A légicsapások hatvanhatodik napjáról a Magyar Szó így számolt be: Fokozódó diplomácia, intenzívebb támadások. Újvidék térségében május 29-én voltak a legerőteljesebb támadások, ugyanakkor a várost elérte az árhullám is.
Az intenzív támadások másnapján a Jole hajóval – amely a Danubius evezősklub és a Ribnjak városrész, a bácskai és a szerémségi part között közlekedett – átkeltem a Dunán. Már a hajóról lehetett látni, hogy néhány házról az előző napi robbanások lesöpörték a cserepeket, a helyszínen pedig azt tapasztaltam, hogy szinte nem volt ház, amelyet ne ért volna károsodás. A repeszdarabok, az agyagos föld tetőket tört be, ablakokat zúzott szét. Néhány hónap elteltével, amikor ribnjaki kertemben a veteményes földjét készítettem elő a télre, több repeszt találtam. Hol az egyikbe, hol a másikba akadt bele az ásó.
Akkor még, május végén, sokan utaztak át velem együtt a hajóval, de senki sem azért, hogy kertjét, gyümölcsösét ápolja. Mindenki a pusztítás nyomait takarította. Egyikük megjegyezte, hogy nem kellett volna a tévé épülete mellé bújtatni azt a teherautót, amelyben adóvevő készülékek voltak, mert odafentről mindent látnak. Szerinte ezt vehette célba a repülő, és szórta meg bombákkal a környéket, ugyanis a tévé épületét egy korábbi támadásban már teljesen lerombolták.
Próbáltam ebben a káoszban a szépet is észrevenni, és egyik szomszédomnak megdicsértem az érő cseresznyéjét.
– Gyönyörűek.
Csak legyintett, és csendben válaszolt:
– Kit érdekel most a cseresznye.
Hát igen, kit érdekel.
Az egyre erőteljesebb diplomáciai tevékenységek ellenére a NATO-csapások nem szűntek meg. Az újságok címoldalain egymás mellett álltak a következő címek: A JSZK elfogadta a G8 csoport elveit, Folytatódik a Koszovó-diplomácia, ma ismét hármas találkozó, Megszületett a megállapodás Koszovóról, A szerb képviselőház elfogadta a koszovói rendezési tervet, Erőteljes támadások vajdasági célpontok ellen, Tizenegy halott a varvarini hídon, Kikindát is lőtték, Szenttamást is bombázták.
Június 4-én napilapunk a következőkről értesítette olvasóit: „A Jugoszlávia elleni légi háború a hetvenkettedik napon fordulópontra érkezett: március 24-e óta először csillant fel a közelgő béke reménye. Igaz, a légicsapások tegnap is folytatódtak, s valószínűleg mindaddig tartanak, míg meg nem kezdődik az elvi megállapodások egészen konkrét, ellenőrizhető végrehajtása. Az események alakulásából azonban arra lehet következtetni, hogy ez a nap nincs messze.”
A légicsapások 73-ik napján, főleg koszovói célpontokat lőttek, másnap, szombati kiadványunkban a fejléc alatt ez állt: Vasárnap leállítják a bombázásokat. Szombaton még lőttek, szintén koszovói célpontokat, de ekkor még egyszer Versecet is.
És éppen, hogy kezdtünk fellélegezni, amikor arról értesültünk, hogy a NATO és a Jugoszláv Katonaság képviselői vasárnap (június 6.) este, kumanovói tárgyalásaikon nem jutottak megállapodásra a jugoszláv erők Koszovóból való kivonásával kapcsolatban. Tehát folytatódnak a légicsapások.
A hetvenhetedik napon ismét nagy erővel lőtték az újvidéki és a pancsovai kőolaj-finomítót. Kedden este 10 óra 10 perckor szólaltak meg a légiriadót jelző szirénák, s szerdán hajnalban, fél hét előtt fújták le a riadót, írja az 1999. június 10-én, csütörtökön megjelent Magyar Szó.
A másnapi cím: Felfüggesztették a bombázásokat. Alcím: Solana utasítására leállították a Jugoszlávia elleni légicsapásokat.
