Az utolsó napokban fedeztük fel, hogy nem feltétlenül fontos megkerülni két utcányi házat, hogy a Merkurhoz jussunk, onnan pedig a belvárosi sétányra. Egy, kutyát sétáltató fiatalembert kilestem a teraszról, hogy a szomszédos ház udvarán át rövidíti le útját. A házban időnként láttam egy-két embert. Bútorokat rakosgattak az udvarban, majd a falombokkal takart villában dolgozgattak valamit. Rájöttem, hogy a mellettünk levő házban jelenleg nem lakik senki, valószínűleg meszelni fogják, vagy valamit tatarozni, ezért helyezik a benti bútorokat a teraszok alá. Ott nem áznak meg. Amióta itt vagyunk, nem is ázhattak volna, ugyanis eső nem volt.
Két kapun kellett átmennünk, mindkettő mindig nyitva volt. Kicsit féltem, hogy majd valaki ránk szól, de senki sem törődött velünk. Kissé orroltam a gazdánkra, hogy miért nem mondta érkezésünkkor a rövidebb utat? Lehet, hogy nincsen jó viszonyban a szomszédjával, és a béke kedvéért nem akarta, hogy a vendégei az udvarán át mászkáljanak.
Remélem, majd megbocsájt a vendéglátónk, ha ebből gondja lesz, de nekünk már olyan kevés időnk maradt Vrnjačka banja felfedezésére, hogy ez az arasznyi megtakarítás időben sokat jelenthet.
Amikor indultunk haza, a kocsiban megjegyeztem Csillának:
– Hiába nyertünk időt azzal, hogy a szomszéd kertjén át járkáltunk néhány napig, itt még rengeteg felfedezni való maradt. Jövőre folytatjuk, nemcsak azért, mert az orvosod ezt javasolta.
Csilla elégedetten bólogatott.
Kilátás a kerékből (Dávid Csilla felvétele)
KARAOKE BANJA MÓDRA
– Nézzünk szét a városban, vegyünk néhány apró ajándékot – javasoltam.
A hosszú sétálóúton, a Promenadán sokan voltak. Már esteledett. Fényárban úszott az utca. A Vrnjci patak túloldalán egy korona alakú hintó turistákat szállított, a kávézók zsúfolásig telve, a bódék előtt emberek nézelődtek.
Most, június végén, a sétányon egy hatalmas táblát is kihelyeztek, amely arról tájékoztatja a vendégeket, hogy milyen művelődési programok lesznek július és augusztus folyamán. Koncertek, színházi előadások, filmfesztivál, karnevál…
– Minderről lemaradunk, de jövőre majd júliusban vagy augusztusban jövünk – mondtam Csillának.
A sétány több helyen is kisebb térré nő. Az egyiken, a már említett Zepter szálloda előttin minden este utcai zenével szórakoztatják a vendégeket. Bárcsak ne tennék, állapítottam meg magamban, amikor az egyik kamaszlány kornyikálását hallottam, aki egy mikrofonnal a kezében bömbölt valamilyen új keletű akármit. Mert dalnak sehogyan sem nevezhettem. Kissé távolabb egy másik „utcai zenész” ugyanezt tette, de nagyobb hangszóróval. A zenei aláfestést mindketten telefonjukról engedték, és erre ráénekeltek. Ezt nevezem Vrnjačka banjai karaokénak. Hát ez nem üres zenekar, hanem üres zene. És milyen hangos!
– Ezt nem engedném meg – mondtam a páromnak, aki sietve igyekezett távolabb kerülni a kornyikáló kislánytól.
– Szörnyű – mondta, szemlátomást dühösen.
Talán másképpen festene mindez, ha mondjuk egy szervezett karaoke műsor volna, amelybe bevonnák a turistákat. Akkor sem volna a zene minden alkalomkor élvezhető, de legalább kacagnának az emberek. Ezen viszont csak sírni lehet.
Utcai zenészek a világ minden városában vannak, közülük legtöbben profi zenészek. Prágában, a Károly hídon hallgattam egyszer egy Dixieland együttest. Szinte megbillent a híd, annyian állták körül őket. Ott a hídon és a belvárosban nem léphet fel akármilyen utcai zenész. Erre külön engedélyt kell kérnie, amit csakis akkor kaphat meg, ha egy többtagú bizottság előtt be is bizonyítja azt, hogy jó zenész. De ha véletlenül oda tévedne ez a banjai karaokés lány, még a hangszóróját sem tudná a földre tenni, máris ott teremnének azok az emberek, akik a turisták szórakoztatásának színvonalával foglalkoznak, és eltávolítanák a próbálkozót.
Így van ez Prágában, de ez nem Párga, ez Balkán, a korlátlan lehetőségek, vagy talán a korlátlan lehetetlenségek félszigete.
A balkáni hangulatot – mert miért ne lehetne balkáni hangulat Vrnjačka banján, hiszen ott van, és a balkáni zene, a dallam, a ritmusa is felemelő lehet –, tehát a balkáni hangulatot néhány cigány gyerek próbálta előcsalni. Egyikük egy kis harmonikán játszott, néha ketten, hárman voltak, akkor énekeltek is. Zenei tudásukat még csiszolniuk kell, de így is több pénz volt az elébük helyezett kartondobozban, mint a karaokés lány előtt.
Még szerencse, hogy nagyon hosszú a sétány, így el lehet innen menekülni.
A kis muzsikus (Dávid Csilla felvétele)
HOGYAN KERÜLT A SVARGLI A PROMENADÁRA?
Csilla el is menekült, a tizedik ajándékárus bódéja előtt értem utol.
