Az 1934-ben megtörtént eset szerint az akkor húszéves profi kerékpáros, René Vietto a Pireneusokban versenyzett, és már csak rövidke táv választotta el a győzelemtől, amikor utolérte egy motoros, aki közölte, hogy csapatvezetőjét baleset érte. Az első kereke teljesen tönkrement, így nem tudja folytatni a versenyt. Ekkor René Vietto megfordult, visszatekert a vezetőhöz, és neki adta az első kerekét. Minderről egy méltán híres fotó is készült, ahogy Vietto akkor már első kerék nélküli bicaja mellett ül és zokog. Nem ez volt azonban az egyetlen cselekedet, amelyet feljegyeztek róla. A história szerint még az üszkös lábujját is levágatta, ami akadályozta a versenyben, csak azért, hogy részt vehessen az 1947-es Touron. Nos, róla kapta a nevét az a magyarkanizsai kerékpárszerelő üzlet, amelynek üzemeltetője és tulajdonosa Sarnyai Ádám, aki szintén nagyon elszánt, ha bicajokról van szó. A Vietto Bike két és fél éve működik Magyarkanizsa központjában, ahol a harmincéves fiatalember az alkalmazott, a főnök, a tanácsadó és a bringák szerelmese is egyben.
Sarnyai Ádámhoz ma már sokan fordulnak különféle megoldandó problémákkal, és szinte nincs is olyan, amit ne tudna megoldani. Bár manapság kényelemből és időtakarékossági megfontolásból jóval egyszerűbb autóba pattanni, és úgy megtenni a hosszabb, de akár az egészen rövid távokat is, abban azonban megegyeztünk, hogy kerékpározni egészen más élményt jelent. Ádám fiatal kora ellenére a saját főnöke, és éppen ez volt a célja akkor, amikor létrehozta saját üzletét, hogy saját idejével saját maga rendelkezzen. A biciklihez vezető út ugyan nem volt azonnal egyértelmű, mára azonban végérvényesen azzá vált számára.
– Magyarkanizsán fejeztem be a középiskolát autószerelő szakon, de igazából mindig is éreztem, hogy nem ez az én szakmám. Éppen ezért gyári munkásnak szegődtem, szintén helyben, és öt évet húztam le ott. Gépkezelő voltam, ám úgy éreztem, hogy ebbe bele lehet fásulni, és bele is fásultam – emlékezett vissza Sarnyai Ádám a munkával kapcsolatos kezdeti próbálkozásaira. Elmesélte, hogy bár mindenhez kell kitartás, nála nem is az volt a legfőbb probléma, hogy híján lett volna a kitartásnak, sőt! Nem is világot szeretett volna látni, hanem mindig is érdekelte a biciklizés, abban lelte örömét, abban élte meg a szabadságát, így csakhamar e felé a tevékenység felé fordult.
– Először csupán egy roncs biciklim volt, amivel csak Magyarkanizsa környékén tettem meg rövidebb távokat, majd gondoltam egy merészet, és áttekertem vele Szegedre. Megszerettem a biciklizést, és egyre inkább vágytam azokra az élményekre, amelyeket a kerékpározás tud adni az embernek. Szerelni viszont egyáltalán nem tudtam, igaz, kezdettől fogva éreztem ennek a hiányát. Először vettem néhány alapszerszámot, szétszedtem a saját biciklimet, majd próbálgattam összerakni, amihez az internetet is segítségül hívtam. Aztán odáig jutottam, hogy a sajátommal már elboldogultam, később a családtagokét is meg tudtam szerelni. Közben kialakult bennem a célom, az, hogy a hobbim, amit igazán szeretek, a munkám lehessen. Azt dolgozzam, amit örömmel teszek – magyarázta Ádám, akinek innen már csak egy lépés volt az, hogy kikutassa, hol is tudná igazán hozzáértőktől megtanulni a kerékpárszerelés csínját-bínját. Először helyben próbálkozott, ám mivel úgy érezte, gyorsan kifogyott a lehetőségekből, nem sokkal később már Szeged felé vette az irányt.
