Kehes ló esete a forrással

Érkezésünk másnapján, reggel felkerestük az orvosi rendelőt a sárga házban. Szinte üres volt a váróterem. Csilla azonnal sorra került.
– Az orvos megnézte a leleteimet, feltett egy-két kérdést, majd sorolni kezdte milyen szolgáltatásaik vannak. Persze, mindenért fizetni kell. 4000 dinárt kértek az orvosi vizsgálatért, pontosabban csak tanácsokért, amit nagyjából jómagam is tudtam. Tudtam, hogy vizet kell innom, de gyógyvizes fürdőt és sárpakolást is javasolt. Kaptam egy kis pohárkát.
Mutatta. Tegnap, a Merkur előtt ugyanilyenből itták a vizet az emberek.
– Négy kút van. Az egyikből naponta csak kétszer fél decit kell innom. A másik kútból ihatok kicsit többet, a harmadikból még többet, a negyedikből pedig korlátlan mennyiségben. De szeretnék a gyógyvízben fürdeni is, ez víz alatti masszázzsal is jár, és a pakolás is jó volna fájó ízületeimre.
A fürdőzés ára naponta 1100 dinár. Tíz napot fizetett be Csilla, és hogy ne járjon egyedül a terápiára, jómagam is társultam hozzá. Még 2000 dinár volt nekem is a vizsgálat, ami abból állt, hogy az orvosnő megkérdezte, fáj-e valamim? „Mindenem fáj. Ebben a korban már ez a normális”, válaszoltam, majd sorolni kezdte, milyen terápiák állnak a rendelkezésemre, a sárpakolástól kezdve az elektro terápiáig. A felénél félbe szakítottam, mondván, hogy nekem csak a fürdés kell, vízalatti masszázzsal. Tíz napra.
 

Mivel Csilla orvosi leletekkel ment, kapott egy fürdőkartont, felmutatásával ingyen kapja majd mind a négy kútból a gyógyvizet, és mindketten kaptunk egy-egy beutalót a fürdésre.
Pörögtek a számok a fejemben, amikor kiléptünk az épületből a tűző napra. A szállás  330 euró, ebből a helyi adó 30 euró, az orvosi vizsgálatokért 6000 dinárt fizettünk, a fürdés kettőnknek 22 000 dinár, a sárpakolás pedig naponta 750 dinár, ha jól emlékszem, Csilla kilenc napra fizetett be, azaz 6500 dinárt. Aláhúzom, összeadom. A végösszeg 73 000 dinár. Nem számolva az útiköltségeket, az üzemanyagot, az autópályadíjat, már elköltöttük az „elhalasztott” tunéziai nyaralásunk több mint a felét, és még szinte ide sem értünk.
– Jó, hogy megfogadtad a tanácsom, és elhoztad otthonról az aranytartalékot. Mert ha nem, most fordulhatnánk vissza – mondtam kissé lehangolva Csillának, de azonnal el is hessegettem magamtól a rossz gondolatokat, és rámosolyogtam.
– Akkor hát, vágjunk bele a nyaralásba!
@kc = MÁR A RÓMAIAK...
A fürdőben időpontot kaptunk, fél tizenkettőre kellett járnunk, és maga a fürdés, masszázzsal együtt fél óráig fog tartani, tudtuk meg a kedves ápolónőtől. Időnk még volt bőven. Az első forrás, amelyből Csillának naponta hatszor ugyan, de csak néhány kortyot kellett innia, a sárga épület mellett van egy másik épületben, amelyet egy óratorony is díszít. Ez a Meleg víz (Topla voda) nevű forrás. Az épület belterében kör alakú lefolyók felett csapok vannak elhelyezve. A víz állandóan folyik, csak alá kell tenni a pohárkát, vagy a flakont, ha vinni is akarunk magunkkal vizet. Mivel flakon nem volt nálunk, vettünk egyet a toronyóra alatti ajándékboltban, ahol fél literestől ötliteres flakonokat is árulnak, a nagyságtól függően 20–70 dinárért. Mivel Csillának keveset kellett innia ebből a vízből, vettünk egy fél literes flakont. A kútnál megtudtuk, hogy akinek nincs fürdőkartonja, a víz literéért 20 dinárt fizet. A forrásokat mindennap hat órakor zárták, és mindegyik ajtajában állt egy ember, akinek fel kellett mutatni a kartont, különben kérte a pénzt. 
A vizet én is megkóstoltam. Valóban meleg, de nem tetszett az íze. 
Nagyon régen, még a római korban fedezték fel ezt a vizet. A pavilon szomszédságában egy római katona jelzi, hogy akkor ott volt a forrás. Műanyagból öntötték ki a katonát, turisták fényképezkednek vele. Egy barlangszerű helyet alakítottak ki a forrás helyén, amelyből ma már nem folyik a víz. A lebetonozott barlangi tavacska alján pénzérmék hevernek. Mi is dobunk bele egyet, egyet. 
 

