A várakozás négy hete illatokban, fényekben és ízekben, dallamokban ismétlődik évről évre: gőzölgő gyümölcsteák, fűszeres forralt bor, diós-mézes-fahéjas sült alma, mandarin, gyertyaláng, vasárnap délutáni elcsendesedés, Luca-búza, szekrény mélyére kerülő ajándékok, megzenésített versek...
Ahogyan az évek, évtizedek múlnak, a régi gyerekkori élmények erősödnek bennünk, és fájdalmasan szép emlékeket hoz elém a gazdagon megterített karácsonyi asztal, az ünnepi családi együttlét. Vannak szokások, amelyek megmaradtak, hidat képeznek az időben: a mai napig ómama receptje szerint, az ő csillag, félhold, szív alakú formáival készül a mézeskalácsunk, a retró fenyődíszeket is őrizgetjük, de miközben elkezdődik az ünnepi tervezgetés, már tudom, hogy töltött káposzta nem készül, pedig protestáns családokban ez járta, a december elején levágott disznó húsából készült a tápláló téli étel – a héttagú nagycsaládnak és a várható vendégeknek, ki tudja, hány szárma rotyogott nagymama pöttyös óriásfazékjában. Luca-búzát sem ültetünk, évek óta vásároljuk a piacon.
A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben még szinte titokban ünnepeltünk. December 24-én, és soha nem előbb, szüleink titokban díszítették fel a karácsonyfát (fenyőfát mondtunk az iskolában, de talán nem is beszéltünk az otthoni ünnepről, a templomit biztosan elhallgattuk). Maga a finom illatú haragoszöld fa volt az ajándék, a Jézuska hozta, alá hajas baba, társasjáték vagy könyv, aszalt füge, narancs, egy-egy tábla csoki került. Két alkalommal készült fotó az új ruhába öltöztetett testvérpárról, húgomról és rólam a hideg előszobában, ahová került a fa (sohasem az első, utcára néző szobát díszítette a karácsony jelképe, nehogy kiderüljön, ünnepelünk). A díszítés akkor történhetett, amikor késő délután a zsúfolásig megtelt templomban szavaltunk, majd ahol papírzacskóban várt ránk a szaloncukor, mézeskalács, alma, dió...
Tini koromban sem volt még menő karácsonyozni, és nem igazán értettük, hogy miért csóválták nagyszüleink a fejüket, ha az ünnep napjaiban is a diszkót választottuk… Azután a középiskola végén már osztálytársainkkal együtt mentünk az éjféli misére, még akkor sem volt ünnepnap, mi, bentlakó diákok nem utaztunk haza, nem lehettünk együtt a családdal ezen az estén. Ma már szinte felfoghatatlan messzeségben mindez...
A következő maradandó boldog emlékkép az örömteli várakozás izgalma lányom születése előtt, akinek érkezését húsvétra vártuk, majd pár év múlva, amikor szenteste ugyanabba a falusi templomba a nagy hóesésben szánkón húztuk a húgommal a két kicsi bebugyolált gyerekünket. Akkor voltam legboldogabb és legszomorúbb egyszerre, mert közben megrepedt, majd széttört az addig nagy biztonságot nyújtó családi burok, védőháló: anyu és nagyapa már nem voltak velünk, apu, mama pedig betegen nem vehettek részt aktívan az ünnep megszervezésében.
Nagycsaládban nőttem fel, ismerem annak minden szépségét és nehézségét: az esetleges konfliktusok elkerülése végett, nem vált szokássá nálunk, hogy a nagyszülőkkel együtt vacsorázzunk, csak kivételes alkalmakkor, disznótoros vacsorán és rokoni látogatáskor ültünk egy asztalhoz. Karácsony és újév között nagy ebédek voltak nálunk, rokonokat és jó barátokat láttunk vendégül. A Jézuska mindenkinek hozott ajándékot, így a nagyszülőknek, ómamának is meleg zoknit, sós és édes rágcsálni valót, narancsot vittünk mi, unokák a szobájukba, és ámulva hallgattuk, milyen szegényes, de boldog volt az ő gyerek- és fiatalkori ünneplésük. Ajándékot szinte nem kaptak, a narancsot nem ismerték, a karácsonyfa is gallyakból készült, alma, dió, színes papír került rá díszként.
Mindez az ünnepi abrosz keresésekor jut eszembe, húgom rég külföldön él, szüleink, nagyszüleink már több mint húsz éve nincsenek közöttünk. Bár a kiürült falusi szülői házba két kicsi gyerekkel néhányszor még visszatértünk decemberben, dideregve próbáltuk ugyanazt a mézeskalácsot megsütni, ugyanazt a mákos gubát, böjti babelvest, pulykasültet elkészíteni, ugyanazt a damaszt abroszt elsimítani az ebédlőasztalon, és az aranyszélű porcelán tányérból elfogyasztani az ünnepi menüt, de rájöttünk, hogy nem lehet csak az emlékekből élni, tovább kell lépni, a régiből erőt merítve gyerekeinknek új hagyományt teremteni.
Így került a közös karácsonyunk Bécsbe, a fénybe, ahol az első években sírással küszködtem, hiába volt minden szép és csillogó, de valami végérvényesen elveszett. Majd a megújult, modern menü elfogyasztása, cseperedő gyerekeink boldog fenyődíszítése, és végül a szeretetteljes ajándékozás, a csillagszórók fénye valami melegséget hozott a szívünkbe.
Hol lehet rátalálni a karácsony ünnepi hangulatára, ha nincsenek közelünkben, akiket szeretünk? A szabadtéri vásárokon, a feldíszített üzletekben, a templomokban?
A karácsony a vallási tartalom háttérbe szorulásával egyértelműen családi és ajándékozási ünnep sok helyen. Szigorúan családi körben zajlik, pedig lehet másként is: ismerőseim közül többen a jótékonykodás mellett döntenek, barátnőm hajnali misére jár, a művelődési egyesületek hagyományainkat megidéző műsorai is megtölthetik szívünket a régi karácsonyok hangulatával.
Van, ahol már a feldíszített műfenyő december elején áll, ma már kisvárosainkat, falvainkat is igyekeznek díszbe öltöztetni. Jól is esik a korán sötétülő napokon a plusz fény, de a feszültséget is növelheti bennünk, hiszen advent heteiben az is kiderül, hogy mi mindennel vagyunk elmaradva, mit nem intéztünk el ebben az évben sem, illetve, hogy kit veszítettünk el, kik azok, aki a családtól távol kényszerülnek ünnepelni.
Én nem azokat irigylem, akik a nagyvárosok karácsonyi vásárain, bevásárlóközpontjaiban költik a pénzt advent heteiben, hanem a kis falvak, szülőfalum csendesebb készülődését, ahol két-három generáció együtt megy majd a karácsonyi istentiszteletre, éjféli misére, s nemcsak az ünnep napjai hozzák össze a családokat, hanem természetes kapcsolat alakul ki a nagyszülők és unokák között. Az is biztos, hogy a családi meghitt hangulatot nem lehet megváltani sem pénzzel, sem ajándékokkal.
Ha valaki egyedül van, ha nem vár ajándékot, akkor számára nem lehet szép az ünnep? A karácsony történetét ismerve azt kell mondanunk, akkor is lehet, de engednünk kell, hogy a békesség átjárja a lelkünket, hogy utat találjon hozzánk a fény. A világot megváltoztatni nem tudjuk, de engedjük, hogy megszülethessen bennünk a szeretet.
