Hidak felett folyik a Duna

Huszonöt évvel ezelőtt, március 24-én, szerdán este nyolc óra körül hullott az első bomba Újvidékre. Elképzelni sem tudtuk, nem hittük el, hogy ezt megteszik velünk. Pedig megtörtént, és tartott 78 napon át, majd 1999. június 24-én a szövetségi parlament mindkét háza meghozta a hadiállapot megszüntetését jelző dokumentumot. Vége lett, végre! Fellélegezhettünk, újra normális keretek között élhettük az életünket, de már semmi sem volt a régi. Örökre nyomot hagyott bennünk a sok légiriadó, a rengeteg ledobott bomba, a felbecsülhetetlen méretű rombolás. De a legnagyobb traumát az áldozatok jelentették, az emberi életek elvesztése. A most 80 éves Magyar Szóban ezek az események bizony nagyon rányomták a bélyegüket a lap történetére.

A Magyar Szó abban az időben hétfő kivételével mindennap megjelent. Mai szemmel nézve régiesnek, elavultnak tűnik a kinézete, de az olvasók nagyon szerették. A fokozódó és forrongó politikai helyzetről rendszeresen beszámolt a kül- és belpolitikai oldalakon.

Márciusban élénk diplomáciai tárgyalások zajlottak az országban. Békefenntartó erőket akartak telepíteni Koszovóba. A szankciók enyhítését ígérték cserébe, de a jugoszláv vezetés elutasította azokat. A nyomás egyre nőtt, a béke veszélyben forgott. A Magyar Szó minderről tájékoztatott egészen március 11-éig, amikor sztrájk kezdődött. Március 21-én, vasárnap, kilenc nap után, ismét megjelent a lap. A következő számban, kedden már arról írtunk, hogy Richard Holbrooke küldetésének kimenetelétől függ a katonai műveletek elindítása, vagyis a bombázások megkezdése. Mindennaposak voltak az összetűzések Koszovóban, de nem hittük, hogy bekövetkezhet a legrosszabb.

Jómagam Belgrádból, a Szerb Képviselőházból tudósítottam. Elfogadták a párizsi tárgyalásokról a jelentést. Minden párt frakcióvezetője felszólalt, valamennyien a béke mellett álltak ki. Autonómiát igen, de idegen fegyveres csapatokat nem, ezt a címet adtam az írásnak. Mindez a március 24-ei újságban jelent meg, ahol a vezércikket Horváth András írta Csodában bízva címmel. A Nyugat viszont bejelentette: ha kudarccal végződik Holbrooke belgrádi küldetése, a NATO rövid időn belül légi csapást mér szerbiai célpontokra. Kétszer tárgyaltak Slobodan Miloševićtyel, de semmit sem értek el. Közvetlen háborús veszélybe keveredtünk, ez állt a lapszám címoldalán a bombázás első napján.

Aznap a szerkesztőség nyüzsgött, mindenki tette a dolgát, és vártuk az estét, hogy mi történik. Senki se hitte el, hogy bombázni fognak bennünket. Este nyolc óra előtt megszólaltak a szirénák, és egyszer csak robbant az első bomba itt, Újvidéken. Az újság szinte kész volt már. Sürgősen kellett cselekedni, ha azt akartuk, hogy az olvasó másnap ne csak a Tisza áradásáról, hanem a támadás minél több mozzanatáról is értesüljön. Folyton csörögtek a telefonok a szerkesztőségben. Az olvasók rémülten kérdezgettek bennünket, hogy mi lesz most, a családtagjaink azt tanácsolták, hogy azonnal menjünk haza.

A március 25-ei, csütörtöki újság még 16 oldalon jelent meg, benne a Tarka Világgal, mint korábban. A másnapi, pénteki viszont már mindössze nyolc oldalon, mert spórolni kellett a papírral, nem lehetett tudni, hogy mit hoz a holnap, és ez így maradt egészen a bombázás végéig. Az újságból az olvasó megtudhatta, hogy Momir Bulatović szövetségi kormányfő kihirdette a hadiállapotot. Az előző napi bombázás viszontagságai mellett arról is beszámoltunk, hogy egyre kevesebb az üzemanyag. Kénytelenek voltunk közölni az olvasóval, hogy az újság szállításával gondok támadtak. Az éjszakai kijárási tilalom, a folytonos légi veszély, az üzemanyag-ellátás akadályt gördített a lapkihordás útjába. A lapzártát előrehoztuk, hogy az újság készítése a nyomtatással bezárólag a kijárási tilalom előtt befejeződjön. A posta csak nappal szállította a küldeményeket. Mindennap egyre intenzívebben hullottak a bombák. A tömbházak és a lakóépületek pincéit kitakarították, sokan az ott létrehozott óvóhelyeken töltötték az éjszakákat. A nagyobb városokból sokan falura, biztonságosabb helyre menekültek.

