Barangolás az önismeret útján

A Camino de Santiago zarándokútvonalak valamelyikét már több vajdasági fiatal is teljesítette, ezért úgy éreztem, jó lenne, ha valamelyikük a szélesebb nyilvánossággal is megosztaná az ott szerzett élményeit és tapasztalatait. Így jutottam el odáig, hogy felkeresem a zentai Hevér Lászlót, aki a nyár elején tért haza a zarándoklatról. Azt javasoltam neki, hogy egy kávé mellett mesélje el nekem, milyen is volt több mint 1300 kilométert gyalogolni, amire ő felnevetett, és csak annyit fűzött hozzá, hogy inkább tegyünk oda a bográcsban főni valamit, mert annyi élménye van, hogy órákon keresztül tudna mesélni. Végül a főzés elmaradt, ám egy kellemes hangulatú beszélgetésre azért sort kerítettünk, az egyik helyi kávézó kerthelyiségében. Megrendeltük az innivalót, majd Hevér László elkezdte megosztani velem kalandos történetét. Elmondta, hogy régóta foglalkoztatta már a gondolat, hogy kipróbálja magát egy ilyen zarándoklaton, az elmúlt években azonban nem érezte úgy, hogy képes lenne rá fizikailag vagy lelkileg.

– Külföldön dolgoztam hosszú éveken át, majd tavaly hazaköltöztem Zentára, és a vendéglátásban helyezkedtem el, mindemellett a barátommal egy saját vállalkozást is üzemeltetünk. Itthon mindennap felkelés után gyalogoltam 10 kilométert, és közben végig az járt a fejemben, milyen jó lenne ezt nagyban is kipróbálni, el kellene menni valamerre. Ebből kifolyólag felkerestem az egyik csókai srácot, aki már végigjárta a zarándokutat, hogy bővebb információhoz jussak. Szerettem volna tavaly ősszel nekivágni, ám mivel kicsit leívelőben volt az életem, ezért úgy voltam vele, hogy majd akkor megyek el, amikor újra visszatért a gondolat. Közben folyamatosan dolgoztam, majd tavaszra ismét visszatért az az érzés, hogy menni kell. Akkor úgy éreztem, hogy elérkezett a pillanat, van elég erőm és motivációm, szóval megvettem a repülőjegyet Barcelonába. Hozzá kell tennem, hogy én nem nagyon szerettem volna előre felkészülni az egész zarándoklatra. Elkezdtem nézni videókat a neten, más emberektől tanácsokat kérni, de mindenki csak azt mondta, vágjak bele és menjek, aztán lesz, ami lesz. Így is történt, egy tanácsot fogadtam meg, mégpedig azt, hogy a hátizsák súlya a testsúlyom maximum 10%-a legyen, és ez nagyon jó tanácsnak bizonyult a gyaloglás során. Végül április 17-én Budapestről repültem Barcelonába, onnan Pamplonába mentem, ahonnan tovább vitt az utam Saint-Jean-Pied-de-Port-ba, ami a történelmi kiindulópontja a Camino de Santiago-nak – mesélte László, aki saját bevallása szerint internet nélkül vágott neki az útnak, éppen azért, hogy ezáltal is rákényszerüljön a más emberekkel való kommunikációra, a telefon ugyanis szerinte amennyit segít, legalább annyi el is vesz az egészből. Mint mondta, úgy véli, akkor érezzük azt, hogy igazán élünk, amikor kikerülünk a komfortzónánkból.
