Szenvedélyes lektor és újságíró

Farkas Zsuzsa 1968 és 1993 között a Magyar Szó nyelvi lektora, újságírója, egy időben a lap gyermekrovata, a hetente megjelenő kétoldalas Napsugár szerkesztője volt, 1994-től pedig a lap szabadkai „főmunkatársa”. Több riportkönyv szerzője és szerkesztője, aki nyugdíjba vonulását követően is aktívan dolgozik azon, hogy anyanyelvünk, ezen belül is a média nyelvhasználata megőrizze eredeti szépségét és tisztaságát.

Hogyan került a Magyar Szóba? Önnek akkor mit jelentett, hogy a lap munkatársa lehet?

– Miután diplomáztam az Újvidéki Egyetem bölcsészkarának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén, nagyra becsült professzorom, dr. Bori Imre javaslatára Gerold Lászlóval együtt az újvidéki Moša Pijade Gimnáziumban helyettesítettem a szülési szabadságon levő Mirnics Júliát. Nagyszerű élmény volt a középiskolás fiatalokkal való találkozás, foglalkozás. Sokat tanultunk egymástól. Még ma is meghatódva emlékszem a hatalmas virágcsokorra, amivel a Magyar Szóba távozásomkor búcsúztak tőlem az osztályaim. Időközben ugyanis megjelent egy „testre szabott” pályázat: kezdő lektort kerestek a kibővülő újsághoz, s hirtelen elhatározással, felvillanyozódva, első férjemet, Hornyik Miklóst követve magam is jelentkeztem, hiszen gyerekkoromtól kezdve – kiemelt helyen! – mindennap ott volt az asztalunkon a Magyar Szó. Olyan volt szinte, mint a mindennapi kenyér. Ha nem is emlegettük, tudtuk, hiszen a Biblia is utal rá: nemcsak kenyérrel él az ember. Mert, ugye: „Kezdetben volt az Ige.” A teremtő Szó… (S minden általa lett.) Fontos, hogy megértsük. Fontos, hogy megértsük egymást, hogy szót értsünk, hogy ne uralkodjék bábeli zűrzavar, nyelvzavar a világon. Fontos, hogy megértsük elsősorban a mi szavainkat, vajdasági magyarokéit. A mi anyanyelvünket. Amelyben otthon érezhetjük magunkat. Már az akkori laptól is minden fontosabb történésről, eseményről hírt, sőt érzelmi töltésű magyarázatot kaptunk. Amikor vagy harminc jelentkező közül 1968-ban felvettek, egyszerre igen fontosnak kezdtem érezni magam a posztomon. A drága öregúr, Kek Zsigmond főlektor vett a szárnyai alá, aki 80 éve indult napilapunk első főszerkesztője volt, s aki később Kossa János néven írta míves nyelvművelő cikkeit. A híroldal lektorálásával kezdtem „gyakorlati tanulmányaimat”. Úgynevezett kishírek kerültek elém. Zsiga bá lelkemre kötötte, hogy a nyelvhelyességen kívül minden hír esetében vizsgáljam meg, jelen van-e mind az öt fő hírelem az irományban: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni, és miért. Nagyon igyekeztem persze, s mivel akkor még ólomszedéssel készült a lap, nagyon ügyelni kellett a leadási határidőre, nekem pedig kézikönyvek, lexikonok sorát kellett fellapoznom, ha nem régi filozopterként gyanakodtam valamilyen tartalmi hibára. Különösen akkor, ha műszaki vonatkozású hírt kellett átfésülnöm. Közben egyre világossá vált előttem, hogy nemcsak az újságírónak, hanem a nyelvi lektornak is igen-igen széles körű műveltséggel kell rendelkeznie, ha jól szeretné végezni a dolgát. Emlékszem, titokban krokodilkönnyeket ejtettem, amikor egy szintén bölcsészkaron diplomázott kollégám kis eszmefuttatásában benne hagytam azt a kijelentését, hogy meg kellene már olajozni a városi autóbuszok légfékeit. Másnap közröhej, véget nem érő szellemes ugratások tárgyai lettünk a mintegy 40–50 jelen levő tagot számláló szerkesztőségben. De ha valaki kívülálló merészelt bántani bennünket, megvédtük egymást nagy-nagy lelkesedéssel. Később ez a hangulat, a mindenki egyért, egy mindenkiért a méhkasszerű szellemi pezsgés rettenetesen hiányzott, amikor más beosztást kapva már nem kellett mindennap bejárnom. Egyetlen vajdasági magyar nyelvű napilapunk a hatvanas-hetvenes években virágkorát élte, a vasárnapi szám 70 ezer példányban jelent meg, és kelt el, Magyarországon ugyancsak nagy tekintélyt élvezett, s egymás után jelentek meg az újabbnál újabb népszerű mellékletei: a Szivárvány, Serer Lenke szerkesztésében, ez volt a mai Tarka világ elődje, a Föld Népe, dr. Miavecz Márton szerkesztésében, ennek az utódja most Magvető címen jelenik meg… Nagy népszerűségnek örvendett a Közös Íróasztalunk nevet viselő rovat is…hogy ne soroljam tovább.

