Az ország legészakibb pontján

Ez Bácska legmagasabb pontja! A területet Đombenak hívják. Még a hegymászók is ellátogatnak ide időről időre – tudtam mega 13. zászlóalj szabadkai századának egykori tagjaitól ott a helyszínen, a szabadkai homokpusztában, a szerb–magyar határ mentén, a 315-ös határkőnél, a kelebiai határátkelőtől alig pár kilométerre. Magát a dombot megmászni nem túl nagy kihívás, sőt nem is nagyon megerőltető kaland a maga 144 méteres tengerszint feletti magasságával, mégis, a látvány pazar. Már a dombról is belátható a magyarországi erdős, illetve a szerbiai sík, homokos terület, hát még arról a 15 méter magas őrtoronyról, ami a határkő mellett, a szerb oldalon található! Maguk az egykori katonák sem tudtak ellenállni, az első gondolatuk az volt: fel kell mászni a toronyba!

Már több mint tíz éve, hagyományt teremtve, a 13. zászlóalj tisztjei, altisztjei, katonái, tartalékos katonái, akik a határőrségben szolgáltak, a határőrök napja (augusztus 15.) alkalmából bejárják a századuk alá tartozó járőrösvény egy részét. Ezúttal Kelebiától az ország legészakibb pontján található határkőig mentek. Az idén már „uniformizáltan” indultak útnak, én magam is, talán az eddigi legnépesebb (40–50 fős) csapat fogadott tagjaként kaptam egy, a zászlóalj egykori címerével ellátott pólót.

A 13. zászlóalj, azaz annak két százada védte a mintegy 160 kilométer hosszan az országhatár: a zombori, amely a Dunától Bajmokig húzódó határövezetet járta, és a szabadkai század, amely Tavankúttól a Tiszáig védte a határt. Most is voltak zomboriak és szabadkaiak is a nosztalgiázók között. A leosztás annyi év után is megmaradt.

Miután 2005-ben a rendőrség átvette a katonaságtól a határ védelmét, már csak ilyen ritka alkalmakkor tudnak végigmenni egykori szolgálati területükön, mégis a tűző napsütés és a kondícióhiány miatt inkább autóval járták be a megközelítőleg 16 kilométer hosszú határszakaszt, amit valamikor gyalogosan kellett megtenniük. Az út bár barátságosnak és nyugodtnak tűnik, az egykori katonák elmondták, nem régen még szinte áttörhetetlen volt. Tavaly az illegális határsértők miatt Magyarország és Szerbia megállapodásának köszönhetően 100 méter szélesen kitisztították, átláthatóbbá tették a határövezetet. A tavalyi nagy munka felett azonban már biztos: az akácfák hamarosan átveszik újra az uralmat. Azért van itt élet, az olajkutak is dolgoznak a maguk tempójában és a pesti vasút építőmunkálatai is folyamatban vannak. A sínpárokat felszedték, épül a felüljáró, vasárnap (a határőrök találkozójakor) azonban pihenőnap az ő számukra is.

A szerbiai oldalon útközben a rendőrség határőreivel nem találkoztunk, csupán azokkal, akik elkísértek minket a határövezetben. A párás forróságban a vaddisznók sem voltak kíváncsiak a betolakodókra, pedig a jártasabbak tudják, ezen a területen ők vannak otthon. És migránsokkal sem találkoztunk, habár éppen ezen a határszakaszon fedeztek fel korábban a magyar határőrök földalatti átjárót.

– Nem ástak elég mélyre és a járőrautó kereke beszakadt – kommentálta a történteket az egyik volt tizedes. Van itt most is határmozgás, csak a sátortáboruk az őrszemektől távol, az erdőben van, magyarázta egy másik tiszt.

Talán ezért is reagáltak a magyar hátőrök az érkező csoportra. Pillanatok alatt autóval érkezett az erősítés. Nem tudták mire vélni a több tucat fehér pólós férfi bóklászását a határövezetben. Pedig csak a határkövet keresték a magas fűben. Utat kellett törni, de meglett. A magyar határőrök is megnyugodhattak, nem határsértőkről van szó. A 347-es követ keresték, az ország legészakibb pontját.

– Valamikor ötévente festettük a határköveket. Szinte ünnep volt az esemény, új szerszámot kaptunk hozzá – mutatott rá az egyik katona. Az igazi emlékek azonban a határkő közelében levő őrtoronynál törnek elő az egykori bakákból. Az őrtoronyban pedig a mai napig olvashatók azok az üzenetek, amiket akkor a katonák fontosnak tartottak. Adott esetben a fenyegetés is, amit az egyik szigorú tizedesnek szánt az egyik kiskatona.

Milenko Cvijetinović, nyugalmazott törzszászlós, a kelebiai karaula parancsnoka, egyben az esemény főszervezője, aki szolgálatának egy részét Zomborban, a másik részét pedig Szabadkán töltötte, odalépve hozzám, csak annyit mondott egyik volt sorkatonájára mutatva:

– Most mesélte el, hogy mit csináltak a hátam mögött.

Abba már nem avattak be, hogy milyen csínytevésekről van szó, de Žikica Smiljanić, aki Pecsincéből érkezett Szabadkára, csak intett: ő 2001-ről 2002-re volt sorkatona, és a parancsnokot most is csak a történések töredékébe avatta be. Elmondta, nagyon szigorú volt a parancsnok akkor, csínytevésekből pedig sok volt.

De nem csak pozitív emlékek kötik őket a határövezetbe, nehéz idők voltak azok, hiszen akkor is voltak határsértők, tudtuk meg. A katonának pedig reagálni kellett. Smiljanić sorkatonaként pedig megélte a félelmet is, az incidenseket is. A határszakasz, ahol neki kellett őrködni, álmaiban is sokszor visszatért.

– A katonaságnak akkor sokkal nagyobb jogköre volt, mint most a rendőrségnek. Lőhettünk, még felszólítás nélkül is, ha valaki fenyegette az országhatárt. Ha visszaállítanák a katonaságot a határövezetbe és visszaadnák a hatásköröket, a mai határgondokat 48 órán belül meg lehetne oldani – mondta Milenko Cvijetinović.

Veszélyes idők voltak azok, de sokkal rendezettebb rendszerben működött minden, erősítette meg Slobodan Milošev, a szabadkai köztisztasági vállalat igazgatója, aki tartalékos katonaként ehhez a határőrséghez tartozott. A kiépült barátságok pedig a mai napig tartanak, állítja.

Minden találkozás olyan, mintha tegnap váltak volna el, az egymásra utaltság a nehéz időkben, különösen a kilencvenes években erősítette meg közöttük ezt a kapcsolatot. Megtudtuk ugyanakkor, hogy a szabadkai Köztisztasági és Parkosítási Közvállalat 37 kilométer járőrösvényt tart karban, Horgostól a Csikériáig.