– Találtam ott egy nagy szervizt, ahová felvettek, ott dolgoztam és közben tanultam is, egyre többet és többet. Az idősebbektől, a tapasztalataimból, mindenhonnan, ugyanis igyekeztem minden lehetőséget megragadni, hogy fejleszthessem a tudásomat. Másfél évet töltöttem ott – emlékezett vissza Ádám, akit az itthon hívó szava gyorsan megérintett, hiszen – mint mondta –, soha nem érezte magát teljesen otthon a nagyobb városban, hiányzott az ő Kanizsája, az itteni mentalitás, az udvar, minden, ami az itthonhoz köthető. Tapasztalatszerzésre, tanulásra nagyon jó volt számára az ott töltött idő, hálás is érte, mégis itthon érzi igazán jól magát, itthon van igazán otthon.
– Visszajöttem Magyarkanizsára, ahol már sokan tudták, hogy értek a bicikliszereléshez és hozogatták is a kerékpárjaikat. Lendületet és bátorságot adott az emberek bizalma, akárcsak a saját sikerélményeim, így arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom intézményesített keretek között, a saját erőmből azt csinálni, amit örömmel teszek, amit valóban szeretek. Hiányszakma a bicikliszerelés, de sok olyan dolgot meg tudtam csinálni, amit a környékben mások nem nagyon: agyváltót, hidraulikus tárcsafékeket, komolyabb, összetettebb bicikliket is meg tudtam szerelni, ami vitt előre az úton. Olyan is volt, hogy elvállaltam valamit, amit nem is tudtam, hogyan kell megcsinálni, manapság azonban szerencsére már az internet is a lehetőségek tárházát kínálja, így onnan is sok mindent el lehet sajátítani, az embernek rá is kell éreznie minderre. Nagyon sokan azért nem szeretik csinálni, mert precíz munkát, finom kézügyességet igényel – mondta Ádám, akivel megegyeztünk abban, hogy mai, divatos szóval élve ez egy amolyan kézműves tevékenység.
– Nem akartam már máshová menni, külföldre főleg nem. Itthon akartam boldogulni, a magam erejéből, így minden bátorságomat összeszedve belevágtam a saját vállalkozásom létrehozásába – szögezte le Ádám, és közben világossá vált számomra az is, hogy a biciklizés is ugyanolyan szenvedély, mint a motorozás, vagy más sportok. A kerékpár-tulajdonosok is nagy összegeket költenek járművük megvásárlására és karban tartására, és az cserébe olyan élményekkel jutalmazza meg őket, amilyeneket csak és kizárólag kerékpározás közben élhet meg az ember.
– Két és fél éve, hogy működik az üzlet, és szerencsére csak felfelé ível. Megtaláltam a számításaimat. Minden biciklis kérdéssel lehet hozzám fordulni. Alapmunkák a gumicsere, a kopóalkatrészekből adódó problémák, az agyváltók, a hidraulikus tárcsafékek cseréje, ugyanakkor az országúti versenybicikliket is örömmel javítom. Van már egy kialakult kuncsaftköröm, nagyon sokan járnak hozzám faluhelyről is, ahol nem tudják megjavíttatni biciklijüket, valamint messzebbről is, például Szegedről, Budapestről, sőt volt már példa arra is, hogy Berlinből érkeztek hozzám – mondta el Ádám, akitől azt is megkérdeztem, hogy volt-e már olyan munkája, amiről úgy érezte, hogy az bizony kifog rajta.
– Egyszer javítottam egy közel tízezer euró értékű elektromos biciklit, amelyen a hátsó váltószajlát kellett kicserélni, na, az megizzasztott! – mesélte nevetve, majd még néhány érdekes történetre is fény derült a bicikliszerelő műhelyben, amely mára már ritkaságszámba megy, főleg hivatalos keretek között. Ádám saját bevallása szerint sokféle emberrel találkozik munka közben. Szoktuk hallani, hogy a kozmetikus meg a fodrász egyben pszichológus is, de nincs ez másképp a biciklijavító műhelyben sem, ahol az emberek egy része ráérősen meséli el napjának legfontosabb történéseit, akad, aki az életébe is megpróbál betekintést engedni, Ádám azonban – ahogy fogalmazott –, introvertált személyiség, így bár jó hallgatóság, nem az a szószátyár fajta, az elsődleges számára az, hogy a hozzá elvitt, orvosolandó közlekedési eszközzel foglalkozzon. Mivel sok minden be is szerezhető nála, elkerülhetetlen, hogy némi kereskedői vénával is meg legyen áldva.
