbiába papírok nélkül! Te is vársz, én is várok a határon ezek meg mennek, lopnak mindenhol, a rendőrségünk meg ölbe tett kézzel nézi. Furcsa világ! Nézd meg őket, hogy viselkednek! Mint az állatok – int a fejével az újra megerősödő kiabálás felé. Beszarás – mondja, majd sercintve köp egyet maga elé, és fejét csóválva beszáll a kamionjába.
Elgondolkodom, tényleg ezekre az emberekre van szüksége Európának? Képesek lesznek beilleszkedni, munkát vállalni, hasznára lenni a társadalomnak? Ők lennének a megoldás a munkaerőhiányra, az elöregedésre?
Tárt karokkal, vagy mégsem?
A környezetemből számos ismerős él, dolgozik Németországban, Európában, vannak, akik immár húsz éve. A közösségi hálónak vannak jó oldalai is, amit most érdeklődésemnek megfelelően ki is használok.
Károllyal gyermekkorunk óta ismerjük egymást, együtt kezdtük kergetni a bőrt a helyi focicsapatban. Ő már 2006 óta él távol szülőföldjétől, kamionsofőrként dolgozik, sok országot bejárt már. Végig kísérte a migrációs vonalakat, jelenleg Németország és Franciaország között közlekedik. A francia határhoz közel élnek.
– Görögországig jártam le, ott a görögöknél találkoztam velük, azt hiszem, először. A görög rendőrök brutálisak, azok nem teketóriáznak, elég durva állam, elég durva rendőri intézkedésekkel. Gyorsan dolgoznak a gumibotokkal, keményen tudnak fellépni a rendőrök. A francia se különb, igaz, ők már edzettek velük szemben. Sokfelé kellett is a keménység, hiszen a vámövezetekben felmásztak a kamionokra, leverték a biztonsági zárakat, bújtak be a kamionokba. Nekünk megcsinálták a bajt a határon feleslegesen, nem is nagyon szerettem arra járni!
Szerbeknél más, szerintem ott a rendőrök is benne vannak, igaz, érdekes az is, hogy hogyan jutnak be az országba. Bennünket piszkálnak, órákat, ha kell, ezek meg mehetnek mindenen keresztül? Szerinted nincsen nekik ez az juttatva, hogy ne nézzenek oda?
Németországban milyen változásokat hozott a tömeges migráció?
– Olyan atrocitások már nincsenek, mint 2015 után, innen-onnan kikerül a nyilvánosság elé, de már eleve úgy szerkesztik meg a híreket, hogy nem is mondják meg, amikor a migránsok az elkövetők.
Kassel belvárosába a gyerekeket nem szívesen viszed be, mert ők ott lófrálnak a belvárosban, unatkoznak. Nappal tele velük Offenburg belvárosa, este nem tudom, mi a helyzet, nem szoktunk már menni miattuk. Hogy mi a változás? Zárkózottabban élünk, azt hiszem.
Valóban próbálják munkahelyekhez juttatni őket?
– Igen, de ezek az emberek nagy része nem azért jött, hogy dolgozzon. Tehát ez duma, hogy majd beintegrálják őket. Egy pici részét talán. Csak jöjjön a nagy tömeg, abból talán tudnak majd néhányat beintegrálni, és kész. A német háztulajdonos örül, hiszen az állam drágábban adja bérbe a lakásokat a migránsoknak, mint egyébként. Nem hiszem, hogy hosszabb távon ez lenne a megoldás. Nincs nyelvtudás, dokumentum, képzettség, se akarat. Élősködnek a német társadalmon, a német kollégáimnak sem tetszik. Jöttek rengetegen, de nem a munkalehetőség miatt. Tele van velük Németország – magyarázta.
Elgondolkodtam Károly szavai hallatán. Az rendben, hogy a háború elől elmenekül, miért nem a szomszédos arab államokba? Ha gazdasági okokból, akkor miért nem akar dolgozni vagy beilleszkedni? Ha nincs papírja, hogy jut át fél világon? Honnan van annyi anyagi tartaléka, hogy akár hónapokig úton tudjon lenni? Ami a legjobban érdekelt, hogyan jutnak be Szerbiába?
