Mit is néztünk az elmúlt év folyamán?

Egy újabb, a filmvilágban is turbulens esztendő áll mögöttünk. Az elmúlt, 2023-as évre mindenekelőtt az amerikai filmszínészek és forgatókönyvírók sztrájkja, a Marvel és a DC képregény-univerzumban játszódó nagy költségvetésű szuperhősfilmek bukása, a magyarországi és szerbiai független produkciók sikerei kapcsán emlékezünk majd sokáig, a nemsokára megrendezésre kerülő Aranyglóbusz-, majd pedig Oscar-díjkiosztó gálán pedig az is kiderül majd, hogy mely alkotások aratják le a babérokat.
Írásunkban a teljesség igénye nélkül az elmúlt évet meghatározó alkotásokat igyekezzük bemutatni.

A nyári vetítési időszakot két, egymással ellentétes fajsúlyú alkotás határozta meg. A filmszínházak ugyanis a világ legtöbb országában egy időben mutatták meg az új rendezőnemzedék zsenijének tekinthető Christopher Nolan Oppenheimer című életrajzi filmjét, illetve Greta Gervig Barbie című fantázia-filmvígjátékát. Gondolom, mondani sem kell, hogy mindkét alkotás óriási sikert aratott, és mindkettő esélyes a legjobb filmnek járó Oscar-díjra is.

A filmes mesterek körébe a Batman-trilógia zseniális újjáélesztéséért, illetve gondolkodásra is késztető, maga nemében rendhagyó tudományos-fantasztikus filmjeivel berobbanó Nolan ezúttal is megmutatta, hogy képes rendhagyóan bemutatni az „atombomba” atyjának életét. Ugyanis Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) életének legfontosabb időszakát, valamint az atombomba feltalálásának és bevetésének körülményeit bemutató alkotás annak ellenére, hogy szellemileg és érzelmileg is megterhelő, egyben rendkívül izgalmas és pergős.

A rendező nemcsak arra törekedett filmje készítése során, hogy a lehető legtöbb információt adja át az adott korszak tudományos életéről és politikai környezetéről, hanem Oppenheimer lelkét is elénk tárja azokkal a démonokkal együtt, amikkel a neves tudósnak szembesülnie kellett élete során.

Márpedig Greta Gervig Barbie-ja is sokkal több egy szatirikus komédiánál, amely görbe tükröt állít egy ikonikus játékfigura több évtizedes múltja elé. A film rendezője, illetve Noah Baumbach forgatókönyvíró egy kicsit korunk társadalmi problémáinak is a mélyére ás, melyek nem az egyénben keresendők, hanem a rendszerszintű berögződésekben, normákban.

Sokan, így napilapunk munkatársa is tűkön ülve várta Martin Scorcese legújabb, Megfojtott virágok (Killers of the Flower moon) című alkotásának a bemutatóját. A film David Grann azonos című, megtörtént esetet feldolgozó regényén alapul. Az első világháborút követő években az oszázs indiánok megütik a főnyereményt, ugyanis olajat találtak a kietlen rezervátumuk területén, ahova ugye a sápadtarcúak deportálták őket.

A fekete arany kiaknázásának köszönhetően az egykoron üldözött és elnyomott indián törzs tagjai dúsgazdagok lesznek, autókat vesznek, pompás házakat építenek, az őket a rezervátumba elüldöző telepesek pedig csak bambán bámulnak, mint Győzike a többismeretlenes egyenletre. Azonban a könnyű pénz szagát megszimatolva a leghitványabb alakok összedugják a fejüket, hogy csalással, sőt gyilkossággal megfosszák az őslakosokat a vagyonuktól.

Az esetek során nem tartóztattak le senkit, amiből országos botrány keveredett, és ami a Szövetségi Nyomozóhivatal, vagyis a FBI megalakulásához vezetett. Scorcese filmjében két kedvenc színészét, az öregkorára jórészt gagyi szerepekben látható Robert de Nirót, valamint Leonardo di Capriót fogadta fel, és mindketten életük egyik legjobb alakítását nyújtják. De Niro Will Hale-t, az oszázs indiánok barátjának szerepében tetszelgő földbirtokost alakítja, akiről gyorsan kiderül, nem több egy aljas, pénzéhes sápadtarcúnál, aki igyekszik mindent ellenőrzése alatt tartani és lényegében ő a szellemi atyja az indiánokkal szembeni csalásoknak és gyilkosságoknak. DiCaprio pedig Will unokaöccsét, Ernest Burkhartot alakítja, aki háborús veteránként jelentkezik munkára nagybátyjánál. Nem túl eszes fickó, de van kiállása és be tud férkőzni az ember bizalmába, így Halle őt használja fel a piszkos munkák elvégzésére. A film harmadik lényeges karaktere Molie, a gazdag indián nő (Lily Gladstone), aki beleszeret Ernestbe, így elindul egy folyamat, mely része Hale gondosan megtervezett tervének.

