A grafikusművész a betűgyárban

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

A grafikusművész Kőfal utcai háza már első pillantásra egyértelművé teszi, hogy tulajdonosa a betűk bűvöletében él: festve, kivágva, kirakva hirdetik, s Csernik Attila ruházata is jelzi, kitart művészi hitvallása mellett: avantgárd, body-art, vizuális költészet, amiről ismerjük őt. A 83 éves Csernik Attilát topolyai otthonában kerestük fel. A forróság miatt a kora reggeli órákat választottuk a beszélgetéshez, visszaemlékezéshez, Attila éppen az udvart, a növényeit locsolta, kedves mosollyal invitált a sajátos műteremlakásba, ahol hatalmas fehér kartonbetűk, betűgombolyagokkal körbefont számára kedves fotók, könyvobjektumok, valódi művészi rendetlenség, s mégis valamiféle mindent összefogó kohézió fogad.

Csernik Attila feleségét, Juhász Erzsébet írónőt követve került Újvidékre 1969-ben, s nyugdíjaztatásáig először a Képes Ifjúság, majd a Dolgozók hetilapoknál, később a Magyar Szó napilapnál, végül pedig a Jó Pajtás gyermekújságnál dolgozott műszaki szerkesztőként, illusztrátorként.

Hogyan került a Magyar Szóhoz?
– Topolyán tanítottam, az iskolából kerültem Újvidékre. A feleségem talált munkát a Képes Ifiben, így kerültem a nyomda, az újságírók közelébe, egy nagyon jó közegbe. Az 1960-as években jártam Montreálban egy nagy nyomdában, volt valami elképzelésem a dolgokról, de keveset tudtam, viszont az ott látott újításokat szerettem volna bevezetni. A szerkesztőkkel küzdöttem is emiatt sokat. A Magyar Szónál néhány évig dolgoztam, ám sok minden történt az alatt az idő alatt. Nem volt egyszerű a laphoz való kerülésem, mert majdnem kilógtam az utcára, ugyanis a Dolgozóknál voltam munkaviszonyban meg a Képes Ifiben, és mindkettőt a megszűnés fenyegette, és akkor, ha jól emlékszem, Bányai Jánoshoz, a Forum kiadóház igazgatójához mentem, s tőle kérdeztem, hogy mi a helyzet, mi vár rám. Ő mondta, hogy ne izguljak, állásom lesz, munka van, majd elrendezik. S így kerültem a Magyar Szóhoz, Csorba Zoltán volt a főszerkesztő. A lap akkor állt át az ólomszedésről a digitálisra, kellett erősíteni a műszaki osztályt, és így megnyugodtam, bár az átállás nem volt egyszerű. Én viszont nagyon boldog voltam, hogy valójában a hónom alá nyúltak. Persze volt ellenállás is, hiszen mindenhol nehézségek voltak azokban az években, de a lényeg, hogy a főszerkesztő is kiállt mellettem, ő már tudta, hogy műszaki fejlesztések előtt áll a lap és szükség lesz műszaki szerkesztőkre. Nagy tervekkel álltunk a munkához, erős volt a műszaki osztály. Emlékszem, az emeletre akartak tenni bennünket, Ács József műtermébe, de valahogy ezt megakadályozták, és jó is, hogy így volt. Ács halála után került sor az átalakításra, azt követően került oda a műszaki osztály. Egy összetett, nehéz helyzetben kerültem oda, de nekem szép élmény volt, közben még az is kiderült, hogy nagy szükség van a műszaki szakemberekre. Nem volt egy nyugodt időszak semmilyen szempontból, voltak félelmeink is az átállást illetően, de közben bővítették a Magyar Szót a mellékletekkel, azt is éreztük, hogy fontos a műszakiak felkészültsége, kell az erősítés, fejlődés ezen a téren. Nyomdászok, gépírónő is került fel az osztályra.

Mi volt a feladata?
– Eleinte az, hogy tanuljam meg az átálláshoz szükséges dolgokat. Nem volt egyszerű, tanfolyamra jártunk, a neveket sajnos már elfelejtem, de többen voltunk, és a csapatban nem volt senki, aki értett volna hozzá. Sírás is volt, de emellett jól is éreztem magam, jó volt a társaság. Abban az időben komplikált volt a program, flopikat használtunk, hosszú-hosszú programok voltak rajtuk, nehéz volt megjegyezni, sok új kifejezést is tanultunk. Bóka Ferinél a tanyán iszogattunk egyszer munka után, és hogy hogy sem hanyatt esett, mondtuk backslash, azaz fordított törtvonal jelet mutatott be, majd mindannyian jót nevettünk ezen. Másként kellett dolgoznunk, gondolkodnunk, mint odáig, ma már ez természetes, de akkor harminc-negyven évvel ezelőtt nagyon új volt mindenkinek. Szemüveget is kiírtak, mivel annyit kellett a monitort nézni, hogy szemvizsgálatra is kellett mennünk. Volt, amikor délelőtt is dolgoztunk, a Dunatáj szerkesztője, Tóth Laci mindig akkor érkezett, vidámak voltunk, mondhatom. Szántó Zolival a sportrovatot esténként készítettük, az utolsó oldalakat a hétfői újságnak. Kellemes pillanatok voltak azok, néhány hónapig küzdöttünk ugyan, de aztán belejöttünk, és megtörtént az átállás.

