November 5-e az európai kereskedelmi nap. Az 1958-as Római Szerződésben rögzített vámunió teremtette meg a közös piac alapjait, amely 1993-ban az áruk szabad áramlásáról szóló rendelkezéssel kiteljesedett. A tagállamokban a GDP jelentős részét évtizedek óta az unión belüli árucsere biztosítja. Szerbia is az uniós tagállamokkal bonyolítja külkereskedelmének kétharmadát. Gazdaságilag már ide (vagy oda?) tartozunk. Még úgy is, hogy továbbra sem tudni pontosan, mikor válhat valóra a stratégiai célkitűzés, a teljes jogú tagság. Az EU belső piaca egyébként egy olyan egységes piac, ahol biztosított az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek szabad mozgása.
Az európai polgárok szabadon élhetnek, dolgozhatnak, tanulhatnak és vállalkozhatnak az unión belül. 1993-as létrehozása óta az egységes piac összességében valójában sikertörténet, hiszen új munkahelyeket hozott létre, azzal, hogy csökkentette a kereskedelmet korlátozó akadályokat. A 2011-ben és 2012-ben előterjesztett intézkedéscsomag javaslatai pedig arra irányultak, hogy még jobban ki lehessen használni az egységes piac kínálta lehetőségeket.
Az egységes európai piac megteremtése valóban sikertörténetnek számít. Vannak azonban árnyoldalai is. Zavartalan működését időnként megzavarhatják és meg is zavarják bizonyos körülmények. A „próbálkozás” – nevezzük annak – ugyanis azt is megmutatta, hogy a piac egységessége csupán egy elméleti fogalom. Gyakorlati megvalósítása és működtetése viszont nem egyszerű feladat. Főleg nem annak tükrében, hogy a szereplőknek esetenként eltérőek az érdekeik, ezért a körülményeket valamilyen módon abba az irányba szeretnék átalakítani, ami egy adott időintervallumban nekik megfelel, előnyös, vagy legalább is nem jár hátrányokkal.
Sajnos a címben szereplő „háborúzás” ismételten aktuális földrészünkön is. Itt érdemes megjegyezni, hogy a közös piac, az Európa egységesítésének törekvése éppen azt a célt is szolgálta kiötlői elméletében, hogy akik kereskednek egymással, azok nem háborúznak. A délszláv polgárháború, az egyéb háborús konfliktusok, a most is zajló ukrán–orosz, illetve az izraeli–palesztin konfliktus ennek egyfajta fordítottját is bebizonyította: akik háborúznak egymással, azok (annak ellenére) kereskednek is egymással.
Visszatérve Európába, megállapíthatjuk, hogy történelmünk része sajnos, hogy évezredeken keresztül véres háborúk zajlottak a földrész kisebb-nagyobb szegleteinek birtoklása végett. Nemcsak a területekért, hanem vallási, ideológiai okokból, vagy uralkodók személyes indítékaiból is fegyveres konfliktusok zajlottak. Milliók estek áldozatul. A legtöbben sajnos olyanok, akik valószínűleg pontosan nem is tudták, miért halnak meg. Franciaország és Németország például csak 1870 és 1945 között háromszor háborúzott egymással. Ha visszamegyünk a távolabbi múltba, a konfliktusok mennyisége megszámlálhatatlan. Itt kell megjegyezni, hogy egyesek esetleg hivatkozhatnának arra az egyébként tagadhatatlan tényre is, hogy a háborúzásoknak azért (esetenként) volt némi pozitív hozadéka is. A technika és a technológia fejlődéséhez hozzájárultak a háborúk által generált találmányok. A rakétatechnika fejlődését a háborúk gyorsították, a fejlődés végül a világűr meghódításához vezetett. A konzervipart is a háborús ellátás során felmerült kérdésekre kikísérletezett megoldások vitték el a mai szintre. Ennek ellenére, józan megfontolással semmilyen fegyveres konfliktust nem helyeselhetünk.
A korábbi konfliktusok zöme kontinensünkön a németek és a franciák között zajlott. Európa egyesítésének indítványai mindig azon is alapultak, hogy a németek és a franciák, ha gazdaságilag jól „összegabalyodnak”, nem fognak ismét háborúzni. Nem szabad azonban elfelejteni a briteket sem. Egy évszázadon keresztül első számú világbirodalomnak számított, ma is komoly világpolitikai tényező az Egyesült Királyság. Történetéhez, vagy most már inkább történelméhez tartozik az is, hogy az Európai Unió történetében először fordult elő, hogy egy szuverén állam hátat fordított a közösségnek. A britek EU-ból történő kilépésének magyarázata a főáramú médiában viszonylag egysíkú. Jórészt kimerül abban, hogy a populisták félrevezették a közvéleményt. A helyzet – mint a politikában általában – ezúttal is sokkal bonyolultabb.
Az Egyesült Királyság, illetve elődei konfrontálódtak már az összes dominanciára törő európai és eurázsiai hatalommal. De háborúkat vívott a világ távoli szegleteiben is, gondoljunk csak a Falkland szigeteki válságra. Legnagyobb történeti riválisa Franciaország volt, amellyel nagyon sokszor háborúzott. De olyan esetek is voltak, amikor közösen, szövetségesként harcoltak valaki, vagy valakik ellen. Érdekes például megemlíteni, hogy Charles de Gaulle többször azt mondta, hogy Európa a Gibraltártól az Urálig terjed. A britek felvételéről az Európai Gazdasági Közösségbe – amely az unió elődje volt – hallani sem akart. 1961-ben tárgyalásokat kezdtek a csatlakozásról, ám a francia elnök két alkalommal is vétózott. Azt kifogásolta, hogy a britek gazdasági szerkezete a közösségével nem kompatibilis. Valójában nyilván arról volt inkább szó, hogy Franciaország nem kívánt lemondani befolyásáról, a briteken keresztül az amerikai befolyásnak sem szeretett volna kitettséget. Csak De Gaulle 1969-es lemondása nyitotta meg az utat a britek előtt Európába. Amikor azonban a Brexit okairól beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a kulturális változást, amin a brit társadalom néhány évtized leforgása alatt átesett.
A birodalom hanyatlása, a gyarmati rendszerek szétesését követő népességvándorlás, egyes kormányok azon döntése, amelyek kaput nyitottak az érkezők előtt, a multikulturális társadalom szervezése jelentős változásokat hozott. Az EU-tól való elszakadás valós gazdasági hatását pedig valójában elfedte a Covid-válság. Vannak azonban olyan vélemények, hogy a Brexit károkat okoz az ország gazdaságának. Nem minden az azonban, aminek látszik. Az Egyesült Államok korábbi Közel-Kelettel kapcsolatos politikájára jellemző „kreatív káosz”, vagy amire szintén sokan hivatkoztak, Kína viszonyulása sem hozott tartós békét. A jelenlegi perspektíva tanulsága, hogy a kereskedelem ugyan olyan nyelv, amelynek játékszabályait (majdnem) mindenki érti és betartja, mégsem tekinthető a háború egyedüli ellenszerének.
Nyitókép: pixabay.com
