Még mindig szokatlan számomra, amikor a hivatalos iratokban, a táblákon, sőt még a hétköznapi cikkekben és írásokban is vármegyékről olvasok. A közigazgatási területi egységeket érintő „névváltoztatást” a magyar kormány azért tartotta fontosnak, hogy részben újjáélessze azt a hagyományos államigazgatási fogalmi készletet, amelyet egykor a kommunizmus eltörölt. Nem titkolt szándékuk volt egyben az is, hogy ezzel a magyar népben megerősítsék azokat a szálakat, amelyek a történelmi múltjukhoz fűzik őket. Az más kérdés, hogy a változtatás hatott-e az állampolgárokra, gyarapították-e a vármegyékkel és úgy általában a hazájukkal kapcsolatos történelmi ismereteiket, vagy sem. Mert gyakran előfordul, hogy szegényes a tudásunk, különösképpen saját nemzetünk múltját illetően.
Ugyan jó néhányunk még a középiskolában is tanult történelmet, előfordulhat, hogy annak tartalmából csupán halvány emlékfoszlányok maradtak meg. Ezt sokszor a felszínesen átadott és a száraz adatok bemagolását célzó tanítási módszerekkel magyarázzuk. Sőt, ha a huszadik századi magyar történelemről van szó, felmentve mondhatjuk, hogy „mi arról nem tanultunk”, hiszen az már egy másik Magyarország történelme. Valóban, a Trianon utáni anyaországi eseményekről a legtöbben csak érintőlegesen hallhattunk az órákon és a mindennapokban is. Nem azért, mert a 2000-es években – amikor már a kommunista rendszerek is történelemnek számítottak – nem lehetett volna nyíltan beszélni ezekről, hanem azért, mert egyszerűen nem volt prioritás. Ott volt nekünk helyette a délszláv királyság meg Jugoszlávia. Részben érthető, hogy a vajdasági magyarság esetében ezek kapnak nagyobb hangsúlyt, hiszen itt éltek őseink, szüleink vagy akár mi magunk is nosztalgiával tekintünk vissza a szocialista időkre, hiszen az volt az életünk része, így ahhoz tudunk kapcsolódni. Ezzel szemben a kor Magyarországa egy bezárt, kommunista igában vergődő állam képében jelenik meg előttünk, és főleg a különbözőségekre fektetjük a hangsúlyt, ha Jugoszláviával hasonlítjuk össze.
A huszadik századi magyar történelem egyik legfontosabb évfordulójához közeledve már Vajdaság-szerte is koszorúzunk, beszédeket hallgatunk. Ezek a törekvések valóban közelebb hozzák azt a tudatot, hogy október 23-a valahol a mi múltunk is, de néhány közismert információnál nem tudhatunk (meg) sokkal többet. Még ha a magyarság történelméhez is tartozik, valóban nehezebb egy olyan eseményhez kötődni, amelynek őseink csupán közvetve voltak részesei. Egyszerűen távolinak tűnik, nehezen átélhető és kapcsolható a vajdasági magyarság akkori élethelyzetéhez. A Trianon utáni időszakhoz, a második világháborúhoz még csak-csak találunk kapaszkodókat, a magyarországi kommunista hatalomátvételről, majd az ezt követő forradalomról és szabadságharcról azonban sokunkban olyan kép él, mintha az egy teljesen idegen ország történelme lenne.
Szerencsére úgy tűnik, egy ideje szemléletmódváltás zajlik. Ha a történelemoktatást vesszük figyelembe, egyre több fiatal tanártól hallani, hogy igenis kiemelt figyelmet fordítanak a teljes huszadik századi magyar múltra. Olyan személyről is tudok, aki egy egyszerű családregény miatt nézett utána jobban az 1956-os eseményeknek. Olykor ugyanis éppen a kisemberek történetei teszik befogadhatóvá és érdekessé a múltat. A tragédiák is az egyéni sorsokon keresztül érintenek meg bennünket a leginkább. 1956 még olyan távolságra van tőlünk, amely lehetővé teszi ezt a fajta emlékezést. Ezáltal pedig arra sarkallhat minket, hogy utánajárjunk az események hátterének, körülményeinek vagy éppen következményeinek.
Esetemben ez úgy történt, hogy teljesen véletlenül a zentai nagyapám elmesélt egy rövid történetet, amely arról szólt, hogy találkozott ’56-os menekültekkel. Mindez néhány héttel a budapesti események után történt a dél-szerbiai Vranjéban. Katonai szolgálatot teljesített ott, amikor egy viharvert, emigrációban lévő magyar családot vezettek hozzá. Hogy mi lett a sorsuk, soha nem tudta meg, csak arról értesült, hogy Macedónia felé mentek tovább. Visszaemlékezésében mindez egy néhány perces jelenet volt, rám viszont olyan hatást gyakorolt, hogy elkezdtem beleásni magam a magyar emigránsok sorsába. Megtudtam, hogy legalább húszezren érkeztek akkor Jugoszláviába. Idővel egyre több írást olvastam el velük kapcsolatban. Akkor vált világossá számomra, hogy mindez nem csak a távolinak tűnő Budapestről szól. Habár ott volt az események epicentruma, a forradalom és a szabadságharc nem állt meg a magyar fővárosnál vagy a határnál.
Később találkoztam Zenta ’56-os ereklyéjének filmbe illő történetével, a Tiszából kifogott, vérrel írt segítségkérő levélével. Emlékszem, egy tanulmányban úgy fogalmaztak, hogy ebben az elkésett levélben benne van 1956 és az egész magyar sors tragikuma, sőt minden, ami közös: a Tisza, a szenvedés és a segítség várása a testvértől. Egyszerű, szentimentálisnak tűnő megállapítás ez, mégis ezt kellene megértenünk, hiszen ez a magyar történelem sajátossága. Ezek az apró, a világtörténelem számára jelentéktelennek tűnő momentumok pedig elvezethetnek minket annak a megértéséig, hogy mi a közös ebben a nagyon különbözőnek tűnő, több szálon futó huszadik századi magyar történelemben. Ebben a tudatban kellene tanulnunk és megemlékeznünk 1956-ról, sőt az egész nemzeti múltról.
Nyitókép: Fotó: Móra Ferenc Múzeum
