2024. december 23., hétfő

Németországban sincs kolbászból a kerítés

Magyarkanizsán lelte meg a nyugalmat és a boldogságot az Ézsiás házaspár

Cukormentes, ínycsiklandó süteményeikkel és tortáikkal tűntek fel nemrégiben a magyarkanizsai piacon Ézsiásék, akikről oly keveset lehet tudni, hisz nemrég költöztek vissza Magyarkanizsára, hosszabb és nagyobb kitérők után. Itt lelték meg a számukra legfontosabbat: a nyugalmat és a boldogságot, ami minden pénznél többet ér számukra. Évek tapasztalata kellett ahhoz, hogy rájöjjenek, számukra mi a legfontosabb. És ez nem az anyagi jólét, nem a külföldi csillogás, hanem a család, a szeretet és a nyugalom, ami most körbeveszi őket.

Több lábon állnak, a házukat tervezgetik, mely a kényelem és az egyszerűség ötvözete lesz, hazai módra. Gerendás, városszéli házikó, ahová jó hazamenni, ahol jó lenni és jó enni is – ugyanis most ezt is zászlójukra tűzték. Most már egyre szélesebb körben ismerik és keresik az egészséges süteményeiket, amik a saját kiskonyhájukból kerülnek ki, és amiket kezdetben Vivien készített Rudolf segítségével, most azonban fordult a kocka, és Rudolf készíti Vivien segítségével. A visszajelzések szerint a triplacsokis tortájuk felülmúlhatatlan. Míg idáig eljutottak, azért volt néhány megjárandó külföldi útjuk. Magyarország, Dánia, Németország, El Camino, de úgy tűnik, minden út végül Magyarkanizsára vezet.

– Tíz éve vagyunk együtt, és ebből sok évet külföldön tartózkodtunk – kezdi a mesélést Vivien, aki elmondja, hogy bár Magyarországon ismerkedtek meg, ő onnan származik, férje pedig ott dolgozott és a barátságukból szerelem, majd házasság lett. Amikor Rudolf bejelentette, hogy Németországban vállal munkát, ő követte.

– Németországban éltünk, a férjem 2011-ben költözött ki, én pedig egy év múlva. Azóta élünk együtt és három éve jöttünk vissza. Először Magyarországra, majd Szerbiába. Rudolf magánvállalkozó volt és a beszélgetésünk során nagyon gyorsan el is hangzik az a mondat, amit külföld vonatkozásában már többször hallhattunk, hogy ott sincs kolbászból a kerítés.

– Ipari csőszigetelőként dolgoztam, atomerőművek hidegvíz-szigetelésével foglalkoztam. Nem minden a pénz! Először az inspirált, a jobb életszínvonal… Más jövőt szerettem volna, jobbat, de rá kellett jönnöm, hogy nem sokban különböznek az országok. A pénzhajhászat másodlagos lett. Van, aki mindig többet, jobbat, szebbet, nagyobbat épít, nagyobb tévét vesz, jobb autót, de alacsonyabb szinten pont olyan boldogan tud élni az ember. Nekem is van autóm, én sem ázom el az esőben, odaérek mindenhova, attól függetlenül, hogy nem BMW-m van. Ott változott meg az egész, hogy Németországban is kezdtek rosszabbul menni a dolgok – mondja Rudolf, akinek felesége mindeközben otthon volt a közös albérletükben és ő intézte a vállalkozásuk papírmunkáit. Hogy milyen volt az élet Németországban, Rudolf azt mondta: Az első időszak szép volt. Paradicsomi körülmények, minden szép, új, de a rengeteg vendégmunkás mind ott landolt. Az árak emelkedni kezdtek, de a fizetések nem követték. Egy idő után rádöbbentünk arra, hogy hiába keresünk többet, az adó 25 százalékkal nagyobb egy bizonyos összeg felett. Amikor már nagyon jól kerestem, ránkcsapták az adót. Minél többet kerestünk, annál többet kért a könyvelő, annál több volt az adó. Az első három év adómentes is volt. A munka aztán több lett, a pénz is, és az adó is, így ugyanott tartottunk, csak többet dolgoztunk, időnk meg már semmire nem maradt, így láttuk, hogy előre haladni ott nem lehet – meséli Rudolf, aki arra is kitér, hogy semmilyen közösségi életre nem volt idő, csak a munkára reggeltől estig.

