A tavalyi év „covidja” az energiaválság volt, állapították meg a világ ügyeletes gondolkodói, amint lapoztunk egyet a naptáron. Arra persze nincs válaszuk, hogy mi lesz a 2023-as év próbaköve, min áll vagy bukik majd az emberiség sorsa az új esztendőben, de ennek még nem jött el az ideje, különösen nem január első hetének a végén.
Jóslatokba hadd ne bocsátkozzunk, az viszont biztos, hogy elteltünk a mögöttünk levő ünnepekre készült finomságokkal, elfogyott a halászlé, a mákos bejgli, a karácsonyi mézes, talán a szilveszteri malac is! Remélhetőleg nemcsak étkekkel töltődtünk fel, hanem lelki élményekben meggazdagodva jöttünk ki az ünnepek sűrűjéből.
Ezzel a nappal lezárult a karácsonyi ünnepkör, lebontottuk a karácsonyfát, hiszen már nincs szükség arra, hogy a fa csúcsán lévő csillag utat mutasson a napkeleti bölcseknek, hiszen megérkeztek, meg is ajándékozták a kisdedet: aranyat, tömjént és mirhát – a gyógyítás akkori eszközeit –, vittek neki ajándékba. Róluk nevezik vízkeresztet a háromkirályok ünnepének.
Mára legtöbben úgy jegyzik ezt az ünnepet, mint a karácsonyfabontás napját, mások a víz- és házszentelés napját tisztelik benne, vannak viszont, akik a keleti keresztények által őrzött szokást, a folyókban való megmártózást kötik vízkereszt napjához, noha a naptárbeli különbségek miatt ez utóbbi január 19-én esedékes. Most Oroszországban, Grúziában, Örményországban, Fehéroroszországban, Egyiptomban, Etiópiában, Kazahsztánban és Szerbiában is még a karácsonyt ünneplik, 12 nap múlva azonban köreikben is megkezdődik az új időszak. Ekkor az ortodox világban Szerbiától Szibéria legszélsőségesebb vidékein át a fanatikus hívők valóban megmártóznak a jéghideg vízben. Merthogy nemcsak naptárában különbözik az ortodox kereszténység a nyugatitól, hanem hagyományaiban is: az ortodox kultúrkörben nem „egyszerű” fürdést ejtenek meg vízkeresztkor, hanem ilyenkor a papok egy fából készült keresztet hajítanak a vízbe, a hívek pedig utána ugranak, és kihozzák azt.
A magyar néphagyomány ennél szelídebb, eszerint a vízkereszt napján szentelt víz varázslatos erővel rendelkezik: megvéd a gonosztól, a betegségektől. És nekünk pont erre lenne szükségünk, gondoljunk akár a rafináltan sok formában előforduló „gonoszra”, vagy betegségek ezreire, melyek gyakran a legváratlanabbul és a legkegyetlenebbül csapnak le áldozataikra.
Előttünk tehát farsang, sokak kedvenc időszaka, jöhet a vigadalom, jöhetnek ismét a jó falatok, különösen a pirosra sült szalagos fánkok!
Elődeink igen jó érzékkel az év leghidegebb, legszürkébb napjaira időzítették a mulatozások időszakát, amikor talán a leginkább szükség van arra. Az elmúlt két évben a járvány miatt elmaradt a farsangi rendezvények sokasága, még a karneválokat is sok helyen lemondták, idén erre talán sehol sem kényszerülnek. Merthogy az önfeledt szórakozáson túl ebben az időszakban is jelentős társadalmi jótékonykodás zajlik. Civil szervezetek és alapítványok igyekeznek minél több pénzt összegyűjteni egy-egy jó cél érdekében. Vannak, akik beteg gyerekeknek vagy tehetséges fiataloknak gyűjtenek, mások a családon belüli erőszak áldozatait igyekeznek ily módon támogatni.
Bár a farsang világi ünnep és ősi hagyományai a pogány ókorba nyúlnak vissza, mégis keresztény egyházi ünnepekkel van szoros összefüggésben. Két egyházi ünnep: vízkereszt és a húsvéti nagyböjt közé ékelődik és azokhoz szorosan kötődik. Nevezzük akár németesen farsangnak, vagy latinosan karneválnak, a lényeg egyre megy: a tél végi maszkos, álarcos, jelmezes ünnepi vigasságok és események felrázzák télies álmukból az embereket.
A magyar farsangi szokások jellemzően néphagyományokra épülnek, mégpedig elsősorban német eredetű néphagyományokra, állapítja meg a néprajztudomány. Vidékeinken is elterjedtek a farsangi köszöntők valamint a maszkos-jelmezes felvonulások, az úgynevezett maszkos alakoskodások. Sok ünnepi szokáshoz hasonlóan – talán nem meglepő –, a farsangi szokásaink is germán eredetűek elsősorban. Az ebből a kultúrkörből származó farsangoló szokások leginkább a városi polgárság és vidéki parasztság körében nyertek termékeny befogadókra. Az arisztokrácia körében inkább az úri huncutságnak tartott, itáliai eredetű karneválozás fényűző szokásai terjedtek el.
Egyikre is, másikra is találunk példát környezetünkben, bízzunk benne, meg is maradnak közösségerősítőként rendezvényeink sokaságában, és ahogyan a tavalyelőtti Covid, úgy a tavalyi év „covidja” sem fogja száműzni őket életünkből.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