Ennek a hírnek mindenki örült. Volt, aki csendesen otthonában sóhajtott egyet: Hát ezt is túléltem. Volt, aki nagy hanggal kiabálta az utcán: Legyőztük őket!
Csík Nagy Ferenc a következő sorokat írta egy későbbi lapszámban: „Szavamra mondom, azon a szerdai éjszakán én is örültem annak, hogy megszűntek a bombázások. Egészen őszintén örültem. Mert ha nem szűntek volna meg, mi maradt volna ebből az országból? Azután meg nem emberi fülnek való az a hangzavar, amit ez a szörnyű égi masinéria két és fél hónapon át, napról napra, éjről éjre folyamatosan produkált. Bizony mondom, nincs minek nem örülni, hiszen némi különbséggel ugyan, ott folytathatjuk, ahol kénytelen-kelletlen a bombázások előtt abbahagytuk…
De örültek a szomszédaim is. Szabályosan „beleörültek” abba a szerdai éjszakába (…) kitörő erővel: fegyverrel a kezében fejezték ki örömüket...”
És miközben az újságok hatalmas győzelemről számoltak be, hiszen legyőztük a NATO-t, a béke legyőzte az erőszakot, arról is beszámoltak, hogy Koszovóból folyamatosan vonul ki a Jugoszláv Katonaság és a rendőrség, és helyükbe érkeznek a nemzetközi biztonsági erők.
Így fejezték ki örömüket a szerémségi lakók a lopakodó repülő leterítése után
A béketervet, amelyet Martti Ahtisaari finn elnök, nemzetközi közvetítő és Viktor Csernomirgyin, Borisz Jelcin orosz elnök különmegbízottja terjesztett elő, a Szerb Képviselőház június 3-án elfogadott. Ebben a tervben, amelyet június 4-én a Magyar Szó is leközölt, többek között a következő áll:
„A koszovói válság megoldásának megkezdése megköveteli a következő elveket tartalmazó okmány kidolgozását:
1. A koszovói megtorlások, erőszakcselekmények azonnali és ellenőrizhető megszüntetése.
2. Az összes katonai, rendőrségi és félkatonai erő Koszovóból való ellenőrizhető kivonása, gyors ütemterv szerint.
3. Hatékony nemzetközi polgári és biztonsági jelenlét Koszovóban az ENSZ védnöksége alatt…
4. Nemzetközi biztonsági jelenlét – jelentős NATO-részvétellel –, egységes parancsnoki-irányító rendszer alatt, felhatalmazással arra, hogy létrehozhassa a biztonságos területet az egész lakosság számára Koszovóban, hogy megkönnyítse az összes kitelepített személy és menekült biztonságos hazatérését otthonában.
5. Átmeneti közigazgatás megteremtése Koszovóban, amely része a nemzetközi polgári jelenlétnek, amelyről az ENSZ Biztonsági Tanács fog határozni, s amelynek keretében Koszovó népe jelentős autonómiát élvez majd a JSZK keretében. Az ideiglenes adminisztráció célja az ideiglenes közigazgatás szavatolása, arra az időszakra, amíg nem alakulnak ki feltételek Koszovó minden lakosának a békés, rendes életre...”
A háború után Dani Zoltán és Dale Zelko haverként találkoztak
1999. június 26-án napilapunk a következő hírt közölte: „A szövetségi parlament a szövetségi kormány javaslatára csütörtökön este megszüntette a hadiállapotot.”
A másnapi, vasárnapi – akkor még vasárnap is volt újság – lapunk címoldalán a szerkesztőség imigyen szólt olvasóihoz: „Mától ismét rendes oldalszámmal (16 és 24 oldalon) jelenik meg a Magyar Szó. Július 1-től ismét színes borítót kap a lap csütörtöki melléklete, a Tarka Világ.
Reméljük, hogy kedves olvasóink, akik a vékonyabb újság miatt az elmúlt három hónapban nem vásárolták a Magyar Szót, most visszapártolnak hozzánk.
