Minden év szeptember 11-én, a Zenta község napja alkalmából megtartott díszülésen adják át a község legrangosabb elismeréseit a kiemelkedő tevékenységet végző személyeknek, szervezeteknek és intézményeknek. Az idén a Juventus Pro Urbe díjat a tornyosi Miklós Miklós érdemelte ki, a Pro Urbe díjat Mellik Zoltán asztaliteniszedző kapta meg, a harmadik rangos elismerést, a Pro Urbe Életműdíjat pedig Recskó Béla festőművész és kopjafafaragó vehette át.
Recskó Béla 1948-ban született egy zentai kisiparos család első gyermekeként. Zenta képzőművészeti életében 1970 óta van jelen, amit számos egyéni és csoportos kiállítása is igazol. Alkotásait nemcsak az országban mutatta be, hanem a határon túl is. Képeit megismerhették egyebek mellett Budapesten, Székesfehérváron, Ópusztaszeren, Hódmezővásárhelyen és Szegeden is. Alapító tagja az ART ’90 Festőcsoportnak. Festői munkája mellett aktívan kivette és a mai napig is kiveszi a részét a közösségért folytatott munkából, tagja volt Zenta község képviselő-testületének, emellett 2010 óta a Tisza-part–Alvég helyi közösség tanácselnöke. A közreműködésével befejeződött az érintett városrész szennyvízelvezető-csatornahálózatának kiépítése, emellett részt vett a Szent Antal-templom, a Szent Anna temető és a Homok lakótelep felújítási munkálataiban is. 1996 óta a Jézus Szíve-templom pasztorális tanácsának elnöke. 2008 óta kopjafafaragással is foglalkozik. Munkáját egyebek mellett a Tisza-parton is megtekinthetjük, ahol az 1944. november 9-éről 10-ére virradó éjszaka elkövetett magyarellenes atrocitások áldozatainak állít emléket a háromágú kopjafa.
Az elismerést Czegledi Rudolftól, Zenta község polgármesterétől vehette át (Gergely Árpád felvétele)
A díszülésen elhangzott beszédében Recskó Béla úgy fogalmazott, Zenta város ünnepén mindhárman olyan elismerést kaptak a várostól, amelyet csak titkon reméltek. Véleménye szerint ezek a díjak az eddigi munkásságuk elismerésének a jelei. Beszédében kihangsúlyozta továbbá azt is, hogy amikor az ember valamit szívből valósít meg, akkor csak az lebeg előtte, hogy a tőle telhető maximumot nyújtsa. Hozzátette, hogy az elismerések további motivációt nyújtanak mindhármuk számára ahhoz, hogy ugyanúgy haladjanak tovább a megkezdett úton. A Zenta község Pro Urbe Életműdíjával kitüntetett festőművésszel és kopjafafaragóval festőművésszel a kezdetekről, az utódokról és a jövőről beszélgettünk.
Hogyan indult el ezen az úton?
– Még óvodás voltam, viccesen fogalmazva, nagyon közel volt még a fenekem a földhöz, amikor a többiek közül kiemelkedtem a rajzkészségemmel. Ez a későbbiekben is folyamatosan bennem volt, az alkotás utáni vágy végigkísért az általános és a középiskolában is. Korán el kell kezdeni, mint minden valamire való dolgot. A füzeteim utolsó oldalai mindig tele voltak rajzolva mindenfélével. Lehet, hogy ez mások szemével hülyeségnek tűnt, de ezzel a kézmozdulatokat gyakoroltam, illetve azt is, hogy hogyan lehet összehangolni a szemet, az agyat és a kezet. Ahogyan fejlődtem, és egyre komolyabban kezdtem el a rajzzal foglalkozni, már másképp láttam a dolgokat, és máshogyan álltam hozzá az egészhez. A szakmám is hozzájárult ahhoz, hogy tovább fejlesszem magam, hiszen szerszám- és gépkonstruktőrként dolgoztam, amihez elengedhetetlen volt a rajzkészség. Kezdetben csak ceruzával rajzoltam, később, amikor már a középiskolás éveim második felében jártam, egyre jobban elkezdett érdekelni az olajfestészet, így azt is kipróbáltam, és azóta is megmaradt. Saját magamat képeztem, amit pedig nem tudtam, vagy nagyon érdekelt, annak utánajártam, de – ahogyan említettem – sokat segített a szakmám is, pl. az ábrázoló mértannak a fogalmai nagyban hozzájárultak a rajzkészségem fejlődéséhez, akárcsak az árnyék- és fényvetődések. Ha más oldalról közelítem meg a kezdeteket, akkor azt kell mondanom, hogy megboldogult édesapámtól örököltem ezt a tehetségemet, ugyanúgy, ahogyan a faragásban megnyilvánulót is. Kisgyermekként az öcsémmel mindig ott tébláboltunk az asztalos műhelyében, igyekeztünk ellesni a szakma csínját-bínját. Így amikor belevágtam a kopjafa faragásba, a vésővel való munka nem jelentett gondot számomra. Egyedül az ott használatos jelrendszereket kellett megtanulnom. Ebben nagy segítségemre volt Gál Potyó István erdélyi fafaragó barátom, aki megtanította nekem a fortélyokat, a fogásokat és a jelrendszert is.
