A magyar nép 1991-ben rázta le magáról az emberiség újabb kori történelmének egyik legelnyomóbb önkényuralmi rendszerét. A magyarországi kommunista diktatúra egyik fő támasza az országot megszállva tartó szovjet haderő volt, amelynek utolsó egységei 1991 júniusának második felében vonultak ki véglegesen. A történelmi jelentőségű eseményre emlékezve az Országgyűlés döntése értelmében tíz évvel később június 19-ét nemzeti emléknappá, június 29-ét pedig a magyar szabadság napjává nyilvánították.
A szabadság fogalmát nehezen tudjuk pontosan meghatározni, hiszen akár csak egy rövid kutatást követően is legalább húsz megfogalmazásra bukkanhatunk. Köznapi értelemben egyfajta pozitív értéket képvisel, egyúttal mentességet jelent egy bizonyos kényszer alól. Most azonban egy egész nemzetre kívánjuk kiterjeszteni és megfogalmazni a szabadság jelentését, amely a legtöbb esetben az elnyomástól való mentességet fedi. A szabadság önmagában nem számít erkölcsi értéknek, hiszen az egyén jó vagy akár rossz célokra is felhasználhatja. Erre kiváló történelmi példaként szolgál a francia forradalom, amelynek során közismertté vált a hármas jelszó: liberté, égalité, fraternité, vagyis szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezen nemes eszmék azonban a gyakorlatban már korántsem tudtak megvalósulni, és az események rövid idő alatt terrorba fordultak át, aminek következtében ártatlan emberek ezrei végezték a guillotine alatt.
A legfontosabb talán az, ha a szabadságot törvénybe iktatva szavatolják, hiszen ezáltal az már társadalmi értéknek számít. A magyar nemzet számára már hagyományosan a szabadság az egyik, ha nem a legfontosabb eszmei értékké vált, amelynek eléréséért és biztosításáért évszázadokon keresztül több alkalommal is fegyvert fogott. A magyar államiság nem, de a középkori Magyar Királyság területi egysége az 1526-os mohácsi vészt követően teljesen felbomlott. A mintegy 150 éven át tartó török hódoltság mérhetetlen pusztítást vitt véghez, és gyakorlatilag kivéreztette a magyar népet. Bátran kijelenthető, hogy a hatásait még a mai napig sem hevertük ki. A történelem későbbi folyama során bekövetkező tragédiáink valójában mind a hódoltság idején történt pusztítás következményeinek tekinthetők. Hatalmas kiterjedésű területek váltak lakatlanná, amelyeket lassan, de biztosan egyre nagyobb számban népesítettek be az idegen népelemek.
Az ország területének török alóli felszabadulása egy összeurópai összefogásnak volt köszönhető, a frissen elért szabadság után azonban eleink gyorsan rájöttek arra, hogy újabb idegen elnyomás alá kerültek. Az osztrák Habsburgok igájának lerázására már 1703-ban szabadságharc indult, amelynek élére a korszak egyik legbefolyásosabb magyar főnemese, II. Rákóczi Ferenc állt. A nyolc éven át tartó fegyveres harc a magyarság első szabadságért vívott küzdelmének tekinthető. A szabadságért vívott küzdelem során azonban már ekkor is nagy árat kellett fizetni. A nyolcévnyi öldöklés alatt ártatlanok ezrei vesztették életüket, magyarok és nem magyar nemzetiségűek egyaránt. II. Rákóczi Ferencet európai szövetségesei is cserben hagyták, így a szabadságharc elbukott, a magyarság szabadságvágya azonban továbbra sem lankadt. Ennek kiteljesedésére egészen 1848. március 15-éig kellett várni, amikor Pesten kitört a forradalom, és az idegen rabiga lerázása mellett kezdetben minden magyarországi nemzetiség egy emberként állt ki. A nemzetiségek közti ellentétek azonban hamar kiütköztek, és a magyarság szabadságharca ellen fordultak, ami további vérontást és mérhetetlen pusztítást, szenvedést szült. Az osztrák hatalom orosz segítséggel leverte a magyarság emberfeletti küzdelmét, viszont a ’48-as eszméket már sosem lehetett kitörölni a magyarság tudatából. A függetlenség bizonyos szintű elérését jelentette az osztrák–magyar kiegyezés létrejötte, amit csaknem fél évszázados gazdasági, kulturális és társadalmi fejlődés követett.
A 20. század első felében bekövetkezett nemzeti tragédiák egész sorozatát követően Magyarország kommunista uralom alá kerülése ismételten felélesztette a magyar nemzetben a szabadság iránt érzett vágyat. Ennek ékes bizonyítéka az 1956-os forradalom és szabadságharc, amikor a magyarság ismét fegyvert fogott a szabadságáért, és képes volt egyedül szembeszállni a Szovjetunió irdatlan katonai erejével. Mint a múltban megannyiszor, ezúttal is elmaradt a nemzetközi segítségnyújtás, a szovjet birodalom pedig kénye-kedve szerint járhatott el, ennek megfelelően kíméletlenül leverte a magyar nemzet újabb kori szabadságharcát. Az események következtében több százezren voltak kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, és idegen országokban kezdhettek új életet. A megtorlások során a kommunista-szocialista diktatúra sokakat ártatlanul kivégeztetett.
A Kádár János által fémjelzett diktatórikus rendszer válságának jelei a múlt század nyolcvanas éveinek közepén már egyértelműen mutatkoztak. Közben Európában is egymás után jelentkeztek a gazdasági, társadalmi és politikai változások, amelyeknek egyik főszereplője éppen Magyarország volt. Helmuth Kohl korabeli német kancellár szerint az első téglát a magyarok ütötték ki a berlini falból, aminek legfőbb eseménye az 1989. augusztus 19-én szervezett páneurópai piknik volt. Ennek során a keletnémet menekültek egyszerűen áttörték a határzárat, és nyugatra távoztak.
Ezen történelmi események rövid áttekintéséből is jól látszik, hogy a magyar nemzet mindenkoron a szabadságért vívott küzdelem élharcosa volt Európában, amely szerepet napjainkban is be kell töltenie. Emlékeznünk kell mindazon honfitársainkra és őseinkre, akik a múltban vérüket ontották, és ha kellett, életüket áldozták a hazájukért és a szabadságért. Ezt az emlékezéskultúrát kell továbbadnunk az elkövetkező generációknak, ezáltal is táplálva a magyar szabadság lángját.
Nyitókép: Ótos András felvétele