– Már az első nap Pamplonában nehézségekbe ütköztem, hiszen nem volt szállásom. A helyi templomba mentem, ahol végül befogadtak, kaptam egy matracot és ott aludtam a földön, több száz másik emberrel együtt. Nagyon fáradt voltam, ezért gyorsan elaludtam. Másnap kora reggel felébredtem, elrendeztem magam, és délben busszal utaztam el Saint-Jean-Pied-de-Port-ba. Amikor odaértem a faluba, először rossz irányba mentem, nem találtam a kiinduló pontot. Nagy nehezen megtaláltam a zarándokirodát, ahol egy olyan ügyintézőhöz kerültem, aki csak franciául beszélt. Kézzel-lábbal mutogatva végül megértettük egymást, ideadta a szükséges papírokat, valamint az útvonaltervet, amelyen részletesen be volt jelölve minden szálláshely. Igyekezett meggyőzni arról, hogy várjak a következő napig az indulással, mert nem fogok átjutni a Pireneusok másik felére, ahol még van üres szállás, ugyanis a közte lévő két szálláshely tele volt. A zarándokok 90%-a előre foglal magának szállást, ám mivel én nem néztem utána a dolgoknak, ezt nem tudtam, ezért közben kellett improvizálnom. Mondtam az asszonynak angolul, hogy el fogok indulni, mert erre vártam egészen eddig. Megérezte, hogy mit akarok, mert folyamatosan próbált lebeszélni, de nem sikerült neki. Úgy voltam vele, hogy majdcsak lesz valahogy, majd alszom megint egy templomban a földön. Neki is vágtam a Pireneusoknak, a táj fantasztikus volt, elmesélni sem lehet. Annyira magával ragadott a környezet, hogy egyáltalán nem érdekelt semmi, csak mentem előre. Az út bizonyos szakaszain vannak kutak, ahol újra lehet tölteni a kulacsot. Egészen 1450 m magasságig felgyalogoltam, ott egy baszk férfival találkoztam, akivel nagyon jókat beszélgettem, tőle érdeklődtem a szállás felől, de mondta, hogy tele vannak. Rákérdeztem, hogy lehet-e kint éjszakázni a természetben, és azt mondta, hogy minden gond nélkül, csak bújjak el, ne lássanak meg, mert a szabály szerint nem lenne szabad. Szerencsére vittem magammal hálózsákot és függőágyat is, pont az ilyen esetekre – idézte fel az élményeit László, aki miután tovább folytatta útját, az első szálláshelyen evett egy levest, onnan pedig a másodikra ment, ahol azonban szintén nem volt szabad hely.

– Már késő délután volt, mire odaértem, és ott mondták, hogy még legalább 4 óra, mire átérek a hegyen, addigra azonban besötétedik, és úgy nagyon veszélyes az út, bármi történhet az emberrel. Harminc euróért felkínálták, hogy alhatok a földön, de úgy voltam vele, hogy inkább megyek tovább. Folytattam az utam, és sokáig nem is éreztem azt, hogy baj lehet, ám egyszer csak elkezdett lemenni a nap, és akkor utolért a valóság. Még találkoztam egy csoporttal, aki szintén figyelmeztettek, hogy nem fogok átérni a hegyen sötétedés előtt, de semmi sem érdekelt, mentem tovább. Az út mentén megláttam egy elhagyatott istállót, bementem és felakasztottam a függőágyam. Addigra már teljesen besötétedett, csak a csillagok és a hold világított. Hideg éjszaka volt, nagyjából 5 fok lehetett. Napközben teljesen leizzadtam, éjszaka meg majdnem belefagytam a függőágyba. Minden ruhám magamra vettem és belebújtam a hálózsákomba, de aludni alig tudtam, mert az adrenalin folyamatosan ébren tartott, ezért úgy voltam vele, hogy reggel 4 órakor ismét nekivágok az útnak. Egy fejlámpával botorkáltam a hegyi utakon lefelé koromsötétben, és vártam az első napsugarat, amely sehogyan sem akart előbújni. Akkor hirtelen azt éreztem, hogy ennyi volt, már az első napon véget ér az utazásom. Fejben szinte már búcsúzkodtam, és visszasírtam a harminceurós alváshelyet, amit felkínáltak. Már hat óra volt, még mindig sötét, mire rájöttem, hogy rossz irányba mentem, eltévedtem. Fel a hegyre, le a hegyről a francia–spanyol határon egy órán keresztül, azt sem tudtam, hol vagyok, muszáj volt megállnom és megvárni, hogy felkeljen a nap. Nagy nehezen felcsillantak az első, reményt jelentő napsugarak, amelyek megmutatták, hogy melyik út van jobban kitaposva és ennek köszönhetően visszataláltam a jó irányba. A Pireneusokon a felkelő nap látványa újult erőt adott ahhoz, hogy tovább folytassam a zarándoklatom. Átértem a hegyen, és fél 10 tájékában végre beértem a következő szállásra. Nyugodtan mondhatom, hogy az első nap igazán meghatározó volt számomra – hangsúlyozta büszkén László, aki kitért arra is, hogy a faluban elfogyasztott egy zarándok menüt, amit a zarándokútlevéllel kedvezményesen lehet megvásárolni, majd továbbment a következő településig, ahol megszállt, rendbe szedte magát és végre pihent is egy jót.
