Egy távoli nagyvárosban Petike mindenáron Barbara szeretett volna lenni. Azt mondta, nem érzi jól magát a bőrében, nem tudja ekképpen folytatni tovább az életét, s kész alávetni magát a hosszadalmas, mentálisan megerőltető procedúrának, csak hogy vágya teljesüljön, elvégre, neki is csak egy élete van. Felhördült rögtön az ellenző tábor, azt szajkózták, még hogy ilyet, ez megengedhetetlen, hiszen Petike nem Barbarának született, hanem Petikének, meg aztán kicsoda ő, hogy eldöntse, mi legyen, ha meg esetleg véghez is viszi a tervét, többé ebbe a városba be ne tegye a lábát. Aztán jöttek a jogvédők, hogy márpedig Petikének minden joga megvan arra, hogy Barbara legyen, ez az ő élete, neki kell eldöntenie mihez kezd vele, ezzel nem árt senkinek sem, különben is, másutt az ilyesmi már teljesen elfogadott, csak a maradi helyeken nem. Az ellentábor pedig tovább kiabált, hogy nem lehet, mert akkor előbb-utóbb tele lesznek majd az utcák efféle Peti-Barbarákkal, mire hasonlít majd az, mindenki gyereke Peti-Barbara lesz, s az aztán végképp elviselhetetlen következményekkel jár. A védők tovább védtek, a támadók tovább támadtak. Így ment ez nagyon hosszú ideig. Az üvöltözésben elveszett Petike. Nem tudni, mi lett vele, vajon sikerült-e Barbarává válnia, de nem is érdekelt ez már senkit, a kiabálás, az viszont lankadatlan hangerővel folytatódott időtlen időkön át.
Annyi formája létezhet a türelmességnek, az elfogadásnak, a megértésnek. Néha egy tekintet, néha egy apró gesztus, máskor nagy segítség jelenítheti meg. Egyszerűbb esetben valakinek a meghallgatása, egy kis figyelem odaajándékozása. Olykor elég valaminek a meg nem tevése, ki nem mondása. Igen, a hallgatás is lehet toleráns.
Rózsika fülig szerelmes lett egy közeli, szinte színmagyar faluban. Olyan boldog volt, mint még soha. Napjait dalokat dúdolgatva töltötte, csak akkor szakította meg a boldogságmámor diktálta kották zümmögését, amikor éppen kedvese karjaiban hajthatta pihenőre a fejét. A szerelem dúlt, a homokóra időszemcséi lassan peregtek, s Rózsika eldöntötte, hozzámegy élete párjához. Be is jelentette a rokonságnak, hogy nem tudnak tovább várni, egybekelnek a messziről oda költözött Mohameddel. A falu teljes lakossága összerogyott rosszullétében. Felhördült mindenki, hogy micsoda dolog, Rózsika meg Mohamed, ilyen esettel még nem találkoztak sohasem. Lázas elemzése indult el a kialakult áldatlan állapotnak. Hol ismerkedhettek meg, ki kezdeményezhetett, ki tehet róla, hogy Rózsika éppen akkor nem ült szépen otthon, vagy dolgozott éppen valamit, mert otthon bizony pihenni és dolgozni is lehet bőven, ki látta őket, hol, mikor, mióta tarthat mindez. Egyesek jobban tudták az igazságot, mint mások, de aztán a mások is gyorsan felzárkóztak, s leelőzték az egyeseket. Az asszonyok olyan dühösek voltak, mintha nekik kellene egyenként hozzámenniük Mohamedhez, a férfiak meg úgy keltek ki magukból, mintha az ő feleségükért vagy lányukért jött volna el Mohamed. A nagy felháborodásban volt, aki el is felejtette, hogy az egyik szomszéd lányról van szó, s nem sajátról, de, pusztán szolidaritásból, ugyanolyan felindult volt az is, akinek nem is volt saját lánya, meg nem is nagyon ismerte a Rózsikát, a Mohamedről nem is beszélve. Ma annyit lehet tudni, hogy a fiatal pár valahova messzire költözött, ha valaki kérdezi, azt mondják a faluban, nagyvárosi életre vágytak. Ezért. Nem ellenőrizte senki, nagyvárosban élnek-e.
Egyszer leesett a biciklimről a lánc. Próbálgattam visszarakni, szerszám nem volt nálam, így csak puszta kézzel tettem sikertelen kísérleteket arra, hogy a többsebességű bringa fogaskerekének valamely sorára visszaerőltessem. Beakadt, hiába próbáltam előre-hátra mozgatni a pedált, húzni-vonni a kerékpárt. Arra gondoltam, amilyen szerencsém van, még tönkre is teszem, eszembe jutott, hogy a közelben van egy bringaszerviz, olyan száz-kétszáz métert kell csak sétálnom, aztán, ha gyorsan megvan a javítás, már folytathatom is tovább az utam a munkára. A műhelyben egy termetes, nagytenyerű, mogorva alak fogadott, már a panaszközlésre is csak egy fejrándítással bátorított. Mondtam, hogy egyszerűen nem tudom mi van a lánccal. Jól megnézett magának, aztán lehajolt, s egyetlen kézmozdulattal felrakta azt a lánckerékre. Úgy emlékszem, az egész tenyerét sem használta, csak a mutatóujját. Alányúlt és rábiggyesztette, úgy, ahogyan nekem negyed órán keresztül nem sikerült előtte. Aztán mindent eláruló tekintettel ismét rám nézett. Olyan öt másodpercig nem szólt egy szót sem, majd, amikor illedelmesen megköszöntem a „javítást”, azt mondta mindent eláruló hanglejtéssel, örül, hogy segíthetett, csak nekem, csak most, ingyen megjavította a kerékpáromat. Magyarázhattam volna én reggelig, hogy ezt én is próbáltam az előbb százszor, de nem lehetett, latolgathattam volna annak esélyét, hogy az utólagos tologatás következtében rázódhatott valami helyre, nem ért volna az semmit. Leírt az emberszámba vehető személyek listájáról, s utamra bocsátott.
November 16-án lesz a tolerancia nemzetközi napja. Annyi formája létezhet a türelmességnek, az elfogadásnak, a megértésnek. Néha egy tekintet, néha egy apró gesztus, máskor nagy segítség jelenítheti meg. Egyszerűbb esetben valakinek a meghallgatása, egy kis figyelem odaajándékozása. Olykor elég valaminek a meg nem tevése, ki nem mondása. Igen, a hallgatás is lehet toleráns. Kezdetnek például az, ha akár csak ezen az egy napon is, békén hagyjuk Petikét, Rózsikát és a béna bringást is.
Nyitókép: Dávid Csilla
