Egy házaspár életében szinte vágyálomnak számít manapság a 70. házassági évforduló megünneplése, hiszen csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy együtt ünnepelhessék ezt a jeles napot. A kúlai Zelenka házaspár szerencsésnek mondhatja magát, hiszen ők hét évtized elteltével egy hónappal ezelőtt újra évfordulót ünnepelhettek. Zelenka Ferenccel három évvel ezelőtt, közvetlenül a koronavírus megjelenésekor már volt egy megbeszélt interjú napilapunk számára, amit a járvány lecsengése utánra halasztottunk. Közben eltelt három év, és a nem mindennapi házassági évforduló kapcsán sikerült összehozni az interjút. Az életútról, pályáról, a rég eltűnt világ egy-egy mozzanatáról szóló beszélgetésbe a tanító felesége, Mária is bekapcsolódott.
− 1927-ben születtem, Kúlán, szerény munkás családban. Apám iparos ember volt, anyám cselédként dolgozott, közben megszületett a bátyám, Lőrinc (1925-ben). Apámat elvitték katonának, amikor hazajött, anyám ismét állapotos lett, velem. Akkor még nem voltak házasok, ezért engem kereszteléskor Pécsi Ferencként jegyeztek be. Szüleim később megesküdtek és csak ezután lettem Zelenka. Bátyám Pécsiként fejezte be az iskolát, ő is később lett átírva Zelenka névre, viszont József öcsém már Zelenkaként született, 1929-ben – magyarázta Ferenc.
Felesége, szül. Gálik Mária elmondta, szülei Kúlán ismerkedtek meg, az apja szilágyi születésű volt.
− Kúlai barátok ajánlották anyámnak apámat, így ismerkedtek meg. 1919-ben házasodtak össze. Illés bátyám 1920-ban született Kúlán, (megélte a 100-ik születésnapját, Szegeden halt meg), József 1926-ban ugyancsak itt született, ő is Szegeden élt és ott is halt meg. Én is Kúlán születtem 1928-ban. Volt saját kis boltunk, anyám itt kereskedőként dolgozott, és nem volt könnyű három gyereket nevelnie. Az apám asztalosmester volt.
Esküvői fotó – Gálik Mária és Zelenka Ferenc, 1953 (Fotó: A Zelenka család archívuma)
Egy kicsit meséljenek arról, hogy milyen iskolát fejeztek be, hol dolgoztak…
1934-ben írattak be Kúlán a német iskolába, ami akkoriban négyéves volt. Ezt követően a helyi polgári iskolába kerültem, ahol szerb nyelven folyt a tanítás. (Ez az épület még mindig áll). Három évet befejeztem, majd miután 1941-ben bejöttek a magyarok, megtörtént a rendszerváltás. A polgári iskolát követően az újvidéki tanítóképzőbe iratkoztam, amit 1948-ban jeles eredménnyel fejeztem be. Az első munkahelyem Zentán kellett volna, hogy legyen (oda neveztek ki!), de nem akartam oda menni, írtam egy nyilatkozatot, hogy az apám beteg és segítenem kell itthon. Elfogadták, így maradtam Kúlán. A Petőfi Brigád Általános Iskolában dolgoztam 40 évig, 1987-ben vonultam nyugdíjba – mesélte Ferenc.
Mária az elemi iskolát követően a polgáriba került, majd Zomborban befejezte az akkori Kereskedelmi Akadémiát:
− Annak idején az volt a szokás, hogy a diplomás fiatalokat szétosztották az országban, így 1948-ban Paraćinba kerültem, az ottani szövetgyárba. Két évig maradtam, a gyár nagyon szép lakást biztosított, amiben ketten laktunk. Paraćin akkoriban nagy ipari város volt, elsőrendű szöveteket gyártottak, jó fizetésünk volt (3200 din/hó). Könyvelőként dolgoztam, de a szívem hazahúzott. Többször is erős honvágy fogott el, ezért otthagytam csapot-papot és hazaszöktem. Szerencsém volt, mert egy itt dolgozó paraćini fiatalember ugyanúgy vágyódott haza, mint én Kúlára. Így összejött a munkahelycsere. A mai nap sem tudom ki volt az illető (ő sem ismert engem), viszont az illetékesek beleegyezése nélkül nagy kockázatnak számított mindez. Úgy tűnt, hogy fegyelmi eljárás lesz a vége, de megúsztuk. Itthon az Eterna bőrgyárban kaptam állást (a paraćini fiatalember helyett), ezt követően pedig banki alkalmazott lettem, innen mentem nyugdíjba 1980-ban.
