Két nővel egy kocsiban

Éppen az interneten keresgéltem a nyaralóhelyek között, amikor félbeszakított párom, Csilla.

– Nézd csak – mondtam, mielőtt még megszólalt volna – ez Tunézia. Hatszáz euró tizenkét nap, repülővel, teljes ellátással. Tudod, már jártam ott, valamikor a nyolcvanas években, a Magyar Szó küldött ki. Meséltem már a tuniszi piacról, ahol elvesztem, ahol alkudozás nélkül semmit sem lehet venni, a gyönyörű homokos strandokról, a földbe épült faluról, a kiváló ételekről és a még kiválóbb borokról. Mit gondolsz, menjünk az idén Tunéziába? Meglátod, felejthetetlen lesz.

– Hát, csábító, de nekem az orvos egy gyógyfürdőt ajánlott a műtétem után. Azt mondta, legalább két hetet töltsek ott. Azután, ha lesz rá pénzünk, mehetünk, ahova te szeretnél.

– Jó – mondtam kissé lehangoltan, és csendben, szinte magamnak még csak annyit mormoltam –, ha majd lesz rá pénzünk.

Rágyújtottam egy cigarettára, kortyintottam egyet a hideg italomból, majd sóhajtottam.

„Mit csinálok két hetet egy gyógyfürdőben?”, kérdeztem magamtól. A szerbiai gyógyfürdőket nem ismerem. Egyszer voltam Banja Koviljačán fél napot. A migránsokról készítettem riportot az ottani befogadó központban, de volt időm a fürdőt is bejárni. Egy gyönyörű, gondozott parkban van, de a parkot elhagyva, vendéglőkön, kocsmákon kívül semmi sem volt, ami mondjuk, egy nem beteg kísérő idejét kitölthetné. Én viszont igen aktív turista vagyok, aki nem elégszik meg csupán egy stranddal, még ha az a világ legszebb tengerparti strandja is, hanem szeretem bejárni a környéket, és mindig olyan helyet igyekszem választani nyaralásra, ahol helyben is és a környéken is sok a látnivaló. A szerbiai gyógyfürdők biztosan mind olyanok, mint a Banja Koviljača-i. Erről meg voltam győződve, és elkönyveltem magamban, hogy én az idei nyaralásomon halálra fogom unni magam.

– Melyik fürdőt javasolta az orvos? – kérdeztem Csillától.

– Vrnjačka Banját.

Kikerestem a Google térképen, megnéztem a távolságot. Szinte végig autópályán lehet utazni. Azt mondja a Google, hogy 255 kilométerre van a tartózkodási helyemtől, a péterváradi házunktól, és ideális körülmények között 3 óra 13 perc alatt lehet odaérni. Hát jó, legalább az utazás nem okoz különösebb szenvedést.

Anélkül, hogy belenéztem volna a Wikipediába – minek olvasnék el bármit is Vrnjačka Banjáról, biztosan ugyanolyan, mint Banja Koviljača – kinyitottam a Booking alkalmazást a telefonomon, és keresgélni kezdtem a lakosztályok tömkelegében. Rá is akadtam egyre, mindössze 400 méterre a fürdőtől, kettőnknek két hétre 330 euróért. Azonnal le is foglaltam. Néhány percre rá meg is kaptam a visszajelzést, hogy minden rendben. Tehát mehetünk. Az indulásig többet nem foglalkoztatott Vrnjačka Banja.

PÁLYA BENZINKÚT NÉLKÜL

– Mindent hozol? – kérdeztem Csillától mielőtt a slusszkulcsot megfordítottam volna. – Az orvosi leleteket is?

– Igen, minden nálam van – válaszolta, nem leplezett örömmel, hogy indulhatunk.

És elindultunk.

Inđijánál csatlakoztam az autópályára. Belgrádon és Obrenovacon át Čačak felé vezetett a GPS. Ezen a pályán tavaly utaztunk Montenegróba. Ubnál – az egyetlen szerbiai település, amelynek teljes neve elfér az autók rendszámtábláján, nem kell rövidíteni –, tehát Ubnál jutott eszembe, hogy ezen az autópályán majd csak Kraljevo környékén lesz benzinkút. Tölteni kellett volna, még Belgrád előtt, ám nem tettem meg. Több mint félig van a tartály, talán elég lesz az első benzinkútig, gondoltam, de Csillának nem szóltam semmit. Elég, ha én idegeskedek ezen. Pörköltem 130-assal, és a klíma is rendületlenül működött, ami tudtommal még növeli a fogyasztást, így Čačak után már veszélyesen alacsony szintet mutatott a tartály kijelzője. Kikapcsoltam a klímát, kissé levettem a sebességből, rágyújtottam egy cigarettára és magamban fohászkodtam. Húsz kilométerre voltunk a benzinkúttól, amikor kigyulladt a piros égő. A könyv szerint még ötvenet haladhatok, de a gyakorlatban még egyszer sem próbáltam ki, valóban meddig gurulhatok még tartalékon. „Kicsi kocsim, még soha sem hagytál cserben, kérlek, most se tedd”, kérleltem félhangosan. Csilla szundikált.

Akkor is, amikor befutottunk a benzinkútra.

Nem értette, miért iszok most kávét is, energiaitalt is, és miért gyújtok egymás után rá. Én tudtam miért. Ilyenkor inkább egy pálinka segített volna rajtam a legjobban. Vagy kettő...