– Türelem is kell ahhoz, amit csinálok, ez kétségtelen. Ebben sokat fejlődtem az elmúlt évek során, korábban nem tudtam volna annyit kommunikálni, mint most, és sokszor mentálisan is elfáradok. Folyamatosan egymásnak adják a kilincset az emberek nálam, és én közben szerelek is, viszont nagyon szeretem, hogy azt csinálom, amit valóban szeretek. Nálam mindig rend van. Ebben érzem jól magam. Sokan dicsérik a rendet és a tisztaságot. A közelmúltban volt nálam egy holland házaspár, akik meg is jegyezték, hogy jó ide bejönni – emlékezett vissza Ádám, és ez valóban így van, sőt még dekoráció is található, nem is akármilyen. Autentikus, hiszen a falon is biciklik lógnak, és azok sem akármilyenek!
– Mindegyik emlék. Van egy országúti versenybicikli, azon tanultam meg szerelni. Azt felújítottam, most már hajtható állapotban van a hatvanéves kerékpár, ami sokak érdeklődését felkelti. Alatta egy kilencvenéves van. Szeretem a régi kerékpárokat, kötődöm is hozzájuk, ugyanígy a sportot is, amely hozzá kapcsolódik. Magam is évente tíz-tizenegyezer kilométert letekerek – fejtette ki Ádám, akiről mindezt a közösségi oldalakat böngészve is sokan tudhatják, hiszen folyamatosan láthatják, hogy mikor merre járt.
– Szinte mindenhova biciklivel megyek, nálam az az első. Csak akkor megyek autóval, ha valamit vinni kell, vagy társasággal megyünk. Számomra a távolság nem akadály, engem a biciklizés kapcsol ki. Már a mi kisvárosunkban is napi több tíz kilométert össze lehet tekerni, hétvégente pedig nagyobb távokat is meg szoktam tenni. A legtöbb eddig 230 kilométer volt egy nap alatt. Budapestről a Balatonig, azt körbe, majd haza. Akkor két barátommal mentem. Ez is azon ritka alkalmak egyike volt, amikor társasággal mentem. Én egyedül szeretek biciklizni, de hallottam már olyan véleményt is, hogy unalmas egyedül. Számomra azonban egyáltalán nem az – magyarázta Ádám, akivel hosszan elbeszélgettünk arról is, hogy a természetet is teljesen más aspektusból lehet megfigyelni, jóval részletesebben, felfedezve azokat az apró szépségeket, amelyeket autóból, buszból vagy vonatból nem annyira lehet, a bicikli nyergéből viszont erre is lehet időt szánni, sőt az elmélyült gondolkodásra is nagyon alkalmas, amellett, hogy természetesen sportnak sem utolsó.
– Sokan azért sem bicajoznak, mert nálunk szinte alig van kerékpárút. Magyarországon minőségi bicikliutak vannak, ezért szeretek ott tekerni, mert azok biztonságot adnak. Terv szerint indulok útnak, és mindig sikerélményt jelent az adott cél teljesítése. Nekem az a biciklizés, ha legalább száz kilométert megteszek. A bicikli nekem szabadságot ad! – fogalmazott Ádám, aki a sok túrája során számtalan érdekes helyzetbe is keveredett, ám szerinte ezek az élmények is egyediek és maradandóak, ráadásul másként nem is élhetőek át, kizárólag bicajozás közben. A szerelőnek olyan kerékpárja van, amely az idei eddig megtett nyolcezer kilométer alatt még egyszer sem hagyta cserben, ezért hiteles kereskedő is, mert az általa árult kellékek, felszerelések biztos, hogy ki vannak próbálva. Az állóképesség is fejleszthető, árulta el, és azt is megtudtuk tőle, hogy sok ismeretséget kötött már a biciklizései során.
– Nagyon jó és nagyon rossz élményeket is meg lehet tapasztalni. Tavaly Kúlára mentünk csapatban, és közben olyannyira kiszállt belőlem az erő, hogy az is kétségessé vált számomra, hogy hogyan tekerek majd haza – mesélte Ádám, akinek szerencsére ez volt a legrosszabb élménye, a legjobb pedig ugyanehhez a túrához kapcsolódik, hiszen a nehézségek ellenére sikerült legyőznie önmagát, túllépte a saját határait, hazatekert, és másnap ugyanolyan elszántsággal meg jókedvvel folytatta tovább a bicajozást, ami minden tekintetben az életet jelenti számára. A munkáját, a kedvtelését és a szabadságát – vagyis ezt mind egyben!
Nyitókép: Munkaidő után bent várakoznak a javítanivalók (Jenei Klementina felvétele)