Sokszor halljuk: „Pfuj, béka, kígyó!” „Taposd agyon!” Az undok, nemszeretem állatok sora igen hosszú. Az ember önző módon, szép és csúnya, kedves és undok, hasznos és káros csoportokba sorolja az állatokat. Már a múlt század elején Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor, a madarak, a halak, a pókok tudósa megfogalmazta, hogy a „természetben nincs káros vagy hasznos, csak szükséges.” Arra szükséges, hogy végezze azt a feladatot, amit a Természet rábízott.
Az állatok világnapja, október 4-e (Assisi Szent Ferencnek, az állatok védőszentjének halála napja) kiváló alkalom, hogy elgondolkodjunk azon, hogyan is viszonyulunk a szűkebb környezetünkben élő házi állatokhoz, a házi kedvenceinkhez és a tágabb környezetünkben, a természetben élő állatfajokhoz. Miért került végveszélybe megannyi állatfaj? Miért kellett a Föld nevű bolygóról olyan sok állatfajnak végleg kipusztulnia?
Szent Ferenc azt hirdette, hogy nemcsak embertársainkat kell szeretnünk és tisztelnünk, hanem mindent, ami körülvesz bennünket, legyen az akár élő, akár élettelen. A legenda szerint szót tudott érteni az állatokkal, beszélt a madarak nyelvén:
„Ti nem vettek, sem arattok, és Isten titeket eléltet, és ad folyóvizet és kútforrásokat innotok, fészekre hegyet és halmot. És mert sem fonni nem tudtok, sem szőni, de maga ad tinektek és ti fiaitoknak kellemetes öltözést. Azért igen szeret titeket a Teremtő…”
Ezt a szeretetet a madarak színpompás megjelenésükkel, ámulatba ejtő énekükkel viszonozzák. A vadászó, gyűjtögető ember túlélését a kritikus pillanatokban éppen a madarak segítették. Amikor kudarccal végződött a vadászat és nem sikerült elejteni egy-egy nagyobb zsákmányállatot, a könnyebben hozzáférhető madártojások és madárfiókák elfogyasztása ideig-óráig csillapítani tudta korai ősünk éhségét.
Amíg csak lándzsával, íjjal és nyíllal vadászott az ember, esélye volt a vadnak a túlélésre, a cserkelő vadász elől sokkal többször inalt tova a négylábú és rebbent a magasba a szárnyas vad, mintsem ahányszor sikerrel tudott rajtuk ütni a két lábon járó ősember. Azután valaki, vagy valakik megcsinálták a tüzes botot, megszületett a lőfegyver, ami sok millió állat és sok millió ember életét is kioltotta az elmúlt lőporos századokban.
Amíg az ember csak annyit vett el, annyi állatot csalt csapdába, nyilazott le, amennyi a család és hordatagok éhségét volt hivatott csillapítani, addig nem voltak nagyobb veszélyben a természetben szabadon élő négylábúak és madarak. Bár egyes kutatók úgy vélik, hogy a legnagyobb szárazföldi emlősök, a mamutok eltűnéséért közvetlenül az ősemberhordák a felelősek. Hogy mi a teljes igazság mamutügyben, nehéz megdönthetetlen bizonyítékokkal szolgálni.
Minél nagyobb termetű egy állatfaj, annál tovább tart a „gyerekkora”, annál később éri el az ivarérett felnőtt kort, annál lassabban szaporodik és annál sérülékenyebb. Az emberi tevékenység nyomán, a Föld erőforrásainak mérhetetlen kapzsi módon történő kifosztása nyomán átalakult természetben egyre nehezebben találják meg az életfeltételeiket a ma élő hosszú fejlődési és szaporodási ciklusú madarak és emlősök.
A legnagyobb testű madarunk, a magyar strucc esete jól példázza ezt a helyzetet. A Kárpát-medencében a második világháborúig még mintegy 8–9 ezer túzok találta meg az életfeltételeit, táplálkozott és szaporodott. A háború utáni évtizedek erőltetett mezőgazdasági fejlesztése mellett a természetvédelem másodlagos volt. Kenyeret kellett adni a népnek. Nem is foglalkoztak érdemben a madarak és emlősök, még kevésbé a rovar és növényfajok védelmével.
A túzokot is csak 1969-ben nyilvánították védetté. A hetvenes években még több mint 3500 túzok élt Magyarországon, de a mezőgazdaság rohamos fejlődése, a gépesítés és vegyszerezés nyomán két évtized alatt, a 90-es évekre a túzokszám vészesen közelített az ezerhez. Az EU által is támogatott, költséges, de sikeres aktív túzokvédelmi programoknak köszönhetően a Kárpát-medencei túzokállomány nagysága mára meghaladja az 1500-at.
A vajdasági, bánáti túzoklétszám az elmúlt 15–20 évben a kritikus, önfenntartó szint alá csökkent, olyannyira, hogy a védelemi intézkedések (papíron) ellenére öt éve már csak egy ivarérett kakas és mintegy tucatnyi tyúk alkotta a bánáti túzokállományt. Akkor elpusztult az utolsó kakas és a mára megmaradt nyolc tojó már nem tud szaporodni. Csak idő kérdése, hogy mikor tűnik el végleg Bánátból a túzok, pedig majd hétezer hektáros rezervátumot jelöltek ki a faj számára.
Az érzékeny nagytestű túzokkakas öt év alatt éri el az ivarérettséget, addig pedig számos negatív környezeti hatásnak van kitéve. Az élettérvesztés, táplálékbázis átalakulása, az áramütés és a ragadozók (róka, borz, sakál, szarka, dolmányos varjú) túlszaporodása jelentősen csökkentette a túzok túlélési esélyeit. Magyarországon föld alá vitték a túzok élőhelyén a villanyvezetékeket, a gazdákat külön pénzjutalom illeti meg, ha lucernakaszálás közben meghagyják a túzokfészek körül a növényzet takarását. Aktív és költséges védelem nélkül a mai megváltozott, értsd leromlott természetes életfeltételek mellett nem tudna fennmaradni a magyar strucc.
A túzok példája mutatja, hogy a természetes élőhelyek átalakításával, mezőgazdasági, erdészeti, halászati stb. hasznosításával egyszerűen nem marad élettere a vadon élő állatoknak, madaraknak és emlősöknek. A viharos gyorsasággal átalakuló környezetünkben csak a legalkalmazkodóképesebb fajok tudnak fennmaradni, az összes többinek az ember aktív segítségére van szüksége a túléléshez.
