Reggel, a szállodai étteremben Balašević-dal fogad. Biztosan a tiszteletünkre, gondolom magamban. Az étterem etno stílusban van berendezve, de ízlésem szerint túlzsúfoltan, már-már giccsesen. Régi bútorok, konyhai szekrények, tele tűzdelve régi, díszes tányérokkal, tálakkal, mozsarakkal. Az étterem közepén egy tavacskában víz csobog, a falakon korabeli fotók, dísztárgyak, de mindez rendezetlenül. Egy belsőépítész biztosan másképpen csinálta volna meg, de gazdája úgy gondolta, hogy így majd emlékezetesebb lesz a vendégek számára. Feltűnőbb. Eszembe jutott Kelemen Lászlónak, a bácsfeketehegyi Pipacs vendéglő tulajdonosának meséje: „Amikor vendéglőt akartam nyitni, hívtam egy műépítészt, hogy készítse el a tervrajzokat. Több hónapon át dolgozott rajta, vendégem volt, etettem, elláttam mindennel. Tervezett egy szép, nádfedeles parasztházat. Azt mondtam neki, hogy ez nagyon szép, de nem kell, itt minden ház ilyen, elvész a többi között, nekem szembetűnő épület kell, amire már az autópályáról felfigyelnek. Megköszöntem és kifizettem a munkáját, majd magam megterveztem a Pipacsot.”
A gračanicai étterem, ahol reggelenként mindig Balašević-dal szól (Fotó: Németh Zoltán)
Igen, a vendéglője igencsak szembetűnő. De ez az étterem is, a gračanicai Ethno House.
A reggelinél asztalunkhoz lép egy ember. Bemutatkozott, hogy ő a gazda. Elmondja, hogy minden reggel, amikor megnyitja az éttermet, Balašević-dalokat enged, és teszi ezt már évek óta.
– Nagyon kedvelem a zenéjét, és azt hiszem, mindenki kedveli. Ma is összeköt minket. Én még emlékszem a régi Jugoszláviára…
Lassan összeverődik a csapat, és elindulunk első állomásunk, Kosovo Polje, azaz Rigómező felé, Pristina túlsó felére.
Kétszer voltam Kosovo Poljen. Először 1989-ben, amikor Slobodan Milošević, Szerbia elnökségének elnöke a koszovói csata 600-ik évfordulóján megtartotta nagy beszédét: „Ismét csatákkal állunk szemben és csatákban vagyunk. Azok ugyan nem fegyveresek, de ilyenek sem zárhatóak ki...”, mondta. Ő már akkor tudta, amit mások is már sejtettek.
Vendéglátóink, a Kosovo Polje-i községi vezetők egy része (Fotó: Németh Zoltán)
A Magyar Szó csapata, ha jól emlékszem, T. Kovács János, Ótos András és jómagam voltunk. Az egyik sajtóközpont Kosovo Poljen volt. Egy, Pristina melletti kis faluban, annak kopott helyi közösségében.
Milošević a gazimestani beszéd után hamarosan megszüntette Koszovó autonómiáját, következett az albánok elnyomása, a tüntetések, és 1990-ben Ótos Andrással ismét Koszovóra kerültünk, a tüntetések közepére. Ekkor voltam másodszor Kosovo Poljen. Időközben a helyi közösség épülete még jobban megkopott, de ott volt, a közelben, Čaglavicán az a médiaközpont, amelyet bizonyos Budimir Ničić újságíró vezetett, és aki nem mindenben értett egyet az akkori szerb politikával. Ő segített a munkánkban, beszélgetőtársakat talált, útba igazított minket.
Miközben magamban felelevenítem a múlt emlékeit, befutunk Pristinába. Autópályán haladunk. Mindkét oldalról új, csillogó épületek nagy üvegfalakkal, kirakatokkal, boltok sokasága albán és angol cégfeliratokkal, nyüzsgő forgalommal, siető emberekkel az utcán. Mintha Prágába érkeztem volna, vagy bármelyik más európai nagyvárosba. Az autópályáról letérve sugárutakon haladunk. Hiába keresem a Grand Szálloda magas épületét, vagy a valamikori Rilindia kiadóházat, nem találom. Elvesztek, egyszerűen elnyelte őket a föléjük, köréjük tornyosuló város.
Gazimestan, Milošević hadüzenetének színhelye
Az autóbusz megáll. „Megérkeztünk”, szól hátra Aleksandar Popov, a vezetőnk.
Biztosan átvertek minket, ez nem Kosovo Polje. Egy modern külvárosban álltunk meg, biztosan azért, hogy ezzel is elkápráztassák a Szerbiából érkezőket. Sőt, a községháza épületére is kiírták, hogy Kosovo Polje! Albán, szerb és angol nyelven.
Egy csapat ember fogad minket, bevezetnek bennünket egy ülésterembe. Egy tévécsapat is jelen van. Helyet foglalunk, előttünk pedig hét ember sorakozik fel. Nurisa Fazliu szerbül, majd albánul köszönt minket, bemutatja vendéglátóinkat, akik között ott van az alpolgármester, és különböző bizottságok elnökei. Albán, szerb nevek és egy roma név is elhangzik. Kosovo Poljen ugyanis sok a roma.
A teremben a falon egyetlen egy kép áll, Adem Jashari fotója bekeretezve.