A rómaiak után a törökök használták a meleg vizet, de az itteni lakosok nem kedvelték őket, ezért távozásuk után, amire ide s tova 500 évig vártak, a forrást betemették, hogy még ez se emlékeztesse őket a törökök kegyetlenségére. Úgy látszik, hogy a helybeliek még mindig orrolnak rájuk, nem törődve azzal, hogy ma már Törökországot Erdogánnal az élén Szerbia baráti országnak tartja. 
Már-már elfelejtették az emberek a forrást, és annak gyógyhatását, amikor a helybeli pópa egy nap arra lett figyelmes, hogy beteg lova folyton egy vizet keres az erődben, egy tavacskává kerekedett forrást, és onnan iszik. És lám csodát, a ló felépült! Jóval később, bizonyos Herder báró 1835-ben elvégezte az első kémiai elemzést, majd megalakult egy társaság, amelyet Osnovatelno fundatorsko društvo kiselo vruče voda u Vrnjcima néven jegyeztettek be, és elkezdődtek a komolyabb kutatások. 1883-ban kurszalon épült, ahol a helybeli és a távolról jövő urak és hölgyek elszórakozhattak, majd 1892-ben tető alá helyezték ez első fürdőépületet, 1924-ben pedig egy pavilont a központi forrással, majd egy meleg ásványvizes fürdőt. De újabb vízmennyiségek kellettek, ezért 1932 és 1937 között mélyebbre fúrtak. A sárga épület a medencékkel és egyéb gyógyterápiás termekkel 1975-ben épült. Oda megyünk majd mi is, fél tizenkettőre, de addig sétáljunk egyet, mondja Csilla, ismerkedjünk meg a város parkon kívüli részével is.
@kc = GOČKO, A VERÉB
– Erzsike mondta, hogy a piacnál van egy kifőzde, ahol olcsón, de jól főznek. Keressük meg a piacot – javasolta párom.
Útba igazítást kértünk az ajándéktárgyakat áruló palackos bácsitól.
– A folyó túlsó oldalán jobbra mennek a szökőkútig, majd ott befordulnak balra. Az az utca a piachoz vezet – mondta kedvetlenül. Lehet, hogy orrolt ránk, mert csak egy kicsi palackot vettünk tőle. Az elkövetkező napokban már kedvesebb volt, akkor már – miután felfedeztük a másik három gyógyvizes pavilont, az említett folyó partján, a parkon túl fekvő Snežnik forrást, a szintén a parkban levő, de a Vrnjačka patak túloldalán a Jezero forrást, végül a várost átszelő másik folyó, azaz patak (ebben még kevesebb víz csordogált), a Lipovačka reka mellet a Slatinát –, kellettek az ötliteres palackok is.
A Szerelem hídjánál áll a szökőkút. Ez a fürdőváros központi része, a sétány tulajdonképpen itt kezdődik. A városka egyik szimbóluma, a Gočko is itt áll. Sokan fényképezkednek előtte, most is éppen két gyerek pózol az apjának. Gočko egyébként egy veréb. Műanyag veréb. A Goč hegyről kapta a nevét még a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben, amikor Jugoszláviában is megrendezték a Játék határok nélkül televíziós show-műsort. Emlékszem, jómagam is izgulva vártam a versenyeket. Minden csapatnak volt egy kabalája, a Vrnjačka banja kabalája volt a Gočko. Soha sem felejtem el, Trogirban nyaraltunk éppen, amikor a trogiri csapat győzött. Az egész városka, a turistákkal együtt ünnepelt, éljeneztek, énekeltek órákon keresztül, tűzijáték is volt és sok, sok részeg. A győztes város ilyenkor értékes ajándékokat kapott, a trogiriak egy tűzoltó autót. Nem emlékszem, hogy bárminemű incidens történt volna bárhol is, ahol ezeket a játékokat megszervezték. Rég volt, szép volt, elmúlt. Mint ahogyan elmúlt Jugoszlávia is.
 

Múltbéli kalandozásomat Csilla szakította félbe.
– Itt fényképezzél le – állt a szökőkút mellett. Telefonommal készítettem róla egy fotót. Másnap is, amikor este sétáltunk erre, mert ekkor a szökőkút a szivárvány színeiben pompázott.
Különben itt több a szökőkút, mint Újvidéken. Ötöt számoltam meg, de lehet, hogy több is van. Mind működött. Újvidéken viszont mindössze háromról tudok, és ez a három is gyakran kiszáradt mederrel, teledobálva zacskókkal, csikkekkel, cigarettadobozokkal csúfoskodik. Kivétel talán a Duna parkban levő, a kemény mellű nővel. Egy haverom nevezte el így a bronzszobrot, amely a szökőkút közepén áll.
Betértünk a piac felé vezető utcába. Egy részén még itt is csak a gyalogosok közlekedhetnek, de a piachoz már autóval is be lehet hajtani. És itt van az említett vendéglő is. Nem nagy a választékuk, de valóban jók az árak. Úgy beszéltük meg, hogy néhányszor majd innen viszünk ebédet, persze otthon is főzünk majd a magunkkal hozott élelemből, de egyszer, kétszer, igazi turistaként vendéglőben is fogunk ebédelni vagy vacsorázni. Az árak ugyanis elfogadhatóak, az újvidéki vendéglő árainak szintjén vannak, sőt talán még alacsonyabbak. 
A piac a másik folyó-patak, a Lipovac mellett fekszik. Ezt is hidak szelik át, de ezeknek a hidaknak nincs nevük, és nem is olyan csinosak, mint a sétány melletti társaik. Nem találtam olyan adatot, hogy hány hídja van a városkának, csak azt, hogy a Vrnjačka patakot 20 íveli át. A Lipovac patakon is van legalább tíz, mielőtt a Vrnjačkával egyesülne.
Könnyű nekik hidakat építeni, akár egy hét alatt is felhúzhatnak egyet. Egyik folyó sem szélesebb egy nagyobb bácskai vízelvezető csatornánál, morfondíroztam, miközben Csilla az őszibarackokból válogatott.
(Folytatjuk)