Hol és mikor ismerkedtek meg, és mikor házasodtak össze?
− Egy magyar bálban ismerkedtünk meg Kúlán. Voltak közös ismerőseink és azok által jöttünk össze 1952-ben, egy évvel később esküdtünk meg. A lakodalom szerény keretek között történt, mindössze a család volt jelen. Ennek ellenére az a nap örökre emlékezetes marad. Órákig sétáltunk a templom utcájában a kíváncsi szemek elől, mire belopóztunk a templom oldalsó bejáratán, ugyanis akkoriban tanítóként tilos volt vallást gyakorolni. A lakodalmi ebéd már rég elkészült, mi pedig nem voltunk sehol.
Az esküvőt követően még a fényképésznél vártunk egy órát, aki leültetett és beállított bennünket, majd egyszerűen lelépett. Egy idő múlva meguntuk a várakozást és hangoskodni kezdtünk, mire végre megjelent a fényképész. Kiderült, hogy időközben hazament ebédelni. Mire a templomi esküvő és a fényképezés után hazaértünk, már délután fél 3 volt, és mindenki megebédelt. Azonnal nagy kapkodásba kezdtünk, átöltöztünk, hiszen a vonat, amivel a nászútra mentünk, fél 4-kor indult Kranjska Gorába – mesélte az emlékezetes esküvő részleteit Ferenc. Hozzátette, annak idején a szegénység miatt nem volt divat az ajándékozás. Édesapja féltestvérétől egy nagyon szép festményt kaptak, amit megvigyáztak és ami a mai napig a nappali dísze.
Közben elmesélte, hogy először az anyósáéknál laktak, nyolc évig, majd 1961-ben vették meg ezt a házat, ahol ma is élnek. Két lányuk született: Mária (1954-ben) és Ágnes (1955-ben), ma mindketten nyugdíjasok. Marika magyartanárként dolgozott a Petőfi Brigád Általános Iskolában, Ági pedig általános szakorvos-diabetológusként a kúlai egészségházban.
− Már említettem, hogy tanítóként 1948-ban kezdtem dolgozni. Tisztán emlékszem azokra az időkre, amikor 105 magyar gyerek iratkozott az első osztályba. Mivel sokat dolgoztunk, lányainkat 6 éves korukig anyósom nevelte, hiszen akkoriban nem volt bölcsőde és ehhez hasonló. Mivel az iskola közel volt, így gyalog jártam dolgozni, a feleségem viszont kerékpározott, mivel a bőrgyár Kúla kijáratánál volt. Később a banki munkahelyre már ő is gyalog járt. Az első rádiónk 5 havi fizetésbe került, kölcsönre vettük. Kúlán akkoriban mindössze egyetlen autó volt. Szerény világban éltek az emberek, nem volt ennyi autó, sőt kerékpár sem, a fiatal házasok nagyon kevés jövedelemmel rendelkeztek, minden dinárt alaposan be kellett osztani.
Fiatal házasokként mivel töltötték annak idején a szabad idejüket? Hova jártak nyaralni?
Szabad időmben sakkoztam, biliárdoztam a Népkörben, feleségemnek viszont kevés ideje volt, hisz a gyerekekkel foglalkozott. Társasággal sűrűn jártunk a bálokba, főleg a Kőri bálba. Rendszeresen mentünk nyaralni Horvátországba és Szlovéniába, jártunk Lourdes-ban, Monte-Carlóban, Fatimában, Moszkvában, Bécsben, Rómában is. A banknak volt egy nyaralója Split mellett, ott is voltunk egyszer. Akkoriban vonattal utaztunk szinte mindenhova, autónk soha nem volt. Minden alkalommal vittük magunkkal a gyerekeket, és általában 2 hétre mentünk – sorolta Ferenc.