Az alkotásai között többnyire tájképeket találhatunk. Mi volt az, ami a természet felé terelte? Miért éppen ez került a középpontba?
– Eleinte én is próbáltam emberi alakokat rajzolgatni, de úgy éreztem, hogy ez nem fekszik nekem, nem tudtam annyira belemerülni, meg igazság szerint nem is igazán vonzott ez az irány. Mindig is szerettem a tájat, a természetet, később a feleségemmel gyakran vettünk részt különféle gyalogtúrákon. A kezdetekben volt szerencsém híres, XIX. századi orosz festőművészeknek a könyveit beszerezni Magyarországról. Közülük kiemelném Aleksandr Šiškint, aki nagy hatással volt rám, ugyanis az ő könyvében részletekben is megmutatták, hogyan készült el egy-egy alkotása. A folyamatbeli ábrázolás nekem hatalmas segítség volt. Néztem, gondolkodtam rajta, és igyekeztem alkalmazni a saját munkámban.
Eltelik úgy nap, hogy ne fogna ecsetet a kezében?
– Nagy igazság van abban, amikor azt mondják, hogy az ember érzi, amikor alkotnia kell. Nálam is így volt. Amikor éreztem, hogy festenem kell, vagy mondjuk úgy, hogy jött az ihlet, akkor leültem, és nekifogtam, de volt olyan is, hogy kettő vagy három napig sem foglalkoztam a megkezdett képpel, mert nem volt ihletem. Ahogyan azonban idősödtem, rájöttem, hogy ha nem is lehet gyorsítani ezt a folyamatot, akkor sem muszáj megvárnom, hogy mikor jön az ihlet. Ha ott áll egy elkezdett kép, és sokat gondolkozol rajta, nézegeted, akkor bármelyik pillanatban le tudsz ülni festeni. Ez bevált nálam, hiszen magam mögött hagytam a kezdeti várakozást, így most már úgy alkotok, hogy nem várom meg azt, hogy legyen hozzá kedvem. Ha tudom, hogy azt a képet be szeretném fejezni, akkor mindennap odaülök, és csinálom, dolgozom rajta.
A családjában több olyan személy is van, aki szintén érdeklődik a képzőművészet iránt, gondolok itt a fiára, illetve az unokákra. Milyen érzés Önnek, hogy lesz, aki továbbviszi ezt?
– Nagyon bízom abban, hogy legalább egy valaki lesz, aki tovább fogja vinni ezt az egész dolgot. Zsófia, a középső unokám nagyon szépen rajzol és fest, a legidősebb unokám, Dorka úgyszintén, és itt van a legfiatalabb, Panka, aki már elkezdte bontogatni a szárnyait. Az édesapjuknak, Csabának is megvan a tehetsége hozzá, ő főként ceruzával rajzolt, amikor jutott rá ideje, ma azonban már a munka és a család mellett nem igazán jut oda, hogy ezzel foglalkozzon. Amit látok, az táplál bennem némi reményt arra, hogy lesz olyan a családban, aki folytatja majd az én utamat. Erre viszont meg is kell érni. Az unokák esetében eljön majd az az idő, amikor jobban bele tudnak mélyedni az alkotásba, jobban utánajárnak a dolgoknak. Így meg is lesz majd az eredménye a munkájuknak.
A lányok meg szokták fogadni a nagytata tanácsait?
– Persze. Az iskolában még nem tanulják a különféle ábrázolásmódokat, az árnyalást, a vetítéseket, a fények ábrázolását. Dorkánál már jobban lehet látni ezeknek a használatát, de Zsófinál is kezd kialakulni.
