István király maradványait 1083. augusztus 20-án emelték oltárra, kilenc évvel később a szabolcsi zsinat rendelte el a keresztény magyar államot megalapító király szentté avatása napjának a megünneplését.
Innen eredeztethető a legrégebbi múltra visszatekintő magyar nemzeti ünnep születésnapja, amely egyúttal Magyarország születésnapja is, ha a keresztény kultúrkörbe, annak is a nyugati felébe betagozódó magyar állam létrejöttét értjük Magyarország megalapítása alatt. Ennek a – róla elnevezett medencét félkörben körülölelő Kárpátok hegykoszorújának köszönhetően – szilárd határokkal rendelkező, csak déli irányban nyitott közép-európai államnak a létrehozásában a döntő munkát elődjei előkészítő lépéseire hagyatkozva és utódjai megszilárdító tevékenységében bizakodva vitathatatlanul a keresztségben az István nevet kapó első magyar király végezte el.
Nomen est omen. A görögből jött név (Στέφανος) koszorút, koronát jelöl. A kereszténység első mártírjának a neve ez, akinek a megkövezéséről az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk. Hozzáillőbb nevet nem is kaphatott volna az első magyar uralkodó, annak az országnak a megalapítója, amelyet egy nehezen áthatolható hatalmas hegykoszorú védelmezett az ellenségeitől egy évezreden át; az az oltárra emelt király, akinek az uralkodói jelképe beavató koronaként működve és egy történeti alkotmányként funkcionáló államideológia, a Szentkorona-tan hivatkozási alapjává válva egészen a kiegyezés koráig meghatározó eleme volt az autonómiáját nem kis küzdelmek árán a Habsburg-uralom alatt is végig megőrző magyar államberendezkedésnek. Az utolsó magyar királyt, a később boldoggá avatott IV. Károlyt még a Szentkoronával koronázták meg a hagyományok szerint 1916. december 30-án, igaz, már nem Székesfehérváron, hanem az ekkor már világvárossá nőtt új magyar fővárosban.
A Szentkoronához fűződő érzelmekkel teli magyar kötődést semmilyen formában nem érinti az, hogy igazuk van-e azon fősodorhoz tartozó történészeknek, akik azt állítják, hogy az a korona, amelyet ma az Országházban őriznek a koronaőrök, ebben a formában sohasem érinthette az első keresztény magyar király fejét, mert azt sok-sok évvel István halála után két különálló részből állították össze. A Szentkoronához való viszonyulás a szív titkához, annak a befogadói képességéhez tartozó kérdés, s mint ilyent úgy lehet megérteni az elválaszthatatlanul hozzá tartozó érzelmi töltettel együtt, mint a hazához, a nemzethez, a mítoszokhoz, a vallási és a nem vallási hitkérdésekhez való emberi viszonyulást, amelyek a befogadók szívében lelik meg az otthonukat.
A kételkedés, a megkérdőjelezés emberi szerve, az ész szembeszegülhet velük, de meg sem érintheti azokat, ha elég erős a befogadóban a hit. Mindebből természetesen nem következik, hogy elfogulatlan vizsgálattal ne lehetne véglegesen pontot tenni a Szentkorona eredetének a kérdésére, csakhogy ahhoz tudni kellene valóban elfogulatlannak lenni, azaz az ész útját képviselő tudós embernek meg kellene tanulnia úgy viszonyulni a témához, hogy ne eleve a Szentkorona-mítosz, a szív hittartalmaival szemben fogalmazza meg a maga állításait, mert ez nem tudósi tárgyilagosság, hanem az ész harca a szív ellen telis-tele a szembenállás tudósemberhez méltatlan prekoncepcióival arról, hogy mi az, ami semmiképp sem történhetett meg.
Ugyanezzel a kritikával a másik oldalt is joggal illethetjük, amely a korona 1978-as hazahozatala után egyfajta vallásos színezetű Szentkorona-mítoszt épített ki, ha az az uralkodói jelkép eredetéről és szerepéről szóló igazságot úgy ferdíti el a nagyságról és egyedülállóságról szóló esendő emberi vágyakra és a nemzeti érzelmekre hallgatva, hogy közben figyelmen kívül hagyja a vele kapcsolatos történelmi tényeket. Ebben az esetben a szív szegül szembe és vív harcot az ésszel.
A szív és az ész együttműködésére van szükség ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz a magyar államiság legfontosabb történelmi jelképével kapcsolatban.
A szív befogadói képessége alatt nemcsak az érzelmi kötődést kell érteni, hanem azokat a racionális és empirikus tartalmakon túlmutató bölcseleti-vallási gondolatokat is, amelyek – miként azt már a görögök részéről a bölcsesség kútforrásaként tisztelt ősi egyiptomiak is állították – lényünk középpontjában, a szívünkben szólalnak meg.
Ilyen rendkívül mély vallási-jogbölcseleti üzenetek fogalmazódnak meg a Szentkorona-tanban és a Regnum Marianum (Mária Országa) eszmében. Nincs lehetőség ezek bővebb kifejtésére, dióhéjban róluk csak annyit, hogy – a középkori keresztény gondolkodást ötvözve annak a lovasnépi, szkíta alapú kultúrának az eszményeivel, amelyet a honfoglalók magukkal hoztak Keletről – a Szentkorona-tanban egy sajátos magyar államideológia fejlődött ki, amely a megkoronázott fő személye révén élő személyként tisztelt Szentkorona alkotórészeinek tekintette az egész magyar nemességet, a jobbágyfelszabadítás után az egész nemzetet (nemcsak a magyarul beszélőket), ugyanígy az összes magyar országrészt, természetesen az autonómiával rendelkező területeket, így például Horvátországot is.
Ehhez kapcsolódott a katolikusok Mária-tiszteletéhez kötődő Regnum Marianum eszme tanítása Magyarország egyedülálló vallási küldetéséről, amely szerint Szent István Szűz Máriának való felajánlása arra tette hivatottá ezt a közép-európai országot, hogy Mária Királysága legyen a világban. E szerint a vallási nézet szerint birtokjogát a Szent István-i állam fölött az Istenanya a Szentkoronán keresztül gyakorolja. Az államalapító király koronája és vele az ország a felajánlás után Máriáé, amelyet a Szentkorona-tan szerint mint istenanyai birtokot a király és a nemzet együtt kormányoz.
Ma egy poszt-poszmodern, ész és önzés uralta világban élünk, amelyben az efféle vallási-bölcseleti tartalmak nem fűzhetnek nagy reményeket a megértésük és befogadásuk iránt az emberek többsége körében, mégis, ha közelebb szeretnénk jutni ahhoz a rejtélyhez, hogy mi éltette és tartotta meg ezer éven át a rengeteg történelmi viszontagság közepette a Szent István által alapított keresztény Magyarországot, akkor e tartalmaknak az ésszel való felfogása és a szívvel való befogadása felé is érdemes erőfeszítéseket tennünk.
Nyitókép: MTI – Illyés Tibor