A sakk szerelmese (Fotó: A Zelenka család archívuma)
Kúlán mindig kiváló volt a közösségi élet, ebbe mennyire kapcsolódtak be?
A kérdésre először Mária válaszolt és elmondta, nagyon szeretett énekelni.
− Fiatal koromban aktívan énekeltem a Cecília (templomi) kórusban, de miután férjhez mentem, nem jártam tovább próbákra. Nem azért, mert valaki megtiltotta volna, hanem a férjemnek, mint tanítónak, nem volt szabad templomba járni és attól tartottam, hogy esetleg felmondanak neki, ezért abbahagytam az éneklést.
− Vasárnaponként, amíg a feleségem templomban volt, én sakkozni jártam, ugyanis tagja voltam a városi sakkegyesületnek. Ennek köszönhetően később bejártam egész Jugoszláviát. Az iskolában is tanítottam a gyerekeket sakkozni. Életem szép emléke maradt a volt világbajnok, Mihail Tal (1960/61) elleni sakkmeccs. Kúlán szimultánt játszott, én pedig mint mesterjelölt remit értem el vele – emlékezik vissza Ferenc. Hozzátette, szabad idejében a kertben dolgozott az apjánál és odahaza, a felesége nagyon szeretett kézimunkázni, sok szép gobelint varrt.
Milyen nehézségekkel találták magukat szembe a házasságuk elején és később? Hogyan sikerült ezeket áthidalni?
Ferenc: Apósom csinálta a bútorokat, apám pedig igazi ezermester és lakatos volt, ő csinálta a redőnyöket, a mai napig is az ablakokon vannak és működnek. Bútorzatot így nem kellett vásárolnunk. Nehézségek? Nem is tudom… Amikor összekerültünk, nekem volt egy új télikabátom, két szép öltönyöm, a feleségemnek volt szép ruhája, így ezeket két évig nem kellett venni. Az ilyesmi akkoriban nagyon drága volt, nem engedhettük meg magunknak. A házasságban el kell tudni fogadni egymás szokásait. Soha nem volt különösebb vita közöttünk. Igaz, néha a feleségem kicsit morgolódott a sakk miatt, de kénytelen volt megszokni. A gyerekeket is szépen, tisztességesen neveltük, nem volt velük semmi gond.
Melyek azok az események, amelyek bearanyozták a házasságukat, életüket?
A gyerekek születése aranyozta be a házasságunkat, később pedig az unokák és a dédunokák születése. Nagyon sok szép közös emlék maradt meg bennünk, ennek külön örülünk.
Önök szerint mi a legfontosabb egy házasságban? Mire kell a legjobban odafigyelni?
Ferenc: A hosszú házasság titka az egymás iránti tisztelet, a kölcsönös megbecsülés. Szerintem az, hogy a véleményedet próbáld megtartani és érvényesíteni. Meg kell győzni a másikat, hogy neked van igazad, így valójában az egész élet folyamatos győzködés. Mondok erre egy példát is: az apósom nemigen akarta, hogy megvegyük ezt a házat. Meg kellett győznöm a feleségemet, hogy beszélje rá apósomat és sikerrel jártam. 1956-ban kötöttünk egy eltartási szerződést a ház vételéről egy idős német gazdag családdal, hogy minden évben adunk nekik 36 mázsa búzát − amíg élnek. Ez 1961-ig tartott.
Visszatérve a kérdéséhez, szerintem a mai fiatalok gyorsan élnek, sokszor meggondolatlanul döntenek, nem gondolkoznak a következményekről, a gyerekekről. Ma nagyon sok a válás, a különélés, és ez senkinek sem jó. A gyerekeknek főleg nem. A baj az, hogy ilyesmire nem gondolnak a fiatalok. Ezt úgy hívják, hogy felelősség, ami a házassággal mindig együtt jár.
A tanító bácsi honnan merítette az energiát és a motivációt, ami erőt adott, hogy idős korában is megküzdjön a mindennapi feladatokkal és kihívásokkal?
