Balašević dalai mellett reggelizek a gračanicai szálláshelyünk éttermében. A csoportból még nincsen itt mindenki, többen is későn feküdtek le az éjjel, még készülődhetnek. Jómagam korán leléptem. Csupán illemből ettem két-három csevapcsicsát, majd csendesen eltűntem. A kiadós novo-brdói ebéd után nem tudtam volna végigenni a terülj asztalkámat. Jobbnak láttam felmenni a szobámba. Megnéztem a Szerb RTV híradóját. Koszovóról a szokványos hírek Észak-Koszovóról: Kurti intézkedéseivel minden szerbet el akar innen űzni, etnikailag tiszta úgynevezett Koszovót akar. Délről, keletről semmi hír. Itt Balašević dalai szólnak egy túlnyomórészt szerbek lakta városka éttermében, ahol albán pincér hozza ki a reggelimet.
– Të bëftë mirë.
– Faleminderit shumë.
– Jó étvágyat.
– Köszönöm szépen.
Ma Dragašba látogatunk.
– Aki a világ legjobb sajtját szeretné megkóstolni, Dragašban ezt megteheti – mondja Aleksandar Popov útvezetőnk, az újvidéki Regionalizmusért Központ igazgatója, majd hozzáteszi – Aki pedig venni is akar belőle, feliratkozhat a listára, hogy előre megrendelhessük. Két kilogrammos csomagolásban árulják.
Látatlanban egy csomaggal én is kérek.
Egy állomás Dragaš felé. Távolban a Šar-hegyek. A parkolónál egy Furra. Pékséget jelent. Fura pék fura kenyeret süt, mondom Gabinak (Németh Zoltán felvétele)
Elhagyva Pristinát az Albánia felé vezető autópályán robogunk Prizren felé. Jobb oldalt az obilići hőerőmű. Obilić város szerb nevét a hős, Miloš Obilićről kapta, aki a Rigómezei csatában, 1389-ben megölte I. Murád török szultánt. Az albánok Obiliq-nek is hívják, de Kastriotnak is. Ezt a nevet 2001-ben adták a városnak. Kasztrióta György albán fejedelem volt, és az albánok nemzeti hőse. A Rigómezei csata idején élt és támogatta Hunyadi János seregeit, de nem tudott a csatamezőn lenni, mert a velenceiek akkor csaptak le Albániára. Tehát egy szerb és egy albán nemzeti hős a település névadója. És ha ezen összevesznének a szerbek és albánok, volna egy megmentő ötletem, legyen Hunyadi.
Prizren felé közeledve, egyre magasabbra nőnek az előttünk levő hegyek. A Šar-hegység. Azt tudom, hogy Koszovó, Észak-Macedónia és Albánia határán fekszik, de a Wikipédia elmondja még nekem azt, amit a gimnáziumban Fábri-tanár úr földrajzóráján is tanultunk, hogy a legmagasabb csúcsa, a Titov Vrh. 2747 méteres. Mi nem kapaszkodunk fel rá, különben is Észak-Macedóniában van. Csak Dragašig megyünk, csupán 1000 méter magasra.
A piac egy része. Kiváló šar-hegyi sajtot és mézet lehet itt venni (Németh Zoltán felvétele)
Zef Shala, a Teréz Anya Önkéntes Humanitárius Szervezet igazgatója, utunk másik szervezője, itt is mindent előkészített. A községi vezetők már a községháza előtt várnak ránk.
Dragaš Koszovó legdélibb községe. Harmincöt települése van, szétszórva a magas hegyek között. A 2011-es népszámláskor 33 997 lakosa volt, ebből 20 287 az albán, 8957 a goráni, 4100 a bosnyák és 1795 a szerb.
A goraniaknak 1945-ig külön önkormányzatuk volt. Ekkor eltörölték, és nagyon sokan közülük vezetéknevet cseréltek. De az itt élő bosnyákokat is számtalanszor érte már nemzeti atrocitás. Hol szerbeknek tartották őket, hol gorániaknak. Ez utóbbiakat a szerbek is és az albánok is ki szeretnék sajátítani, de sikertelenül, minden nyomás ellenére itt vannak, pontosabban nemcsak itt, hanem a világ minden táján.
– A goraniak a világ leghíresebb cukrászai – mondja Behexhet Xheladini, községi elnök. – Dragaš községnek a jelenlegi becslések szerint 37 000 lakosa van, de több mint 15 000-en élnek Nyugaton és a balkáni országokban. Többségük goráni.
Ha jól tudom, Újvidéken, a telepi cukrászdát is goráni ember tartja. Leginkább albán cukrásznak mondjuk, de nem az. Az albánok nemigen foglalkoznak cukrászattal, ők vidékünkön többnyire pékségeket nyitottak, a gorániak pedig cukrászdákat. És valóban, a telepi cukrász fagylaltja felülmúlhatatlan. És ezt nem csak én állítom, hanem rengeteg ismerősöm, aki legalább egyszer is betért ebbe a szerény, a belvárosi cukrászdákkal ellentétben se nem csillogó, se nem pazar üzletbe egy fagyira.
A šar-hegyi sajt sós vízben sokáig elállhat (Németh Zoltán felvétele)
A vendéglátónk csapatának összetétele hasonló, mint a két előző helyen. Jelen van a polgármester, a visszatérőkkel foglalkozó iroda vezetője, Uzair Hamza, a helyi parlament elnök asszonya, valamint még néhány munkatárs. És az elmaradhatatlan fénykép a falon, amelyről szembe néz velünk az albánok újabbkori nemzeti hősének, Adem Jasharinak szakállas portréja.