Jó egy héttel a bombázás kezdete után óriási volt már a rombolás, az életünk gyökeresen megváltozott. A gyerekek nem jártak iskolába. A felnőttek új beosztás szerint dolgoztak, a férfiakat néhol behívták tartalékos szolgálatra. Az emberek segítették egymást. Néhányan elmentek a szerkesztőségből, de legtöbbünket hajtott a kötelességtudat, és készítettük a húsvéti számot.

Április 2-án, nagypénteken arra ébredtünk, hogy lebombázták a péterváradi hidat és megsérült a beškai híd is. A Magyar Szó öthasábos képen a címoldalon a bedőlt híd borzasztó látványáról készült fotót hozta. A lakosság tömegesen látogatott el a Dunához, a híd maradványát nézték, sokan sírtak. A betört ablakokat fóliával fedték, mert az üvegesek nem győzték a munkát. Minden este bombáztak.

Hazamentem Kanizsára a szüleimhez húsvétra. Ott nyugalom és béke honolt. Persze este hallani lehetett a zúgó gépeket, ahogy repülnek felettünk. – Mennek Újvidékre – mondta az apám szomorúan szombaton este. – Jó, hogy itthon vagy, nem ott – és könnybe lábadt a szeme.

Húsvét vasárnapján értesültünk róla, hogy nagyszombaton este lebombázták az újvidéki Szabadság hidat is. A Duna közepébe zuhant, élt mindössze 18 évet. Soha olyan gyászos húsvétot nem éltünk meg. Újvidéknek már csak egyetlen hídja maradt. Csónakkal a Dunán – így szólt a cím a Magyar Szóban. Az írásból kiderült, hogy meglehetősen gyorsan megszervezték az utasszállítást, majd lett komp is.

Nem volt egyszerű a túlélés, és közben fokozódott a bombázás üteme is, már nappal sem kíméltek bennünket, úgy tűnt, mintha folyton szólna a sziréna. A félelem nőttön-nőtt. Talán az egyre súlyosbodó helyzet vezérelte a Magyar Szó vezetését, hogy a lap fejléce alól eltűnt a Demokratikus közvélemény napilapja megnevezés, helyébe a Rendkívüli kiadás került, és ott is maradt a NATO légi csapásainak hivatalos befejezéséig, június 26-áig.

Április 17-én, szombaton a Szabadkát ért támadásról adtunk hírt, Újvidéken pedig a kőolaj-finomítót lőtték. Mi a lapban igyekeztünk nyugtatni az olvasókat, szakembereket szólaltattunk meg, hogy tanácsot adjanak a túlélésre, lelki támaszt nyújtsanak, majd április 19-én hajnali fél kettőkor bombatalálat érte a tartományi kormánypalotát. Másnap ott voltam tudósítani, a legfelső emeleten csapódott be a lövedék, mindenhol szilánk, üvegtörmelék és faldarabok látványa fogadott. Mindez a Magyar Szó-ház mondhatni követlen szomszédságában történt. A következő napokban a vasúti hidat bombázták kitartóan, és a venaci tévéadót. Már kezdtük azt hinni, hogy mi vagyunk a legnagyobb ellenség, de április 23-án a Magyar Szó a címoldalán hozta, hogy lebombázták az elnöki rezidenciát Dedinjén, Slobodan Milošević villája romokban hevert. Másnap pedig az egyik legtragikusabb dolog történt: lerombolták a szerb tévé belgrádi épületét, az ügyeletes csapat a romok között lelte halálát.

A NATO kezdte elveszíteni a türelmét, hogy ennyi idő után sem sikerült megtörni az ellenállást. Közben április 26-án, hétfőn lerombolták a harmadik hidat, amelyet Duna vagy vasúti hídként emlegettek. Mindent elmond a lapban megjelent cím: Hidak felett folyik a Duna.

Két nap múlva, a bombázás 35. napján – addigra 400 polgári áldozata volt a támadásoknak – volt a 40. születésnapom. Nem ilyennek képzeltem el az életemet, mondogattam magamban. Az egész napos légi riadó és bombatámadás közepette, ráadásul sötétben, mert akkor kezdték el a grafitbombákat bevetni, hogy az áramszolgáltatást megsemmisítsék. Ekkor merült fel bennem a gondolat először: innen el kell menni. Elkeseredett voltam, de reggelre elmúlott. Siettem a Magyar Szóba, hogy leadjam a vasárnapi írásomat.