A kert nagyon sok munkát adott, onnan volt az energia, meg a motiváció. Munka, munka, munka! Nagy szőlőskertünk volt, a pincénk tele volt borral, pálinkával, azt adtuk el. Ez is hozott egy kis pénzt a házhoz. Volt olyan év, amikor 700 liter bor volt a pincében. Egy öreg német mesterember tanított meg borászatra (Jakob bácsinak hívták) mert semmit sem értettem a szőlészethez, de megtanultam.
Ha lenne mód újra kezdeni az életüket, mit választanának?
Egy kis tűnődés után Ferenc válaszolt:
− Mit választanák? Háborúmentes, nyugodt életet a családdal. 1944/1945-ben a németek már vonultak visszafelé, Batinán beásták magukat, rengeteg katona halt meg. Ész nélkül mentünk előre, Becsén voltunk kiképzésen, még puska sem volt igazán a kezemben. Borzasztó idők voltak. Mint a Petőfi Brigád tagjának, kétszer is szerencsém volt: először a katonakabátom túl nagy volt, én meg sovány (mindössze 17 éves voltam) és a golyó átment rajta, így nem sérültem meg. Másodszor pedig amikor fogságba estem, szerencsére tudtam németül, így fordítóként mindössze 3 hétig voltam fogságban, különösebb atrocitások nélkül megúsztam. Őrület, ami történt és történik ma is a világban. A hatalom nagy úr!
A nagy családi kör bemutatkozására Mária vállalkozott:
− Mari lányunknak van egy fia (Iván) és egy lánya (Tamara ). Az első dédunokánk Tamarától van, aki már 11 éves lesz, Aljosa. Az élet úgy hozta, hogy Ivi Magyarországra került és ott él, Tami pedig Újvidékre ment férjhez. Ági lányunknak két lánya van, Viktória és Csilla. Viki Magyarországon ment férjhez, két éve született fiuk, Milán. Csilla messzebbre került, Brüsszelben ment férjhez és szintén fiuk született, Noah, aki most másfél éves – sorolta Mária.
Ferenc szerint a sors ismétlődik, hisz bátyja és öccse is külföldön éltek (Németországban), mind a kettőnek két-két lánya született.
− Feleségem bátyjai Magyarországon éltek, Illésnek egy fia és egy lánya van, Józsinak egy fia. Így a család szétszéledt ugyan, de örülök, ha néha összejövünk. Örülünk és szeretünk mindenkit.
Nagyon örülnék, ha rövid képet kapnánk az egykori (Jugoszláv) időszakról, évtizedekről, a kirándulásokról, külföldi utakról. Mi maradt meg emlékezetükben?
− Nagyon szép út volt a Lourdes-i, 1967-ben. Az esti gyertyás menetben rengetegen voltunk. Megjártuk Vatikánt is, egyéni szervezésben, az is gyönyörű volt. Szlovéniában a Slavica folyó mellett táboroztunk, csodálatos hely. Bohinjba én szerveztem az utat, nagyon szép volt az is. Athénben is jártunk, Korinthoszon át, Spártáig bejártuk Görögországot. Meg akartam mászni a Triglávot, de a barátok berumoztak, így nem mentem fel, de következő évben egyedül megmásztam a legmagasabb Jugoszláv hegyet. A barátok nem mertek nekivágni, fogtam a turista könyvecskéjüket, és miután felmentem a hegyre, lepecsételtem mindegyiket – sorolta az emlékeket Ferenc.
Egy hosszú sóhajt követően folytatta:
− Szép időszak volt, szabadon mentünk ahová akartunk, senki se kérdezte, hogy kik és mik vagyunk. Jugoszlávia egy perspektív, elismert ország volt, Tito magasan tartotta az ország hírnevét. A nyugatnak viszont nem felelt meg a kommunizmus. Most is semmibe veszik Titót, pedig Jugoszlávia az el nemkötelezett országok között nagyon elismert volt. Dolgoztunk akkor is, sokkal többet, mint a mai világban azt gondolják, de valahogy nyugodtabb életünk volt, mert béke volt. Az egészség mellett pedig ez a legfontosabb.