A polgármester elmondja, hogy községük területének 43 százalékát erdő borítja, a többi pedig legelő. Szegény a község, nincsenek munkahelyek, ezért sokan elköltöznek innen, Prizrenben, Pristinában vagy Nyugaton keresnek munkát. Évi költségvetésük 13 millió euró, ebből alig 5 milliót tudnak infrastrukturális beruházásokra fordítani. Jövőjüket a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a turizmus fejlesztésében látják, valamint az édességiparban. Jelenleg három olyan külföldi céggel tárgyalnak arról, hogy itt, a Šar-hegyen fagylajtgyárat nyissanak. A turizmus fejlesztése terén is folynak a tárgyalások.
– Óriási beruházások kellenének, főleg az infrastruktúra fejlesztésére, hogy a turizmust, és az ipart is fejleszthessük, csak kevés a pénz rá. Külföldi tőkére szorulunk, azt viszont eléggé nehéz találni, ha itt nincsenek meg a beruházáshoz szükséges alapfeltételek. Az utak jó részét megépítettük, korábban ugyanis egyes települések között megfelelő utaink sem voltak. Kiváló síterepeink vannak, ide is be kellene ruházni. A külföldiek érdekeltek, de még tartanak a konfliktusoktól, ezért óvatosak. Az áramellátás sem kielégítő, ezen a téren is még bőven van mit tennünk. Ami a konfliktusokat illeti, községünkben nincsenek. Külön ügyelünk rá, hogy ne legyenek. A 27 fős képviselő-testületünkben minden itt élő nemzet képviselteti magát, a nyolc tagú kormánynak fele bosnyák és goránac, a másik fele albán. Két nyelv van hivatalos használatban a szerb, azaz a bosnyák és az albán.
A goránok is szlávok, az ószláv nyelvet beszélik. A törökök alatt legtöbben felvették az iszlám vallást, ugyanakkor szokásaikban megőrizték a pogány és szláv szokásaikat, ünneplik a karácsonyt (az utolsó keresztény, bizonyos Božana anyó, aki a Brod faluban élt, a 19. század elején halt meg) de ünneplik a Bajramot és a ramadánt is. A legnagyobb ünnepük, amelyre sokan a világ minden tájáról hazatérnek, az a Szent György-nap, azaz Đurđevdan. A goránok tehát iszlám vallású szerbek, akik büszkén őrzik múltjuk szokásait, de elfogadták jelenüket is. Görcsösen ellenállnak mindennemű asszimilációnak.
Mielőtt Dragašból tovább indulnánk, kapunk egy kis szabad időt. Vörös Gábor kollégámmal sétálunk egyet a városka központjában. A községházzal szembeni épületben szálloda van, alatta üzletekkel, kávézókkal. Egyik előtt egy fejkendős fiatalasszony kávézik. Közben mobil telefonján beszélget valakivel. A túloldalon, a másik emeletes épület alagsorában is üzlethelyiségek vannak, közöttük az egyik kirakatán albán feliratú plakátokkal, UÇK jelzésekkel, Jashari fényképével. A tértől néhány lépésre, a szállodai épület mögött van a piac. Szerencsénk van, éppen piaci napon érkeztünk. A pultokon kívül sokan magukkal hozott kis asztalkákról vagy a földről árulnak ruházati cikkeket, kendőket, szerszámokat, bizsut… Megakad a szemem egy kolompon. Megveszem emlékbe. Gábor kedves párjának egy selyemsálat választ. A pultos részen árulják a zöldségeket, gyümölcsöket, különböző házi készítésű édességeket és a tejtermékeket, közöttük a híres šar-hegyi sajtot. Két kilós csomagolásban, erre a célra készült műanyagedényben, sós vízben lebegnek a sajtkockák. Sokallom a mennyiséget.
– Egy kilogrammot nem kaphatnék? – kérdezem az egyik árustól. Goráni lévén, szerbül válaszol.
– Nem, ezt így lehet csak megvenni. Nem kell attól tartani, hogy magára romlik, a sós vízben nagyon sokáig eláll.
Rászántam hát 22 eurót, majd egy üveg šar-hegyi virágmézre még 12-tőt. Mindkettőt itthon bontottam fel, mindkettő gyorsan elfogyott.
Miután felszálltunk az autóbuszba, eszembe jut, hogy a cukrászmesterek fellegvárában egy cukrászdába sem tértem be. Megbocsájthatatlan bűnömnek tartom.
A látogatás, ahogy a korábbiak sem, nem múlhatott el ebéd nélkül. Nem Dragaš városka egyik hangulatos kisvendéglőjébe terítettek számunkra, amit díjazni tudtam volna, hanem a Dragaš és Žur között, Prizren közelében egy fényűző, Dasma nevű étteremben. Egy hatalmas, vakítóan fehér teremmel kápráztattak el minket, és ezt fokozták még a finomabbnál finomabb sajtokkal, felvágottakkal, salátákkal, húsokkal, italokkal…
A jelenlevők nő tagjai még ajándékot is kaptak. Egy-egy gyönyörű, színes kövekkel kirakott nyakéket. Egyikük annyira meghatódott, hogy sírva is fakadt. Emlékszem, hogy a községházán egy vitrinbe zárva láttam ezeket az ékeket. Később megtudtuk, hogy valamennyi a háborúban megerőszakolt asszonyok munkája.
Hősiesen végigeszem amit a szolgálatkész pincérek elébem tesznek, a levestől, a húsokig, mindent, és végül még kérek valamit, ha már odafenn, a városkában ezt elmulasztottam.
Egy diós baklavát.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Dragaš látképe (Németh Zoltán felvétele)
