Pár éve Brüsszel egy olyan negyedébe költöztünk, ahol meglehetősen sok japán nemzetiségű család él. Ennél fogva a helyi óvodákba is viszonylag sok japán gyerek jár. Korábban nem igen figyeltem fel rájuk, legfeljebb nyáron akadt meg rajtuk a szemem, ugyanis az ázsiaiak nem csak esernyőt, hanem napernyőt is rendszeresen használnak – valahogy furcsa látvány az európai szemnek a sok verőfényes napsütésben napernyő alatt sétáló figura. Mióta viszont a kislányom legjobb barátja az óvodában egy japán nemzetiségű kisfiú, az esernyők, napernyők már fel sem tűnnek, sokkal érdekesebb dolgok keltik fel az érdeklődésem. Amellett, hogy heti egy-két japán szóval gyarapszik a szókincsem, elvegyülve a japán anyukák igen összetartó körében a szavak mellett különféle szülői praktikákat, reakciókat és viselkedésmintákat is megfigyelhetek. Gyereket nevelni egy olyan multikulturális dzsungelben, mint amilyen Brüsszel igazi kulturális sokk lehet még azok számára is, akik egyébként nyitottak a diverzitásra. Mindig látni valami újat, valami érdekeset, olyat, amit mindenképpen kipróbálnánk, s olyat is, amit semmiképpen sem. A japán szülők nevelési stílusában viszont van valami különleges, valami megfoghatatlan, mert bár könnyed, mégis tekintélyt parancsoló – valahogy az összes gyerek szófogadó, s érdekes módon még egy japán gyereket sem láttam a földön fekve tombolni az óvoda előtt. Vajon hogyan csinálják?
Az első dolog, ami nagyon is szembetűnő különbség számomra, az a szülő és gyerek közötti kommunikáció milyensége. Velünk ellentétben, vagy inkább hozzánk képest ezek a japán anyukák meglehetősen halkan, a normális beszédhangjukon szólnak a gyerekeikhez, még akkor is, ha megdorgálják éppen. Mi több, talán feleannyiszor szólnak a gyerekeik után, s ha szólnak is, halkan teszik. Nagy hangsúlyt fektetnek a szemkontaktusra, lehetőleg leguggolnak a gyerek elé, ha hozzá beszélnek, legyen szó csacsogásról vagy éppen megrovásról. Ami viszont ennél is meglepőbb az az, hogy tízből nyolc alkalommal, az első halk felszólítás is célba ér. Hazafelé igyekszünk a gyerekekkel. Bár a lányom alapvetően szófogadó, a játék hevében nem hallja meg, hogy már sokadszorra szólítom. „Matte”, szól mellettem a japán anyuka, „matte” mintha a gyerekek mellettünk lennének, nem pedig tizenöt-húsz méterrel távolabb. A kisfiú az első „várj” felszólításra megáll, majd kérdőn néz az anyjára, mint aki további utasításra vár. Elkerekedik a szemem – vajon hogy csinálja?
De nem csupán a halk és higgadt beszédjük szembetűnő, a türelmük is irigylésre méltó. A játszótéren egy ötéves forma kislány mászik felfelé a csőcsúszdán. Igen magasan van a csúszda legteteje, s mivel a lány a csőformájú csúszda külső felén igyekszik felfelé, veszélyes is kissé a mutatvány. Tekintetem a felelős szülőt keresi. Elfog az aggodalom. A saját gyerekemet biztosan lebeszélném erről a cseppet sem biztonságos próbálkozásról. Egy japán apuka ül az egyik padon. Felpillant, meglátja a csúszdán felfelé kapaszkodó gyereket. Épp megcsúszik a jobb lába. Rá fog szólni, gondolom. Meglepetten s némiképp hitetlenkedve nézem végig, ahogy az apuka egy szó nélkül a csúszda alá áll s tekintetével kíséri a felfelé igyekvő kislányt. Nagyjából öt végtelenül hosszúnak tűnő perc után a kislány célba ér. Az apuka megvárja míg a lány lecsúszik, majd továbbszalad a homokozó felé, s csak ezután tér vissza a padra. Hitetlenkedve bámulom a jelenetet – honnan van ennyi türelmük, ilyen erős önkontrolljuk? Egyetlen egyszer sem szólt a gyerekhez, még csak annyit sem, hogy vigyázzon, legyen óvatos.
A japán nevelési kultúrában a gyerekeknek hamar megtanítják, hogy a cselekedeteiknek következményei vannak, s azt is korán megértetik velük, hogy ezek a következmények sokszor nemcsak rájuk, hanem másokra is hatással vannak. A csoport érdekei az egyéni érdekek felett állnak. Éppen ezért az sem lep meg, hogy a gyerekek az óvoda előtt kérés nélkül osztják meg egymással uzsonnájukat, mintha legtermészetesebb lenne, hogy amit kapnak, abból mindenki másnak is jár. Valószínűleg éppen a csoportszellem a japán nevelési stílus titka. Nem önös érdekből próbálják szófogadásra bírni a gyereket, azt próbálják megtanítani neki, hogy az együttműködés közös érdek, s bár nem tudom, de feltételezem, ennek a nevelési hozzáállásnak a hatása társadalmi szinten is érződik. Idegen gondolat lehet a csoport érdekeit az egyén elé helyezni, különösen a nyugati kultúrában, ahol éppen ellenkező trend dívik. Furcsa gondolat lehet, a közös érdeket az egó fölé helyezni ott, ahol az az új norma, hogy gyerekeink autonómiáját piedesztálra emeljük, ahol a legfontosabb életcél az önmegvalósítás, minden áron, ha kell bármi áron. Szabadon engedjük a gyerekeinket az akaratukkal együtt. Pedig a gyerekeknek keret kell. Nem feltétlenül vasszigorral szegélyezett keret, de kellenek a határok. S nekem úgy tűnik ezeknek a japán anyukáknak valahogy sokkal jobban megy a határhúzás, mint nekünk. Lehet nekünk, európai szülőknek is hasznosabb lenne a csapatszellem építése gyermekeink egójának folytonos fényezése helyett.
Instagram: SohaTöbbéEgyedül