Kik azok, akik meghatározó szerepet töltöttek be abban, hogy megszeresse és megtanulja akár az újságírói, akár a lektori szakmát?

– Én inkább hivatásnak nevezném, ezt az egész embert, rátermettséget, elhivatottságot, de mondhatnám így is: egyfajta szenvedélyt, egyenes gerincet, pontos, biztos koordinátákat megkövetelő pályát. Aki egyszer vérbeli újságíró vagy lektor volt, élete végéig az marad. Ezt mi mindnyájan tudjuk, magamon is meg más nyugdíjas kollégáimon is tapasztalom. Természetesen először persze a családom hatott rám a lap előfizetésével, megszerettetésével, majd az egyetemi tanáraim, a velük folytatott beszélgetések, az ő előadásaik, útmutatásaik nyomtak sokat a latban: Szeli István, Bori Imre, Ágoston Mihály, Penavin Olga, Bányai János, hogy csak a legkiválóbbakat említsem, majd később, az újvidéki szerkesztőségben feledhetetlen tanítóm, Kek Zsigmond, meg a fényes, sokoldalú tehetség: Vukovics Géza, becenevén Cagi, az akkori lektor és újságíró kollégáim, akik – nem mellesleg – írók, egyetemi tanárok, jugoszláviai szinten is elismert szakemberek voltak: Németh István, csodás irodalmi riportjaival és egész irodalmi munkásságával, barátságával, aztán a vajdasági közösségünk felemelésének egyik legnagyobb érdemű tagja: Gerold László, aki a többi között egyik legnevesebb színházi kritikusunk is volt; a lényeglátó filmkritikusunk: Ládi István, a jugoszláviai filmkritikusok elnöke, Fehér Kálmán, a Forum kiadó tehetséges főszerkesztője, majd vezérigazgatója, aki sikerrel ösztökélt arra, hogy megszerkesszem, összeállítsam első könyvemet, a két kiadást is megért Hullik a gesztenyét, Kalapis Zoltán, Burány Nándor, Csorba István, Siflis Lajos, Bozsoki Ernő; a világ aktuális dolgairól naponta hírt adó, vidám külpolitikusok: Bálint István, Engler Lajos, Hornyik György, Mendrei Ernő… később a kiváló nyelvérzékű, szellemes megjegyzéseivel bennünket rendre megnevettető, jó humorú Szeli Miklós és Kollárs István (Tutyó); a képzőművészi tehetséggel megáldott, „mindentűrő”, kötélidegzetű műszaki szerkesztőink: Nemes István és Csernik Attila, előttük pedig Szombathy Bálint, aki már akkoriban is országos hírnévre tett szert a modern képzőművészet területén; a mindig rajtra kész díjnyertes fotóriporterek: Bora Vojnović, Ifjú Gábor, Német Mátyás; drága lektor kolléganőim: a Magyarországról házasságkötés okán idetelepedett, csodás nyelvérzékű, nyelvi játékokat is szerkesztő Kovács Takács Ilona, akitől Zsiga bácsin kívül stilisztikai és emberi szempontból ugyancsak sokat tanultam, az igen megfontolt hozzáállású, pontos, kollegiális Póth Katalin, a külpolitikusok kedvence… de nem sorolom tovább, estig sem érnék a végére. És természetesen a magyarországi nyelvművelés akkori nagyjai: a Kossuth Rádióban rendszeresen megszólaló nemzet kedvence, a „legszelídebb nyelvművelő”: Lőrincze Lajos, továbbá Grétsy László, Wacha Imre, s a magyar irodalom nagyjai: Móricz Zsigmond, Németh László, Babits Mihály, Déry Tibor, Kosztolányi Dezső, Ruffy Péter, a nagy riporter. Úgy érzem, tartást, gerincet kaptam ezektől az emberektől. Többször elmondtam már hosszabb beszélgetéseim során rádióban, az újságok lapjain is, hogy a világ legjobb nyelvművelő könyvének Kosztolányi Nyelv és lélek címen megjelent írásait tartom. Ott kellene lennie minden magyar ember asztalán. Soha nem veszíthetjük szem elől, hogy a nyelvművelés egyben emberművelés is. Móricz Zsigmond Gyalogolni jó című könyvéből és más írásaiból rendre töltekeztem, tanulom még most is, hogy milyen a jó riport és publicisztika.