– Németországban erről szól az élet, reggeltől estig munka – mondja Vivien. – Többet kerestünk, mint itthon, de nem maradt több. Sokkal korábban haza szerettünk volna jönni, de arra se volt pénzünk. Ott egy berendezett életünk lett az évek alatt, bútoraink, úgy gondoltuk, majd ott éljük le az életünket. Amikor a párom anyukája meghalt, azt mondtuk, nem ér annyit az egész, hogy távol legyünk a szeretteinktől, inkább itthon boldogulunk a szeretteink körében, nem csak negyedévenként akarjuk őket látni – mondta Vivien, majd Rudolf hozzátette:

– Ott sincs kolbászból a kerítés, minél többet keres valaki, annál többet adózik. Arra gyűjtögettünk, hogy haza tudjunk jönni, spóroltunk, hogy nyugodtan hazajöhessünk. Az itteniek nem tudom, kívülről mit láttak, de mi éreztük, hogy nem ezt akarjuk. Érdekes volt, hogy Schwarzwaldban egy hegytetőn találtunk lakást, mivel 760 méterre a kutya nem akart felköltözni, nekünk kapóra jött. Gyönyörű környezet, olcsó lakás, és ebből sokan azt hihették, nekünk milyen jól megy, közben pont ellenkezőleg – lebbenti fel a fátylat Rudolf.

– Talán ezért is indulnak el sokan, mert azt hiszik, mennyire szuper lesz ott minden, pedig nem. Itthon megvan a kis békénk, nekünk ez a legfontosabb – mondják egyhangúlag. Először Szegedre mentek, és közben beiktatták az El Caminót.

– Elmentünk Spanyolországba zarándokolni, és egy hónapig végiggondolhattuk az elmúlt éveket és kitalálhattuk, mihez kezdünk. Megtaláltuk magunkat, nem csak a fizikai megterhelés miatt, de azt is megtapasztaltuk, mi az, ami fontos az életben és mi nem. Alapvető dolgok kellenek csak az életben, hogy az ember boldog legyen. Egy hónapon keresztül egy hátizsákból éltünk és rengeteg időnk volt gondolkodni, az alapvető dolgokra koncentráltunk, minden törlődik és kezd kikristályosodni, hogy mi az, amit az ember szeretne – magyarázzák.

Nekik pedig az volt fontos, hogy az alapvető szükségleteik meglegyenek és ők egymásnak. Visszamentek Szegedre és munkába álltak, de rájöttek, hogy nekik Magyarkanizsán a helyük. Hogy mit tud nekik adni a kisváros, azt mondták, a legfontosabbat: nyugalmat.

– Annyi nagyvárosban éltünk már, és kell a nyugalom, a csend, nem mindig a nyüzsgés – mondja Vivi, akitől azért megkérdezem, hogy nem találják-e túl csendesnek és eseménytelennek ezt a helyet?

– Ez ellen próbálunk tenni, nagyon kevés dolog történik, ami felrázná az ittenieket, ebben azért gondolkodunk – Rudolf íjászkodik és ezzel kapcsolatban nagy tervei vannak.