Őszintén szólva a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület megtekintése előtt egy közhelyekkel teli fantáziafilmre számítottam, de végül is John Francis Daley és Jonathan Goldstein rendezése méltóképpen eltalálta a kultikus státuszt élvező szerepjáték hangulatát, és egy elejétől végéig élvezhető alkotást rakott le az asztalra. A film sajnos elhasalt a filmszínházak pénztáránál, de a főhőst alakító Chris Pine kacagtató poénokkal és izgalmas akciójelenetekkel teli örömjátéka miatt helye van a felsorolásunkban.

A magyarországi filmek terén az idei évet egy filmdráma, egy egész estés animáció és egy életrajzi/történelmi film határozta meg. Az első két alkotásban az a közös, hogy egyiket sem támogatták állami pénzekből, ezért független (ko)produkcióban készültek, és mindketten óriási nemzetközi sikert könyvelhettek el.

Reisz Gábor Magyarázat mindenre című alkotásának főhőse Ábel, a középiskolás diák, az érettségire kellene készülni, de épp most ébredt rá, hogy szerelmes legjobb barátnőjébe, Jankába. Janka jó tanuló, a vizsga miatt nem kell izgulnia, viszont ő is reménytelenül szerelmes, csak éppen a történelemtanárukba, Jakabba. Jakabnak családja van, pedagógusként próbál túlélni Magyarországon, és korábban már összetűzésbe került Ábel konzervatív apjával. A két részre szakadt társadalom feszültségei felszínre törnek, amikor Ábel történelemérettségije országos botrányba torkollik, ő pedig valahol a két oldal között áll, mindennek a kellős közepén, és még mindig szerelmes.

A film zseniálisan mutatja be egy ország megosztottságát. Vagyis mindannyiunkról szól, akik magyarként itt élünk a Kárpát-medencében. A film erénye többek között az is, hogy ezt szerencsére szellemesen teszi.

Most már biztos, hogy az idei Oscar-díj éjszakáján magyar jelöltnek is izgulhatunk, ugyanis Buda Flóra Anna 27 című animációs filmjét beválogatták a legjobb animációs filmért járó díj jelöltjei közé. Az idén a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját is elnyerő alkotás egy huszonhét éves lányról szól, aki kénytelen hazaköltözni az anyjához, és ájulásig bulizással, valamint vad szexuális fantáziákkal menekül éppen kicsit parkolópályára került életéből. A Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének az értékelése szerint az animáció „őszintén és elképesztő művészi eszközökkel beszél egy egész generáció életérzéséről”.

November utolsó napján kezdték el vetíteni a magyarországi mozikban Koltai Lajos Semmelweiss című életrajzi filmjét, amely mindössze néhány nap alatt hatalmas nézettséget könyvelhetett el. December 5-i adatok szerint közel harmincezren tekintették meg az anyák megmentőjéről készített filmet. Ma legendaként emlékszünk rá: bátor és tántoríthatatlan, egyszerre tudásvággyal és igazságvággyal teli emberként.

A saját korában viszont egészen másképp látták. A többi magyar orvos, akivel együtt dolgozott a bécsi szülészeti klinikán, őrültnek hitte: hiszen nem érdekelték a császárváros örömei, csak a munkájának élt. Az osztrák orvosok elviselhetetlenül erőszakosnak tartották: kizárólag egy cél lebegett a szeme előtt, a rábízott anyák egészsége; és a szent ügy érdekében áthágott minden akadályt, megszegett minden szabályt. Főnöke, a klinika vezetője (Gálffi László) számára pedig ő volt az élő, kellemetlen lelkiismeret: mert ha Semmelweis doktor elmélete igaz, és a szülészorvosok terjesztik a kórt, amelybe annyi szülő nő belehalt, akkor ők mind gyilkosok…

A film három díjat is elnyert a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon, emellett pedig a torontói Európai filmek fesztiváljának a fődíját is hazavihette.

Szűkebb pátriánkban készült alkotások közül mindenekelőtt Dragan Bjelogrlić A formula őrzői című filmjét kell megemlíteni, amelyet az idei Szarajevói Filmfesztiválon mutattak be, majd a hazai mozikban is óriási nézettséget könyvelhetett el. Bjelogrlić harmadik filmjével a Nagy-Jugoszlávia történelmének egyik elhallgatott incidensét, az 1958-ban a Vinčai Atomkutató Intézetben bekövetkezett nukleáris balesetet. Ez az alkotás mellett Vladimir Perišić Lost Country című alkotásáról sem szabad megfeledkezni, amelyben a rendező a saját szemszögéből nézve tárja elénk az országunkban, a kilencvenes évek második felében uralkodó politikai zűrzavart. A filmet a Szarajevói Filmfesztiválon, illetve Cannesban is díjazták. Ahogyan említésre méltó Luke Mihailović Indigo Kristal című alkotása is, amelyben a fiatal elsőfilmes rendező a jelenlegi fiatalok mindennapjait tárja elénk sajátos módon.