A CÉLPONT A JOBB OLDALON TALÁLHATÓ

Megnyugodva haladtunk tovább Kraljevo, illetve Vrnjačka Banja felé, de a város előtt a GPS nem a városba terelt, hanem egy hegyi útra. Ismét ideges lettem, de követtem a műholdas irányítást. Már az is bosszantott, hogy sehol sem láttam táblát, ami a célpontunkra utalna. Na, mindegy, majd a GPS. Kraljevo a jobb oldalunkon feküdt, és innen is látszott, hogy igen sok körülötte az építkezés. Ez kissé megnyugtatott, a kedves hölgy, aki irányított, biztosan tudja, hogy a városon át sok időt veszítenénk. Meg aztán az is megnyugtatott, hogy egyre több autó, teherautó jött velem szemben.

Kis falvakon át vezetett a kacskaringós út. Gyorsan nem lehetett haladni. Bosszantott, amikor egy-egy útkereszteződésnél nem volt útjelző tábla kitéve, a műholdas hölgy sem mondott semmit és a szerencsére kellett bíznom a választást. Persze, lehet, hogy volt is itt tábla, csak hát valakinek kellett, mondjuk lapát helyett. A kraljevóiak tudják, merre kell menni, mi, távolról jött idegenek pedig találjuk fel magunkat. Még jócskán van mit tanulniuk a szerbeknek a turizmusból, mormoltam félhangosan.

– Mit mondtál? – kérdezte Csilla.

– Semmit, magammal beszélgetek – válaszoltam. Nem akartam elrontani már az út elején a kedvét negatív hozzáállásommal.

Mintegy fél órát kanyarogtunk, mire ismét kiértünk a főútra, ahol már volt tábla: jobbra Kraljevo, balra Kruševac. Vrnjačka Banja neve sehol. Most már azonban tudtam, hogy Kruševac felé kell mennem, de ebben megerősített a kedves hölgy is. Azon gondolkodtam, hogyan nézhet ki élőben? Hangját adta ennek a földgolyóbist behálózó nyomkövetőnek, itt van velünk a kocsiban, kedvesen irányít, segít rajtam, tervez, újratervez, beleszól a vezetésembe és mégsem tudok róla semmit. És szólni sem tudok hozzá, pedig már volt eset, amikor leszidtam volna, mert téves irányt mondott.

– Ott a tábla – kiáltott fel Csilla –, jobbra kell menni! A hölgy nem ezt mondja, mégis jobbra fordulok. Ismét a hegyekbe. Ha most rossz útra terelt, örökre visszatérek az ősi utazási módszerhez, a térképhez. De nem, egy falut elhagyva, egy nagy kanyar és domboldal előtt az állt, hogy Vrnjačka Banja.

Megálltam, mert a lakosztály tulajdonosával még az indulás előtt megbeszéltem, hogy felhívom, mielőtt a városba érek, ugyanis ki kell mennie a főútra, mert a házához kissé kacifántos bejutni. Már várta a hívásom. Erre a rövid távra még a kocsiban ülő szellemhölgyre bíztam magam. Jól vezetett, mert két-három kilométer után a kedveském bemondta: „a célpont a jobb oldalon található”.

És valóban, ott, a jobb oldalon állt egy ember. A házigazdánk.

ITT JÓ LESZ UNATKOZNI

– Én megyek előre, csak hajtson lassan utánam – utasított és elindult. Be egy rövidke szűk utcába, majd jobbra kanyar, balra kanyar. Mindez ötven-hatvan méteren át. A zsákutca tulajdonképpen egy házakkal körülvett udvar volt, közös bejárattal.  Első pillantásra megtetszett a hely, a főút zajától elzárt, rendezett, pázsittal, virágokkal, díszcserjékkel borított, magas fákkal beárnyékolt paradicsomba érkeztünk.

– Oda álljanak – mutatott emberünk egy kapura.

– Vlado vagyok, Vladeta Mićić – mutatkozott be, amikor kiszálltunk, majd hozzáfűzte, hogy tulajdonképpen nem ő foglalkozik a bérléssel, hanem a lánya, de ő most nem ért rá, meg aztán leggyakrabban ő fogadja a vendégeket, intézi esetleges ügyeiket. Igaz, ő sem ér rá túlságosan, földműveléssel foglalkozik, és egy közeli faluban él.

– Sokat beszélek, jöjjenek, nézzék meg a lakosztályukat!

A kétemeletes, tetőlakásos épület első emeletének ajtajához vezetett. A középső lakosztályhoz. Alattunk volt ugyanis egy, felettünk egy és a miénk a közepén. Három emeleten, három lakosztály. Ez is tetszett, legalább nem leszünk túl sokan. Az érkezésünk pillanatáról ez már a második jó pont volt, amit magamban elkönyveltem, az udvar és a ház.

A harmadik a lakosztály. Egy hatalmas szoba tárult elénk, egyik végében konyhával. A bútorok újak voltak. A fürdőszoba tágas. Minden tiszta. Klíma is volt. 24 fokra állította Vlado. És ami talán a legfontosabb, a szobából egy hatalmas terasz nyílt, rálátással a rendezett, szép udvarra.

Úgy gondoltam, itt jó lesz majd unatkoznom.

(Folytatjuk)