– Miután végre rendesen kipihentem magam, a vacsoránál találkoztam egy német nővel és egy angol férfivel. Greg, az angol férfi a következő 16 napban az útitársam volt. Együtt sétáltunk, beszélgettünk, annak ellenére, hogy én alig tudtam angolul. Nyugodtan mondhatom, hogy a 16 nap alatt sokat fejlődött az angoltudásom. Nem beszéltük meg előre, hogy együtt fogunk sétálni, mégis mindennap egy időben indultunk el, teljesen egy hullámhosszra kerültünk. Hozzám hasonlóan ő sem foglalt előre sehol szállást, nem idegeskedett a dolgokon. Úgy voltunk vele, hogy megyünk előre, aztán majd lesz valami. Hat órakor indultunk, és naponta 35–50 kilométert sétáltunk. Az úton rengeteg emberrel megismerkedtünk, olyan kapcsolatokra lehet szert tenni, amilyenekre sehol máshol. Például volt, hogy elhagytam a törölközőm az egyik helyen, majd fent, a hegyen összefutottam két emberrel, akik visszaadták. Úgy érzem, nagyon jó ötlet volt, hogy nem foglaltam előre szállást, mert szerintem rengeteg élménytől megfosztották magukat azok, akik igen. Útközben tudtam meg azt, hogy ha bemész Spanyolországban egy templomba, és azt mondod, hogy zarándok vagy, akkor kötelesek neked szállást biztosítani. Miután Greg megbetegedett, elváltak az útjaink, és magam sétáltam tovább. Teljesen más érzés volt egyedül sétálni, nagyon fura volt, de azért élveztem. A 24. nap értem be Santiagóba a célállomásra, ami 780 kilométerre volt a kezdőponttól. Kaptunk egy zarándoklevelet arról, hogy teljesítettük a távot, ám egyáltalán nem érdekelt az a darab papír. Útközben vettem meg a repülőjegyet vissza Budapestre, méghozzá Portóból. Santiagóból még legyalogoltam Portóba, ez nem tartozott az eredeti útvonalhoz, ezt csak én adtam hozzá magamnak. Végig a tenger mellett haladtam, fantasztikus élmény volt. A Camino de Santiagót három részre osztják, a test, a lélek és a szellem részre. A táv eleje a hegyvidéki rész, amely a testet fárasztja le, a középső a lelket, mivel kevésbé érdekes, főleg síkság, csak sétálsz és őrölöd magad, magadban beszélgetsz, a harmadik és egyben utolsó rész pedig a szellemé, amikor a végére érsz a távnak és végre igazán felszabadulsz – mesélte László, aki elmondta azt is, hogy a szállások többségén ugyan volt wifi, mégsem csatlakozott rá, ugyanis – ahogyan fogalmazott – nem azért ment oda, hogy ott is a neten lógjon.
– Igyekeztem minden pillanatot megélni és minél többet beszélni az emberekkel. Ezzel ellentétben sokan végig a telefonnal fényképezgették magukat, aminek következtében lemaradtak a valódi élményekről. Itthon én is sokkal jobban benne vagyok a technika világában, szerintem ez már visszafordíthatatlan, teljesen beleragadtunk. Miután hazaértem, még nagyjából két hétig élt bennem a zarándoklat szelleme, és alig használtam a technikai eszközöket, utána azonban visszazökkentem a szürke hétköznapokba, és most már megint ott tartok, mint előtte. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy ott egészen máshogyan éreztem az idő múlását, sokkal lassabbnak éreztem, mint például itthon. Mintha kitágult volna számomra az idő. Rájöttem, hogy ez valószínűleg azért volt, mert minden pillanatban valami más történt velem. Valószínűleg itthon azért érezzük ezt másképp, mert mindennap ugyanazt csináljuk, és így gyorsabban telnek a napok. Ha azt szeretnénk, hogy úgymond időben kitáguljanak a napjaink, akkor valami nem megszokottat kell csinálnunk. Mindent egybe véve, hatalmas önismereti utazás volt az egész zarándoklat, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha teheti, próbálja ki, hiszen magam is életre szóló élményekkel gazdagodtam általa – fogalmazott tapasztalatait összegezve Hevér László.