Szerkesztőségünk igyekszik tartalmilag is olyan újságot készíteni, amelyet a vajdasági magyar olvasók igényelnek.”
Sokan úgy gondolták, most már minden visszatér a régi mederbe, újjáépíthetjük az országot, béke lesz és nyugalom, boldogok lehetünk. De…
Ezután következett a 2000. október 5-i vérfürdős tüntetés Belgrádban, amikor Milošević hatalmát megdöntötték, majd Zoran Đinđić kormányfő meggyilkolása 2003. március 15-én, Koszovó függetlenségének kikiáltása 2008. február 17-én. Ma pedig aggódva figyeljük nemcsak a koszovói válság körüli híreket, de a boszniai Szerb Köztársaságból érkezőket is a szecesszióról. És egyáltalán nem megnyugtatóan figyeljük Szerbia egyre erőteljesebb fegyverkezését.
Ilyen nyugalomban, ilyen békében aligha lehetünk boldogok.
Csak ne jöjjenek vissza a vasmadarak!
Vége.
Jugoszlávia bombázása, hivatalos fedőnevén az „Allied Force” hadművelet a NATO egyik légi hadművelete volt a délszláv háborút követő koszovói háború idején, a jugoszláv haderő ellen, az USA-ban Noble Anvil hadműveletnek nevezték. Célja a jugoszláv haderők Koszovóból való kivonásának kikényszerítése a jugoszláv kormányzattól.
A NATO mintegy 1000 repülőt vetett be. Szinte a teljes NATO-szövetség részt vett a hadműveletben, kivéve Izlandot és Luxemburgot, akiknek nincs légiereje, Görögországot, amely politikai okokból nem vett részt a támadásban, valamint Magyarországot, Csehországot és Lengyelországot, akik akkor társultak a NATO-hoz, és még nem voltak a NATO katonai apparátusában.
A harcok során a NATO-nak veszteségei voltak. Ebből csupán egyet emelnék ki. 1999. május 27-én a Jugoszláv Katonaság légvédelme eltalálta az F-117-es lopakodó bombázót, az úgynevezett Éjszakai sólymot (Nighthawk). Első eset volt ez, hogy a láthatatlan repülőt találat érte. A roncsok a Ruma melletti Buđanovci határába estek. A szlovén felmenőkkel rendelkező amerikai pilóta, Dale Zelko alezredes katapultált és életben maradt. A légvédelem parancsnoka a székelykevei Dani Zoltán volt, aki korábban már tanulmányozta az F-117-es repülőket, átalakította az SZ-125 Nyeva rakétákhoz tartozó radarokat, hogy azok pontosan igazodjanak a rakéta méreteihez. Dani Zoltán nem kapott engedélyt a radar használatára, ezt saját szakállára tette meg. Az időjárás miatt az F-117-es felszínét vízcseppek borították, melyek kissé megtörték a sima felületét, és ez is segített Daniéknak, hogy eltalálják a lopakodót. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az eset után, 2008. április 22-én az F-117-es repülőgépeket kivonták a forgalomból.
A NATO-bombázások alatt 468 katona és 114 rendőr esett el, ebből a bombázások áldozatai 249 katona és 22 rendőr, a többiek a Koszovói Felszabadító Csapattal (OVK) folytatott harcok áldozatai voltak.
A légitámadások következtében okozott anyagi kárt az akkori hatalom 100 milliárd dollárra becsülte fel, de később a G-17 ezt a kárt jóval kevesebbre, mintegy 30 milliárd dollárra becsülte.
A civil áldozatok számáról a mai napig nincsenek pontos adatok. A szerb kormány szerint az áldozatok száma 1200–4000-re tehető, de leggyakrabban 2500-at emlegetnek, míg a Human Rifgts Watch szervezet állítása szerint a légicsapásoknak 489–528 áldozata volt, ebből 81 gyerek. A súlyosan és könnyebben sérültek száma 6000-re tehető, ebből 2700 a gyerek.
Nyitókép: A bátrabbak még a bombázások alatt is kimerészkedtek az újvidéki Strandra (Fotó: Dávid Csilla felvétele)