Recskó Béla kiállítása 2016-ban (Herédi Krisztián felvétele)
Az Ön életében volt olyan személy, aki támogatta az alkotói tevékenységben?
– A feleségem maximálisan mellettem állt. Óriási köszönettel tartozom neki, mert ha ő nem így állna hozzá ehhez, mint ahogyan teszi, akkor nem tudtam volna idáig eljutni. Ha éppen alkotok, akkor is mindenben segít. Tudom és látom is, hogy ez nélküle nem ment volna.
Több tízéves alkotói tevékenységét Pro Urbe Életműdíjjal ismerték el. Mit jelent ez az Ön számára?
– Kellemesen meglepődtem. El is pityeredtem. Őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy egyszer engem is kitüntetnek vele. Még annak idején, amikor képviselő voltam, láttam, ahogyan átadják ezeket a díjakat, és még akkor gondoltam, hogy majd egyszer talán én is kapok, aztán csak legyintettem egyet, hiszen úgy gondoltam, hogy nem lesz belőle semmi sem. Most mégis itt van, valóra vált, és nagyon örülök neki.
Nemcsak a művészetben jeleskedik, hanem a közösségért folytatott munkában is. Miért érezte ezt fontosnak?
– Amikor 1992-ben elkezdtem a párton belüli tevékenységemet, akkor még nem alakult ki ennyire az elképzelésem erről. Tudtam, hogy a magyar érdekeket szeretném védeni. Amikor elindult az első képviselői mandátumom, akkor tudatosult bennem, hogy nemcsak arról van szó, hogy az ember ül egy teremben, hanem arról, hogy ha már ott van, akkor meg kell próbálnia olyan dolgot létrehozni, amelyet majd hasznosítanak az emberek. Ez állandóan hozta magával a fejlődést, azt az érzést, hogy igyekezni kell, hogy meg kell felelni egy bizonyos szintnek, és mindig arra törekedtem, hogy ezt meg tudjam csinálni, képes legyek rá. Amikor a helyi közösségi tanácselnöke lettem, akkor mindig az lebegett a szemem előtt, hogy amit ott csinálunk, az a helyi közösségünk területén élő emberek javát szolgálja. Például megcsináltuk az utcákban a járdákat, így gyakorlatilag nincs olyan utca a helyi közösség területén, ahol legalább az egyik oldalon ne lenne betonos a járda. Emellett az utakat is igyekeztünk rendbe tenni, vagy az aszfaltozást sürgettük, vagy salakkal megszórtuk. Mindig azt szerettük volna, hogy könnyebb legyen az ott élőknek. A titkárommal, Vatai Zsuzsannával számtalanszor végigkerékpároztunk a helyi közösség területén, és felmértük, hol és mi szorul javításra. Ez sajnos csak addig működött, még volt helyi hozzájárulás, tehát a helyi közösségek rendelkeztek saját pénzösszeggel. Mindemellett a Jézus Szíve-templom pasztorális tanácsának is az elnöke vagyok. Ebbe beletartozik a Szent Anna temető ügyeinek a rendezése is, ahol pl. egy betonjárdát is kiépítettünk, valamint sok egyéb dolgot is elrendeztünk.
Visszakanyarodnék még egy pillanatra az elejéhez. Véleménye szerint egy festő mindig festő marad? Mik a jövőbeli tervei ezzel kapcsolatban?
– Ha minden jól megy, akkor jövőre sor kerülhet egy igen nagy kiállításra, amelynek az anyagával hamarosan elkészülök. Ezen már 2012 óta folyamatosan dolgozom. Egy kis betekintést már kaphatott is a közönség, hiszen az első 50 képből már készült egy kiállítás. Most már a 117. is elkészült. Még egy hiányzik, és ezt a 118 darabból álló anyagot szeretném megmutatni a nagyérdeműnek is. Ezt gyakorlatilag az életművemnek tekintem. Egyelőre még nem tudom, hol lehetne egyben kiállítani, ugyanakkor remélem, hogy hamarosan erre is fény derül. A festészetet és a faragást pedig tovább szeretném folytatni. Ameddig a látásom engedi, addig biztosan.
Nyitókép: Recskó Béla ünnepi beszéde közben a zentai községi képviselő-testület díszülésén (Gergely Árpád felvétele)
