A bokréta lehet gyöngyös kalapdísz, a durindó pedig zenés-táncos házi összejövetelt jelent – legalábbis itt a mi régiónkban, hiszen mondhatni helyhez kötött tájszóról van szó, a feljegyzések szerint elsősorban a Tisza mentén használták. Legyünk viszont őszinték, ha nincs a Gyöngyösbokréta és a Durindó népzenei rendezvény, ezek a kifejezések talán teljesen kikoptak volna a szótárunkból. Ami viszont ennél sokkal lényegesebb, hogy nem csak két szépen csengő szót vesztettünk volna el.
Most hétvégén Adán tartják meg a LX. Gyöngyösbokrétát és a XLVII. Durindót, mintegy 3000 résztvevővel, köztük 33 vajdasági magyar művelődési egyesület néptáncegyüttesének fellépésével, illetve 125 népzenei együttessel és szólistával. Ebből is látszik, nem csak nagyzolásból mondjuk azt, hogy ez a vajdasági magyarság legtömegesebb és legszínvonalasabb népművészeti rendezvénye. A Gyöngyösbokrétán a néptáncé a főszerep, a Durindón a népzenéé és a népi éneké, de mivel a tánc, a zene és az ének barátságban állnak egymással, gyakran összefonódnak, ez a két rendezvény is kéz a kézben jár, szinte testvérek, és nem tévedünk, ha egy fesztiválnak mondjuk.
Amikor a Gyöngyösbokrétára és a Durindóra gondolunk, ami először is eszünkbe juthat, az a résztvevők díszes felvonulása, a szebbnél szebb, talán minden létező színben pompázó viseletek, libbenő, forgó, pörgő szoknyák, a szinte már önfeledt táncolás, örömteli muzsika, hangos énekszó, vidám hangulat, a generációk találkozása. Ez egy annyira látványos fesztivál, hogy a külföldi turistákat is vonzaná, ha ez lenne a küldetése, de nem emiatt fontos. A nem ide valósiak nehezen is tudnák „befogni”, mert ez nem egy olyan rendezvény, amely mindig ugyanott és ugyanakkor van. Nem helyhez kötött, minden évben máshol tartják meg, a résztvevők pedig több helyszínen lépnek fel. Már csak azt is egy különleges izgalom övezi, hogy mely város vagy falu lesz a házigazdája, hol szervezik meg következőleg. Kiemelten fontos minden település, ahol a magyar nyelvet és kultúrát kincsként őrzik, a fesztivál ezt is hangsúlyozza. A Gyöngyösbokréta és a Durindó vajdasági magyarságunk ékességévé vált az elmúlt évtizedekben. Mára a nemzeti összetartozás jegyében valósul meg és a Magyar Nemzeti Tanács kiemelt, országos jelentőségű rendezvénye. A Gyöngyösbokréta és a Durindó házigazdájának lenni nagy megtiszteltetés. Adán 45 év után szervezhetik meg ismét a találkozót.
A fesztivál kezdetei mélyebbről gyökereznek. A huszadik század fordulójára már egyre nagyobb igény lett a bokréta mozgalomra, a saját értékek megtartására, a népi hagyományok és a paraszti kultúra életetésére. Az első gyöngyösbokrétás bemutatót 1931-ben tartották meg Budapesten. Nagyon érdekes, hogy a fő szervezője egy újságíró, Paulini Béla volt, aki a Bokrétások Lapját is szerkesztette. A Gyöngyösbokrétára a mi területünkön is gyorsan szükség mutatkozott. Ahogyan arról korábban is írtunk, 1936-ban Tamaskó József, gombosi méhész alapította meg a népi tánccsoportot, és a Gazdanapok keretében tartották meg az első Gyöngyösbokréta-találkozót. A harmincas években négy nyugat-bácskai falu – Gombos, Doroszló, Kupuszina, Csonoplya táncosai jelentek meg a rendezvényen. Azután a Gyöngyösbokréta is a történelem viharába keveredett, de újjáéledt. 1969-ben is Gombos volt a kezdeményezője, Hecskó Endre akkori szervező visszaemlékezései szerint tárgyalni kezdtek a doroszlói Tallósi Jánossal, a szilágyi Szűcs Antallal és Sturc József kupuszinai tanítóval, az első évben pedig hét egyesület vett részt a találkozón. A szemle 1972-től kezdte meg vajdasági vándorlását, és azóta minden évben más bácskai vagy bánáti község a házigazda. A jubileumi ötvenedik találkozó ismét Gomboson volt. A Durindó-mozgalom megszervezésében Király Ernőé a legfőbb érdem, az első Durindó házigazdája és fő szervezője viszont Bogár László lett. A legelső Durindót Pacséron tartották meg 1977-ben, két évvel később társult a Gyöngyösbokrétával és azóta közös rendezvényt alkotnak.
A találkozót a magas művészi színvonalra és a népművészeti hitelessége való törekvés jellemzi. Nem üres szavak ezek, hiszen a régi időkben ez sem volt mindig egyértelmű. A népi mozgalom fellendítése érdekében megfogalmazódtak olyan igények is, hogy a produkciók legyenek minél érdekesebbek, látványosabbak, mert tulajdonképpen csak ez számít. Egyes vezetők, koreográfusok ennek vetették alá a produkciókat, ez pedig elkezdett az autentikusság, a hitelesség rovására menni. Gyorsan kiderült, hogy nagy szükség van szakemberekre, néprajzosokra is, akik nem csak kutatnak, hanem társak is az értékmegőrzésben, együttműködnek a tánc- és énekcsoportokkal. Ma már nyilvánvaló, hogy a látvány nem írhatja felül az autentikusságot, az igazi és legszebb kincs az, amit az elődeink hagytak ránk. Nem a múltban kell élni, de a múltbéli értékekbe kapaszkodni nagyon is fontos. Ahogyan azt már mások is megfogalmazták, csakis akkor lehetünk tisztában azzal, hogy merre megyünk, ha tudjuk azt, honnan jöttünk és hol vagyunk. Az pedig nagyon jó, ha nem egyedül kell bolyongani. Együtt lenni a hagyományőrzésben, a jövő építésében, a közösségteremtésben és megtartásában – ezek is a Gyöngyösbokréta és a Durindó fontos céljai.
Nyitókép: Ótos András felvétele