Adem Jashari a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) egyik alapítója. Az albánok benne a modern kori történelmük nemzeti hősét látják. Valamennyi községházán, ahol jártunk, ott van a képe, és biztosan ott van az albánok lakta valamennyi községházán is. Kétlem, hogy az észak-koszovói szerb községek hivatalaiban láthatnám őt. Jasharit több mint 40 családtagjával együtt – akik közt főleg gyerekek és öregek voltak – a szerb rendőrök és a hadsereg mészárolták le. Azok közé tartozott, akik elsőként vették a bátorságot, hogy harcoljanak a szerb katonaság és rendőrség ellen. Bár Jashari nemzeti hős, az UCK gerillaszervezet tevékenységét és hírnevét számos emberiesség elleni bűncselekmény árnyékolja be. 1998 és 2004 között számos szerb- és romaellenes támadás, gyújtogatás, gyilkosság írható a számlájukra. Néhány mérsékelt albán sem úszta meg: nekik az volt a bűnük, hogy együttműködtek a szerb állami szervekkel. Az UCK egy időben rajta volt az USA terrorista szervezeteket felvonultató feketelistáján, de 1998-ban lekerült róla. 1999-ben a szervezet demilitarizálódott, de egyes vezetői azóta is a koszovói politikai élet fontos szereplői maradtak.
Kosovo Poljenak a 2011-es népszámlálás alapján 34 718 lakosa volt, de most már több mint 40 000-re tehető, ugyanis sokan Pristinából ide költöztek, csendesebb, nyugodtabb életkörülményeket keresve a városinál. 1998-ban 23 600 albán és 9600 szerb lakott itt, 2000-ben az albánok száma 34 000-re nőtt, a szerbeké 4000-re csökkent. 2002-ben az albánok száma nem változott, de a szerbeké tovább csökkent 3239-re. 2011-ben a népszámláláskor 30 275-en vallottak magukat albánnak, és mindössze 321-en szerbnek.
A bemutatkozás után Besnik Osmani alpolgármester szólt hozzánk. Szerbül beszélt, helyesen, tisztán, nem keresve a szavakat. A későbbi felszólalók albánul beszéltek és Nurisa Fazliu, aki tulajdonképpen a községháza kommunikációs felelőse, fordított szerbre.
– Aránylag friss vagyok ebben a munkában – mondta Osmani –, nem tudok sok adatot, de azt tudom, hogy a jelenlegi csapat, de az előző is elszánt abban, hogy Kosovo Poljen, amely többnemzetiségű, szociális vonatkozásban pedig többrétegű közösség, minél kevesebb gonddal éljenek az emberek. Mi vagyunk az egyetlen község Koszovóban, amelyik segíti a rászoruló fiatalok iskoláztatását, az általános iskolától kezdve az egyetemig. Minden évben kiírjuk a pályázatot, semminemű megkülönböztetés nélkül. Nemcsak albán, hanem szerb és roma gyerekeket is támogatunk. De nemcsak oktatási támogatási alapunk van, hanem szociális is. Bárki Kosovo Polje lakosai közül felkereshet bennünket gondjaival a községházán, mi igyekszünk segíteni rajta. A koronavírus alatt például folyamatosan segítettünk a roma lakosságon, ugyanis akkor ők kereset nélkül voltak kénytelenek élni, nem járhatták a várost, nem gyűjtögethettek.
Élelmiszerrel láttuk el őket, szükség esetén számláikat is fedeztük. Persze, különböző humanitárius szervezetek is segítették őket. Gondot viselünk az idősekről is, nemzeti hovatartozás nélkül, mindenkin segítünk, aki segítségre szorul. Erre büszke vagyok, alpolgármesterként számomra ez a legfontosabb – hangsúlyozta Osmani.
Mindenki elmondja saját területéről a mondanivalóját. Hallgatva őket, úgy tűnik, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, törődnek a fiatalokkal, ügyelnek a nők egyenjogúságára, habár ezen a területen még van tennivalójuk, ugyanis az intézményekben még nem képviseltetik magukat kellő arányban a nők, fejlesztik a községet. Egyszóval „gjitshcka eshte mire”, azaz minden rendben van.
Engem a visszatérők érdekelnek. Vannak-e egyáltalán? Visszatérhetnek-e otthonaikba, vagy másik lakást, házat biztosítanak a számukra?
Ezzel nem dicsekedhetnek, válaszol kérdésemre Zoran Kitić, aki a közösségi jogi koordinátor, és nemcsak az esetleges visszatérő szerbekkel van megbízva, hanem a külföldre költözött albánokéval is.
– Vajdaságban sok a koszovói roma, közülük vannak-e visszatérők?
– Igen, de kevesen, és nem annyira Vajdaságból, hanem Belgrád környékéről. Vajdaságban legtöbbjük feltalálta magát, és nem akar visszajönni.
A találkozón még egy gondot hoz fel Nura Fazlin, és a presevóiakhoz intézi a kérdést. Arról van ugyanis szó, hogy a dél-szerbiai albán fiatalok közül sokan élnek, tanulnak Pristinában, de nincsen személyi igazolványuk, illetve már lejárt, de nem tudják meghosszabbítani, mert Szerbiában nincs bejelentett lakcímük, a koszovói törvények szerint pedig nem tudnak letelepedési engedélyt, sem iratokat kapni, így hátrányos helyzetbe kerültek a helybeliekkel szemben.
– Nem tudjuk, hogy miért van ez így, de kértük a nemzetközi közösséget arra, hogy segítsen ennek a problémának a megoldásában. Remélem, hogy ez hamarosan megoldódik.
Hát, remélni lehet, de ahogyan látom, Koszovóban sokkal gyorsabban oldódnak meg a külsőségek, mint a valóban életbe vágó gondok.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Pristinát harminc évvel ezelőtt nem ilyennek láttam