Ezzel a kérdéssel kerestem fel a szerbiai határőrség illetékesét, de valószínűleg annyi a munkájuk és annyira elfoglaltak az ország polgárainak a biztonságán dolgozva, hogy erre már nem jutott sem erő, sem energia. Azóta sem kaptam választ.
A magyar határrendészet képviselője már másnap fogadott, általánosságokat osztott meg velem, de azt, hogy pár éjszakát a magyar járőrökkel lehessek és figyeljem munkájukat, saját biztonságom érdekében megtagadta.
Jobb élet reményében…
Maradt a kiskapu, hogy megérdeklődjem az egyik menekülttől, pontosan miért is vált ennyire vonzóvá Európa.
Dragan rendőr, már évek óta a magyar határ mellett dolgozik, az ő segítségével sikerült kieszközölni egy találkozót az egyik migránssal.
Amin még nincs harmincéves, tisztának mondható, és ruhái sem szakadozottak. Két hete érkezett, boldog, hogy tető van a feje felett, és ágyban alhatott, amit régóta hiányolt:
– Afganisztánban éltem, olyan városban, ami ma már nincs, a földig romboltak, ezért döntöttem úgy, hogy eljövök és illegálisan átlépve a határt eljutok a csodás Európába. Eljutottam Pakisztánba, onnan léptem át az iráni határt. A török határon átlépve, embercsempészek hoztak át hajóval Görögországba, onnan indultam meg.
Embercsempészek?
Igen, ők embercsempészek voltak. Nélkülük nem jutottunk volna el idáig, Ők is afganisztániak. Jóban voltak a helyiekkel, akik adtak nekünk ennivalót és egy ágyat, ahol lepihenhettünk.
Gondolom nem olcsó, ha mindenetek odaveszett a bombázások alatt, honnan van pénzetek az útra? Kik segítenek nektek?
Nagyon drága az biztos, az embercsempészek járnak a legjobban. Sokan jönnek Pakisztánból, Iránból és főleg Szíriából, Irakból és Afganisztánból egy jobb élet reményében Európa felé. Nem kaptunk egy fillért sem semmilyen nemzetközi szervezettől. Engem kizárólag a szüleim pénzelnek. Igen, vannak csoportok, akiknek vannak ilyen kapcsolataik, állítólag telefonon keresztül kapják az utasításokat, erről a táborban lehet hallani. Minden új lehetőséget megosztanak az utazókkal, de ez pénzbe kerül! Nekem nincs annyi, így magam próbálok Németországba jutni.
És ha odaérsz, hogyan képzeled a jövőd?
Akkor munkát vállalok, pénzt gyűjtök és kihozom a szüleimet!
Szerinted be fogsz tudni illeszkedni? Beszélsz te németül?
– Csak végre odaérjek, akkor már minden rendben lesz! Kapok szállást, pénzt, tanulom majd a nyelvet és előbb vagy utóbb munkához jutok – mondta.
Amin céljai természetesen érthetőek, hiszen mindenkinek joga van a boldogabb élethez! De miért éppen Európában látják a paradicsomi lét lehetőségét?
Ótos András felvétele
Nem jó vége lesz ennek
A választ újra a közösségi hálón kerestem, régi ismerősömet kértem, hogy próbáljon válaszolni a feltett kérdésekre, illetve ismertesse azt, amit mi nem tudunk. Ő német apától származik, általános iskolába Vajdaságban járt, majd Németországban folytatta az életét. Jelenleg egy nagy autógyár részlegvezetője.
Szerinted kell Németországnak migráns? Valóban meg lehet élni szociális segélyből?
A nyolcvanas évekig azok a muzulmánok vándoroltak be Európába, akiknek ambícióik voltak, többre akartak jutni, mint otthon, jó részüket a szabadabb európai társadalmi közeg és kultúra is vonzotta. Ők már beilleszkedtek, mert be akartak illeszkedni.
Ma a túlnépesedés hajtja a migránsokat, és az átlag alatti képességűek tömegei jönnek. Olyan közegben, amely gyökeresen eltér attól, ahol szocializálódnak, munkát csak kényszerből vállalnak a segély helyett. Németországban sokan segélyből éldegélnek lepusztult kis lakásokban, és számukra még ez is maga a paradicsom ahhoz képest, ahogyan otthon éltek.
A cikk folytatása a következő Hétvége számában lesz olvasható.
Nyitókép: Ótos András felvétele