Milyen volt a kapcsolat az újságírókkal?
– A legtöbbjüket nagyon szerettem, mert szépen lehetett velük dolgozni. A külpolitikát legtöbbször én csináltam, nem volt nehéz elkészíteni. Sebestyén Imre megkövetelte, hogy pontosan úgy készítsem el, ahogyan képzelte, jól együttműködtünk. Volt, hogy változtattam a tükrön, szépen megcsináltam, de a szerkesztő azt mondta, hogy nem a szépségen van a hangsúly, hanem a hír fontossága szabja meg, hogy mi hova kerüljön. Tördelésnél aztán nem kísérleteztem. Németh István is bátorított, hogy tartsak ki, bár értetlenkedett is, hogy negyven-ötvenévesen ezt kell tanulnom, csinálnom.

A képzőművész Csernik Attila is megjelent a Magyar Szóban?
– Igen, rajzoltam is, a Napsugár melléklethez is sokat illusztráltam, ott Farkas Zsuzsával dolgoztam. Vele is nagyon jó volt az együttműködés. Aztán később a gyermeklapokhoz kerültem, Mirnics Zsuzsa fantasztikus főszerkesztő volt, emberként is nagyon tisztelem, szép emlékeim vannak a Jó Pajtásról és a Mézeskalácsról is, ez utóbbit sokat illusztráltam. Szép lap volt a Mézeskalács, a gyerekeknek mindig szívesen dolgoztam, a kezdetektől szívesen foglalkozom velük, a tanítást is szerettem. Azután a helyzet úgy alakult, hogy 2002-ben otthagytam Újvidéket, nyugdíjasként hazaköltöztem Topolyára. Az is nehéz időszak volt, de szerencsém volt, mivel volt, aki támogatott. Amit rajzban akkor a Jó Pajtásban és a Mézeskalácsban megcsináltam, az ismét előkerült. Akkoriban egy nap nyolc-kilenc illusztrációt is készítettem, és az utóbbi években van időm átdolgozni azokat. Amikor hazatértem, Topolyán nagyon hiányzott a nyomda. Most, hogy az új könyvet készítettem, jó volt a topolyai nyomdászokkal való közös munka. Nehéz volt elszakadni attól az újvidéki környezettől, de társam, Irénke segített mindenben, amiben tudott – idézte fel az emlékeit a még ma is aktív képzőművészünk, közben előkerült legújabb műve, a lánya, a fiatalon elhunyt Emese és az ő alkotásait tartalmazó 200 oldalas friss kiadvány, amit nemrégiben mutattak be. A dedikálást követően még néhány emlékkép felelevenedett a Magyar Szónál töltött időszakból.

– Kubát János főszerkesztő egyszer feljött az osztályra, és azt mondta, ha valaki még egyszer betesz nonparelt, a legkisebb betűket használja, az büntetést kap. Még én itt vagyok, a nonparel megszűnt, mondta. Akkor még fiatalabb voltam, nem értettem, miért, de most már látom, hogy nem szabad a nagyon kis betűket használni, mert nehéz, szinte nem is lehet olvasni. Szép emlékeim vannak a Magyar Szóból, olyan jó csapat volt, mindig kisegítettük egymást, ha kellett. Szuper volt a gárda, jó volt a hangulat. Szombathy Bálint is ott volt azokban az években, sokszor kisegítettem olyan értelemben, hogy ha elutazott, akkor én mindig elvállaltam az ő helyettesítését. A második üzemrészlegbe is sokat jártam, ott készültek a mellékletek, a címoldalak, az RTV Újság, és amikor már nem voltam hivatalosan a lapnál, akkor is helyettesítettem, ha szükség volt rá. Jó szakemberek dolgoztak akkoriban a nyomdában, ha egy kicsit is átléptem az elképzelésüket, akkor komoly viták alakultak ki. Úgy hívtak engem, hogy kísérlet, itt a kísérlet, mert mindig mondtam, hogy kísérletezzünk. A sablonos munka helyett sokszor szerettem volna valami újat alkotni. Amikor közeledett a háború, komolyodott a helyzet, volt kolléga, aki elhúzódott a topolyai házunkban a behívó elől, így is segítettünk egymáson. Újvidéken Fischer Jenő ott lakott a szomszédomban, minden este sétáltunk, egyszer hazafelé menet a liftben találkoztunk két katonával, akik éppen érte jöttek volna, de olyan ügyesek voltunk, hogy mi másik emeleten szálltunk ki. Király Ernővel is jó haverok voltunk, egyidősek a fiaink, egyszer a nyomdagépek hangját segítettem neki felvenni. Tehát a kísérletezés is megvalósult valamilyen formában.

Megállapíthatjuk, hogy a napilapnál töltött évek nem múltak el nyomtalanul?
– Az egykori Magyar Szó-s munkáim a legújabb könyvembe is bekerültek. Az anyag megmaradt, és most lehetőség adódott a megjelenéshez. Ilyen alapon, még mindig kapcsolódom a laphoz. Felhasználom a sok ötletet, amit ott kaptam a betűgyárban. A lapkészítés során nem volt lehetőség a kísérletezésre, viszont a számítógépet használhattam, este, éjszaka, amikor hetente ügyeltem, akkor gyúrtam, kollázsok születtek, minden munkám ezzel volt kapcsolatban. A legszebb élmény, hogy betűk vettek körül a munkahelyemen, mondtam is otthon a feleségemnek, hogy ez számomra nagyon jó döntés volt. A munkahelyemen számtalan kompromisszumot kötöttem, meghallgattam főszerkesztőt, szerkesztőt, de ha a szobámban leültem dolgozni, mindig azt csináltam, amit én akartam, ami nekem tetszett, és ez ma sincs másként. Viszont nagyon inspiráló volt a munkám, a mai napig abból tudok meríteni az alkotáshoz.