– Rendezvényt szeretnénk ide hozni, középkori vásárt és napokat szeretnénk itt létrehozni, íjászpályát létesíteni, nomád táborokat rendezni – egészen nagy terveik vannak, látszik, hogy komolyan gondolják az itteni életet, bár Vivien most Szegedre jár dolgozni, közben Rudolf pedig itthon viszi a vállalkozást, amelybe a felesége besegít. Kezdetben nem így volt ez, de most fordult a kocka. Az arany középutat keresték, és itt nyilván meglelték, Németország és Magyarország túl nagy, Magyarkanizsa pedig nyugodt, de némi pezsdítésre van szükség, amit ők már meg is kezdtek, egyelőre azzal, hogy vállalkozást indítottak, amit kezdetben Vivi vitt a vállán, most pedig Rudi a főkolompos, Vivi besegít.

– Vállalkozásomat októberben indítottam meg. A Caminón pattant ki a fejemből, hogy mivel imádok sütni, alapbetegségem miatt pedig oda kellett figyelnem a táplálkozásra, így magamnak cukormentes ételeket készítettem, majd ezt szépen kibővítettem – meséli Vivien.

– Most már Rudi is így étkezik, ami a vonalain meg is látszik. Először sütik, majd pékáruk, mogyorókrém és magvajak kaptak helyet a kínálatban. A kolléganők voltak a kísérleti nyulak, és mindenki biztatott, ami megadta a lendületet. Egy egész embert kíván a sütés, amit most Rudi vett át tőlem, én munkahelyen vagyok, ő pedig otthon készíti a termékeket, amiket egyelőre otthonról, illetve a piacon is értékesítünk – mondja Vivien, aki elmesélte, hogy a tortáik barna rizslisztes piskótából készülnek, vannak csak cukormentes és cukor- és tejmentesek is, sőt olyan is, ami tojásmentes is. Teljesen adalékanyagmentesek a készítményeik.

– Az én tortáim egyszerűek, ahogy mondják, finomak is. Kilóg a sorból, nem olyan, mint egy nagy habos cukrászkészítmény, mégis így is megfogja az ember tekintetét. Arra törekszünk, hogy legyen bennük szín, kontrasztosak legyenek és persze egészségesek – magyarázza Vivien és hozzáteszi, hogy aki megkóstolta, visszatért hozzájuk. Éveken át kísérletezett és most már saját receptjeik vannak, a kínálatban tízféle torta, pékáruk, kifli, zsemle, teljes kiőrlésű lisztből, de nagyon népszerű a bejglijük, amit nem győznek sütni, karácsony ide vagy oda, nem csak akkor keresik.

Most Rudolf serénykedik a konyhában: a sajttortát szereti legjobban készíteni és enni is, meg a lúdlábat.

– A mi tortáink több száz pozitív visszajelzés után kimondhatom, hogy finomak, dicsérik. Én magam is szívesebben eszem ezeket, könnyebbek, más ízvilágúak, azt mondom, hogy finomabbak is. Piacon, vásárban és otthonról értékesítünk, és úgy látjuk, kereslet is van ezekre az ízekre, már a környező városokból is járnak hozzánk, szép lassan bejáródunk és elterjed a hírünk. A legszebb dicséretet épp a múltkor kaptam egy idős hölgytől, aki azt mondta, életében ilyen könnyű csokitortát még nem evett, ezek a visszajelzések nagyon jólesnek, hogy elismerik a törekvéseinket – mondta Rudolf, aki most már nemcsak a feleségére, hanem saját magára is büszke, hogy elsajátította az egészséges sütemények készítését.

A fiatal pár egyelőre, ahogy mondani szokás, üti-veri a világot, de az már biztos, hogy Magyarkanizsán találták meg a helyüket.

– Biztonságot ad, hogy van egy zug, ami a miénk, ismerjük az ittenieket, a boldogságunk kulcsa pedig: egymás! – mondták egyöntetűen.

 Itt rakják a családi fészket, amibe madárkát is terveznek később, mégpedig örökbefogadással, a boldogsághoz pedig, ahogy fogalmaznak, nagyon kevés kell, Szerbia az egyik legbiztonságosabb hely a világon jelenleg számukra.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás