Nem emlékszem pontosan, de olyan 8–9 éves lehetettem, alsó tagozatos általános iskolás tanuló, amikor először kongatták meg a vészharangokat olyan mértékben a tudósok, hogy a híradókat, lapokat is elárasztották az ózonréteg vékonyodásával, az ózonlyukak megjelenésével kapcsolatos hírek. Az már megmaradt az emlékezetemben, ahogyan a gyermeki agy megpróbálta feldolgozni a hallottakat, arról tanakodtunk iskolába menet és a tanórák közötti szünetekben, hogyan hat majd ki az ózonlyuknak, ennek a megfoghatatlan és érthetetlen valaminek a baljós sorsa a mi életünkre, s mivel a gyermeki ész a túlzásokat kedveli megfelelő információk vagy helyzetértés hiányában, természetesen napokon belül bekövetkező teljes kataklizmákat vetítettünk előre, s azon okoskodtunk, vajon túl lehet-e egyáltalán élni, vajon hova lehet rejtőzni abban az esetben, ha ez a világégés bekövetkezik.
Túl sok bölcs gondolat bizonyára nem hangzott el e tanakodások alkalmával, hiszen nagyjából annyit értettünk, hogy baj van valamivel, amiről nem tudjuk, hogy mi. Meg annyit, hogy a napnak is köze van a dologhoz, úgyhogy a világégést valóban, a szó szoros értelmében, valamiféle égésnek képzeltük el. Ehhez már elég volt hozzávenni még egy-két tűzvészes rémfilmet, s ki is alakult annak a képe, mi lesz a világgal. Aztán persze, ahogyan múltak a napok, egyre kevesebbet lehetett hallani az ózonlékekről, nem következett be semmilyen kataklizma a kilencvenes évek egyébként joggal katasztrofálisnak nevezhető eseményein kívül, így az ózonnal kapcsolatos rémtörténeteink is alábbhagytak, s más ingereket követve szőtte tovább a jövőt a gyermeki képzelet.
Szeptember 16-a az ózon világnapja, 1987-ben ugyanis ezen a napon írt alá a sztratoszférában található védőpajzs mentéséről megállapodást 46 ország, mára ez a szám már a négyszeresére növekedett. Időközben azért a korábbi kisiskolások is megértettek annyit, hogy az ózonrétegre a káros ultraibolya-sugárzás kivédése miatt van elengedhetetlen szükség. A képlet, amennyire lehet, leegyszerűsítve, úgy fest, hogy bolygónk légkörében az UV-sugarak az oxigénmolekulákat oxigénatomokra bontják le, melyek más oxigénmolekulákkal egyesülnek, ekképpen ózont hozva létre. A kapott ózonmolekula azonban nem elég stabil, s az UV-sugárzás hatására ismét lebomlik egy oxigénmolekulára és egy oxigénatomra. Az atom egyesül az ózonnal, s két oxigénmolekula jön létre. Folytonos kémiai reakció zajlik tehát a „fejünk felett”, mely lehetővé teszi az ózonréteg kialakulását, s a káros napsugárzás elleni védelmet.
Érdekes tény magával az ózonnal kapcsolatban az, hogy hasznossága egyáltalán nem ugyanolyan minden magasságban. „Megfelelő” helyén, nagyjából ötven kilométeres magasságban, hasznos, mert végzi az imént említett bolygókímélő szerepét. Ha fele ilyen magasságban lenne, akkor már egészen más lenne a helyzet, befogadná a hőt és melegítené a bolygónkat. Talajközelben sem hasznos a jelenléte, mert ekkor a szmog képződéséhez járul hozzá nagy mértékben, valamivel magasabban azonban megint jó lenne, mert elnyelné a szennyező anyagokat… Amerikai és kanadai tudósok nemrégiben arra próbáltak rávilágítani, mi történne akkor, ha a Földön egyszer teljesen eltűnne az ózonréteg, milyen változás állna be bolygónkon. Sokan bizonyára nem arra a válaszra számítanak, hogy lehűlés következne be, de erre jutottak, mégpedig 3,5 százalékos lenne az átlaghőmérsékletet tekintve, ami a jégkorszak átlaghőmérsékletének felelne meg. A napsütés ugyan melegít, de a hő egy részét visszasugározza, másik részét elnyeli a Föld felszíne. Az alkalmazott tudományos modell értelmében az ózon hiánya nem a felmelegedés felé billentene el. Ennek ellenére számolni kell a káros gázokkal is, amelyek az ózonnál is erősebb üvegházhatással bírnak, tehát nem lenne jó mindent elkövetni annak érdekében, hogy tönkre tegyük az ózonréteget, az oda vezető út jeleit ugyanis máris látjuk, a káros gázkibocsátás következményei, a klímaváltozás okozta szélsőségek most is a szemünk előtt vannak.
Az Antarktisz feletti ózonlyukról sokat hallhattunk az elmúlt évtizedekben. Két tény is bebizonyosodott: egyrészt aggasztó a nagysága, másrészt azonban „öngyógyító” képességgel is rendelkezik, nem mutat állandó terjedési tendenciát. A legnagyobbnak 2000 szeptemberében bizonyult, 29,9 millió négyzetkilométeres volt, tavaly 26,4 milliós. Tavaly júliusban észleltek a tudósok egy, az antarktiszi lyuknál hétszer nagyobbat a trópusi övezet felett. A feltételezések szerint már az 1980-as években is jelen volt, csak nem vették korábban észre. A bolygó lakosságának a negyedét érintheti, s ez nem jó jel, hiszen az ózonlyukak térségében magasabb a káros sugárzás, így például a bőrrák kialakulásának a kockázata is. Kérdés, hogy a közeljövő mit hoz, a környezetszennyezés hatásai és utóhatásai hogyan hatnak majd ki az ózonra. Azt ugyanis már sikerült bizonyítani, hogy korábbi szennyezés, kémiai vegyületek kibocsátása évtizedekkel később is fejt még ki káros hatást. Meglehet, több világnapra is joga lenne ennek a nehezen megérthető, de elengedhetetlen védőpajzsnak.
Nyitókép: Halász Gyula felvétele
