– Mikor kezdődik már az iskola? Hiányoznak az osztálytársaim… – hallgatom a negyedik osztályra készülő fiamtól nap mint nap. Közben pedig örül a lelkem. Mert hiszem, hogy ők lesznek az a nemzedék, amely párhuzamosan tudja kezelni a virtuális világot és megélni a valósat. Az utóbbi teljes megvonása ugyanis oly keserű tapasztalattal ruházta fel őket, melynek révén ösztöneik felé fordultak.
Az elmúlt három év ugyanis gyökerestől változtatta meg az iskolakezdést (is). Pár évvel ezelőtt már augusztus elején arról diskuráltunk a szülőtársaimmal, hogy mennyibe kerülnek a tankönyvek és a tanszerek, kinek mit és hol sikerült legjutányosabban beszereznie, és felváltva figyeltük az iskola ajtaját, amelyre a hónap közepén ki is függesztették az órarendeket. Idén viszont még a nyári szünidő végén is idegesítő csönd lebegett a szülői csoportosulások felett. A koronavírus megjelenése óta ugyanis sokkal inkább félnek a szülők az online oktatástól, mint a drágulástól.
Augusztusban pedig ismét a körül forgott a fáma, hogy megkezdődik-e egyáltalán szeptember elsején a tanév. És ha mégis, akkor vajon milyen formában? Mert újra egymásnak feszültek az epidemiológusok és az oktatási megbízottak. A járványügyisek idén is a nyaralásból hazatérők által képviselt veszélyt hangoztatták, és legkevesebb hét nappal elhalasztották volna a tanévkezdést. Szerintük ugyanis ez az „átmeneti időszak” szükséges lett volna arra, hogy az utazások után „lecsillapodjon” a vírus, és ne fertőzzön tömegeket. Az első ilyen jellegű kijelentéseket félelmetes csend követte úgy a szülők, mint az oktatásügyi szakemberek részéről is. Így aztán a járványügyisek valamelyest enyhítettek az álláspontjukon: ismét szorgalmazták a harmincas létszámú osztályok kettéválasztását, de annak lehetőségét is felvetették, hogy újra maszkviselésre kötelezik a tanulókat és a pedagógusokat.
Ekkorra már a hidegrázás kerülgetett minden érintetett. Bár hangosan még senki sem mondta ki, de az online, a szétválasztás és a maszk szavak hallatára úgy a diákok, mint a tanárok és a szülők is szemforgatással, sóhajokkal és gyilkos tekintetetekkel reagáltak. Majd végre valaki nyilvánosan is állást foglalt a tömegek mellett. Jasna Janković, a Szerbiai Oktatásügyesek Szakszervezetei Uniójának elnöke a sajtó elé állt és kimondta: elfogadhatatlan lenne a gyerekeket ismét maszkviselésre kötelezni, vagy a jelenléti helyett távoktatást szervezni. Sem egyik, sem másik intézkedés nem tesz jót a gyerekeknek – érvelt.
A szikrányi vélemény elég volt ahhoz, hogy végre a minisztérium is állást foglaljon. Az oktatás elindításával foglalkozó bizottság úgy ítélte meg, hogy most és ezt megelőzően sem az iskola jelentette a legnagyobb veszélyt a vírus továbbadásakor – fogalmazta meg azt az oktatási miniszter, amit a józan gondolkodásúak már több mint egy éve hangoztatnak. Az engedélyezett koncertek, fesztiválok, valamint a korábban megszervezett kampányrendezvények ugyanis sokkal fertőzőbb fészkei lehettek a vírus terjedésének, mint az iskolapadok. Amelyeket az érvényben levő rendelkezések szerint rendszeresen fertőtlenítenek. Az iskolák ugyanis a mai napig kötelesek betartani a járványügyi szakemberek által javasolt higiéniai szabályokat. Amennyiben pedig az egyik diáknál tüneteket észlelnek, szólniuk kell a szülőknek vagy a gondviselőknek, és a gyereket haza kell küldeniük. A tanárnak viszont a megfázás, meghűlés tüneteinek észlelése esetén maszkot kell viselnie, illetve betegszabadságra mennie – ismételték a jól megtanult leckét a pedagógusok, de még a minisztérium illetékesei is…
Ennyi pedig elég volt ahhoz, hogy a szülők (is) visszatérjenek azokhoz a témákhoz, amelyek ilyentájt korábban foglalkoztatták őket. Lázasan írták össze, hogy melyik gyereknek hány kockás, vonalas, kis formátumú, vagy éppen keményfedelű füzetre van szüksége. Már az sem jelentett problémát, hogy a rajztanárnő csak egy adott márkájú temperát hajlandó használni az óráin, és azt sem vetették a pedagógusok szemére, ha pár plusz tankönyvet is rendelnének. Még akkor is, ha az alsós gyermekük részére több mint 8 ezer dinárba került az alapcsomag, a felsős csemetéjük számára pedig legkevesebb 11 ezer dinárt kellett idén a kereskedők pultjaira tenni a könyvekért. Azt az igencsak méretes gombócot is csendben elnyelték, amely a tanszerek bevásárlásakor akadt meg a torkukon. Szembesülniük kellett ugyanis azzal, hogy a világválság a papíripari termékek árát is jelentősen befolyásolta: idén 20–30 százalékkal drágábbak lettek a füzetek, blokkok és az egyszerű nyomtatópapír is. A szükséges tornafelszerelésről, cipőkről és ruházatról nem beszélve… A legtöbb szülő alá sem merte húzni a kiadások listáját: struccpolitikát alkalmazott akkor is, amikor szembesült azzal, hogy a tanévkezdés alapköltségei felemésztették a minimálbérét.
– Mindegy, csak üljenek be az iskolapadokba… A Viber-csoportot meg már csak akkor akarom látni, ha az órarendet küldi a tanító néni – mondta a napokban az egyik szülőtársam. Együtt reménykedünk azóta is, hogy a járvány idején kialakított online felületeket az idei tanévben már csak azok az értesítések fogadására használjuk, amelyeket korábban az iskolaajtókra függesztve követtünk.
Az utóbbi években ugyanis mindenki számára egyértelművé vált, hogy bár a technikai vívmányokat az ember teremti, követni mégsem képes azokat. A gyakorlatban minden adott volt a távoktatás sikeréhez, elméletben tehát működnie kellett volna. Mégis csődöt mondott, a szó minden értelmében. Közbeszólt az az elemi ösztön, mi szerint (még mindig) társas lények vagyunk, és személyes kapcsolatok nélkül nem csak, hogy fejlődni nem tudunk, de létezni sem.
