Vasárnap gyújtják meg az első adventi gyertyát, és úgy volna jó, ha a várakozás hittel táplált fénye nemcsak a szoba homályát világítaná be, hanem ott benn, a félelmek sötétjében elveszett szívben is fény gyulladna. Nagy szükség volna erre ezekben a válságos időkben.
János evangéliumának első sorai szerint (Jn 1, 5) a világosság a sötétségben világított, de a sötétség (a világ) nem fogadta be (a fényt), azaz a tanítást (igazság) nem fogta fel, az életpéldát (út) nem követte, az érette hozott áldozatot (élet) pedig visszautasította (Jn 14, 6).
De nem a világ és nem is az emberiség hozza meg ezt az elutasító döntést újból és újból, hiszen a világ és az emberiség szavak csak valamiféle összességnek az elvont fogalmai, hanem a szívében ki-ki maga. Csakis az egyes ember, a szabad akaratú egyén dönthet a fény befogadásáról (mulandó) önmagáról lemondani készen (múlhatatlan) önmagáért, miként csakis ő maga dönthet a fény elutasításáról (mulandó) önmagáért lemondva (múlhatatlan) önmagáról. És mivel ez a döntés a fényesség befogadásáról szól, itt nem lehet hazudni, mert a hazugság a szív sötétsége, vagyis a fény elutasítása. De azért sem lehet hazudni, mert a vesékbe látó isteni tekintetet ki téveszthetné meg? Aki hazudik a fény befogadásáról, még ha önmagát be is csapja a hitéről szóló hamis hittel, vagy simán azért színészkedik, mert haszonlesően képmutató, az marad a sötétségben.
A fénybefogadói döntés emiatt csakis egész lényünket átható benső döntés, azaz csakis a szív igaz válasza lehet a mindenkihez személyesen szóló, szálláskeresői kérésre. Aki most advent idején az érkezését jelzi az ajtódon kopogtatva, az a szíved ajtaján kopogtat: az emberi szív barlangjában akar fényt hozva lakásra lelni, ott akar megszületni újból és újból és mindörökké. A jászolból szalmát legelésző szamár és ökör már a fülét hegyezi az érkező, az eljövendő Úr lépteit hallva, ha azonban te a kopogtatásra sem nyitod ki az ajtót, akkor azon az utolsó napon még azt sem mondhatod majd, hogy szamár vagy ökör voltam, mert ez a két állat éberebb és okosabb volt nálad. Akkor hozzád is szólnak az érkező jövetelét meghirdető prófétának, Izaiásnak az Úr szavait közvetítő keserű mondatai, és nemcsak a választott népnek (egyháznak): „Halljátok, egek, és te, föld, figyelj, mert az Úr beszél: Fiakat neveltem és naggyá tettem őket, ők mégis hűtlenné váltak. Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni” (Iz 1, 2-3).
Ebben a világban, amelyben élünk, világháborús fenyegetés nélkül is szinte kézzel tapintható a sötétség, de ez a sötétség nem kívülről települt rá valamiféle hosszan tartó napfogyatkozással az emberiségre, hanem belülről, a szívekből vetült ki. Aki képes felismerni, az ezt a vakhomályt szintén a szívével látja meg, megcáfolva a szív- és lélekgyűlölő, önelégült ész vakhitét, amely felvilágosodásról és haladásról szónokol már évszázadok óta. Miféle világosság az, amely csak a matéria létezését ismeri el és az anyagon túli felé vágyakozó lényünket, a lelkünket sötétségre kárhoztatja, sőt, ma már oda jutottunk, hogy a lélek létét is tagadja, és nemcsak annak a létét, aki most advent első vasárnapján jövetelét jelzi és kopogtat, hogy megszülethessen bennünk.
E szívben való megszületést nevezzük hitnek. Ez az istengyermek a szív jászolában. Az adventi koszorú első gyertyája a hit fényét jelképezi.
Az evangéliumokból tudjuk, hogy ez a gyermek növekedett, és amikor eljött az ő ideje, megkeresztelkedett, majd hirdetni kezdte a Mennyek Országának, Isten Királyságának az eljövetelét, amely minden igaz izraeli hőn óhajtott reménysége volt. Az adventi koszorú második gyertyája a reményt jelképezi.
Az örömhírből, azaz az evangéliumból azt is megtudhatjuk, hogy az istenember, amikor eljött az ideje, a szent városba, Jeruzsálembe ment az Úr földi lakhelyét, a templomot meglátogatni. A szamárháton ülő istenemberben a nép az Istentől küldött királyát, Dávid fiát, a Messiást (Krisztust) ismerte föl, és pálmaágakat lengetve, ujjongó örömmel fogadta őt. Az adventi koszorú harmadik, rózsaszín gyertyája az örömöt jelképezi.
Az evangéliumok szenvedéstörténetéből azt is megtudhatjuk, hogy nem sokkal ezután az istenembert halálra adták: megverték, kigúnyolták, megalázták, megkorbácsolták és keresztre feszítették. Ő, mint Izaiás szenvedő szolgája, önként vállalta és némán tűrte a szenvedést, fogadta a kínhalált. Harmadnapra feltámadt és megjelent tanítványainak. Ezzel zárul az örömhír, az evangélium története.
Az eleinte összezavarodott tanítványok csak később értették meg, hogy miért kellett ennek megtörténnie: ez volt az istenember áldozathozatala. Végtelen szeretetének a tanúságát adta azzal, hogy életét adta az emberekért a bűnök megváltására. Az adventi koszorú negyedik gyertyája a szeretetet jelképezi.
Ha a rózsaszín gyertyával szimbolizált örömöt most külön vesszük, akkor a három másik közül ez az utolsónak meggyújtott által jelképezett a legfontosabb. Szent Pál is azt írja az Újszövetség egyik legszebb részében, a szeretethimnuszban (1Kor 13, 1-13): „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