A lektorálás sokak szemében unalmas munkának tűnik. Ön hogy látja, valóban unalmas?

– Kezdetben dehogy is találtam unalmasnak! Érdekes munkának, egyfajta élvezetes „rejtvényfejtésnek” találtam, ha pedig egy kezdőt kellett javítanom, azt meg egyfajta „drognak”, gondfeledtetőnek. Szerettem a jó szövegek még fényesebbre csiszolását, különösen, ha együttműködhettem a szerzőkkel, ha ott ültek mellettem ők is az asztalomnál. Amikor viszont szorított a nyomdai leadási határidő, az elém tett szöveg meg felkészületlenségről, a témához való hozzá nem értésről árulkodott, illetve nesze semmi, fogd meg jól „stílusban” íródott, gyakran elfogott a pulykaméreg. Ilyenkor – amikor már a lektor végezte néha a szerkesztői munkát is – a lektori munka mindenek fölött álló (!) fontosságának tudatában „szenvedélyesen” magyarázni kezdtem a „gonosztevőnek” az újságírás, a nyilvános megszólalás szabályait, s – későbbi nagy sajnálatomra – jól ledorongoltam őt. Érdekes, hogy egyeseken fogott ez a „munkamódszerem”. Egy idő után aztán érezni kezdtem, milyen hálátlan munka a lektoré. Ha száz hibát kijavítasz is, senki sem fogja látni áldásos ténykedésedet, viszont ha egyetlenegy benne marad a cikkben, arra biztosan felfigyel a jó olvasó. Éreztem, hogy egyebet is tudnék én csinálni, mint folyton mások irományait „pelenkázni”. Elkezdtem írni… Először, úgy emlékszem, Erdélyi Károly főszerkesztő kérésére. Rögtön az újságírás királynéját, a riportot választottam műfajomul. A még csodagyermek teniszező Szeles Mónikáról kellett riportot készítenem. Máig se felejtettem el ennek az utótörténetét. A főszerkesztő fogta a friss újságot, és a hatalmas deszken átviharozva, a megjelent írásomat lobogtatva berontott vele a sportosokhoz (akikkel mellesleg nagy barátságban voltam): „Ide nézzetek! Látjátok ezt?! Na, így kell riportot írni!!! Azt hittem, a föld alá süllyedek szégyenemben… Semmivel sem voltam jobb a kollégáknál, Aranytoll-díjasok is ültek közöttük… Csupán más téma-megközelítést alkalmaztam. Nem sportújságíróként, hanem gyermekrovatunk, a Napsugár szerkesztőjeként láttam s mutattam be Szeles Mónikát. „Más” voltam, mint a többi.

Ön szerint nekünk, pályakezdő újságírónak hogyan kell felkészülnünk egy-egy interjúra, riportra?

– Nemrég rábukkantam Füst Milánnak a következő gondoltára: „A világ rejtelmes, felmérhetetlen gazdagságára soká nyílik ki a legtöbb ember szeme. A kegyetlen igazságait a világnak a szívek gyöngéd jósága egyensúlyozhatja. Meg a gondolkodás örökös újrakezdése. Az ember ne legyen sohasem merev, sokféle meggondolásra legyen képes.” Ezt jó megfontolni. Minden ember egy csodás, külön kis világ, egy egyedülálló univerzum, s ha lelkiismeretesen felkészülünk a személyiségének, munkájának, szellemi tartásának a megismerésére, ha utánajárunk a történések körülményeinek, ha megtaláljuk a megfelelő hiteles adatközlőket, ha nem lóhalálában, hanem meghitt körülmények között beszélgetünk az emberekkel, s egy kis irodalmi tehetségünk is van, célt érünk el. Idejük viszont sajnos egyre kevesebb van erre a mai kor újdondászainak. Szívbe markoló, hatásos riportot írni szerintem legjobban talán Móricz Zsigmond tudott. Olvassátok őt!

Megosztana velünk egy emlékezetes, érdekes történetet a szerkesztőség életéből?

– Kek Zsiga bácsi csendes munkahelyére, lapunk újvidéki szerkesztőségének könyvtárába betért egyszer valamelyik fiatal kollégánk kisfia. Nagy öregünk megsimogatta a fejét, s mosolyogva megkérdezte: Tudsz írni kisfiam? Igen, tudok, hangzott a határozott válasz. Nagyszerű! – lelkendezett Zsiga bá. – Tanítsd meg apukádat is…!