– Nem tudok mit venni – mondta lehangoltan – Semmi sem tetszik.
Hát, igen. Ez a második szépséghibája a mai Balkánnak, és egyben ennek a gyönyörű fürdővárosnak.
Giccses, Vrnjačka banja feliratú ajándéktárgyakkal vannak teletömve a bódék. A bódékkal semmi bajom sem volt, mind fából készültek, egyformák, beleillenek a környezetbe, látszik, hogy ezekre kiterjedt a városatyák figyelme. De az ajándéktárgyakra már nem. Vajdaságban, alkalmi falusi rendezvényeken is sokkal szebb kézműves termékeket kínálnak, mint itt. Ezek zömmel kínai boltban vásárolt dolgok, amire rányomták, hogy I Love Vrnjačka banja, vagy ugyanezt cirill betűkkel, ami még szörnyűbb.
Elvétve lehet találni olyan bódét is, ahol kézműves dolgokat lehet venni. Például házilag gyártott szagos szappanokat, szintén házilag gyártott illatszereket, teakeverékeket. Néhány könyvesbolt is van a bódék sorában, de hogyan vigyünk könyvet ajándékba, főleg ha az a címe, hogy Miként kezelhető az isiász?
Említettem, hogy két festő (festő!?) is festeget. Bódéikban alkotásaik lógnak, árcédulákkal. Még ingyen sem kellenének, nemhogy ajándékba vigyem a barátaimnak. Esetleg haragosomnak, de rá miért költenék?
Néhány bódéban virágokat is árulnak. Mind szépek, de virágot miért vigyünk bárkinek is? Csilla mégis vett néhány cserepeset. Futórózsákat.
Kérdő tekintetemre azt válaszolta, hogy nem ajándék.
– A kertünkbe kellenek. Szép lesz, ha majd befutja a pergolánkat. Gyönyörű, illatozó rózsakapun át léphetünk majd be udvarunkba.
Elfogadtam érvelését, de már néhány cserepes virág áll a teraszunkon útra készen. Meg a goči kövek! Hova fogom majd mindezt pakolni a kocsiban? Azzal nyugtattam meg magam, hogy az előző nyaralásaink során is megoldottam ezt a gondot, most is meg fogom.
A bódésor vége felé, kissé behúzva, vidámpark is van. Ez már nem nekünk való, de az az óriáskerék, amely a vidámpark mögött, a Jezero forrás mellett magasodik a város fölé, már igen.
– Ha fiatalabb lennék, felülnék rá, de idős koromra tériszonyom lett, nem merem megkockáztatni, de te tegyél vele egy kört – mondtam Csillának. Először nem tetszett neki az ötletem, félt egyedül, meg sokallta a 800 dinárt a jegyért, de amikor a pénztáros hölgy elmondta neki, hogy a kerék nagyon lassan forog, a kabinok biztonságosak, és nyugdíjas jegyet is kaphat, ami mindössze 600 dinár, mégis rászánta magát. Tizenöt perc múlva, miután ismét a földre lépett, csak annyit mondott, hogy gyönyörű volt. Ötven méter magasról készíthetett fotókat.
Nem akarok rosszat írni Vrnjačka banjáról, mert valóban szép és tele van látnivalóval, de még meg kell említenem egy dolgot. A bódésor végén állt egy vásári pótkocsi, egy hentesbódé, amit Temerinből húztak ide, hogy különböző hústermékekkel kápráztassák el a turistákat. Nem becsülöm le a temerini kolbászt, sonkát, szalonnát, de én itt, Szerbia közepén inkább zlatiborit, vagy gočit vennék.
Talán erre is oda kellene figyelni a városatyáknak és az idegenforgalmi dolgozóknak. Mert nem mindegy. Lehet, hogy a külföldi turistáknak igen, de nekem nem.
De legalább megtudtam, hogy a temerini svargli az ország legjobb bőrsajtja. Majd Temerinben megkóstolom.
Gólyalábas attrakció a Promenadán (Dávid Csilla felvétele)
A Balkán legnagyobb panorámakereke csak 10 méterrel kisebb a bécsinél (Dávid Csilla felvétele)
MÚZSA FŐNIXMADÁRRAL
Végül vettünk néhány apró ajándéktárgyat, amit – később kiderült –, hogy a kínai boltban olcsóbban is megvehettünk volna, és a lakásunk felé indultunk.
Útközben Beatles-dalokat élvezhettünk, amelyeket az egyik tér cukrászdájában adott elő egy együttes. Szerettünk volna egy fagyit megenni, de nem volt hely. A téren levő padokon sem.
– Majd a Promenada végén, ott, a Merkur közelében. Csábító volt a kirakatuk tele jégkrémmel, különböző süteményekkel – mondtam Csillának.
Ezen a téren, a Kultúra terén, vízesés is van. Mesterséges ugyan, de jól fest. Felette emelkedik a Crkveno vagy másképpen nevezve a Čajka domb, átszőve járdákkal, különböző virágokkal, cserjékkel díszítve. A magasban egy vendéglő teraszáról néznek lefelé a turisták. A vendéglő felett, a második világháború után épült Nyári Színpad fogadja majd júliusban és augusztusban a filmeket, a komoly zenét, a színházi előadásokat kedvelő vendégeket. Az amfiteátrum Danilo Bata Stojković, az általam is kedvelt színész nevét viseli, és a vendéglő mellett megtekinthető az emlékszobája is. A hegyen csaknem ötven műemléki épület látható, többnyire villák, és itt áll a fürdőváros legrégibb épülete is, a Szűz Mária születése templom.
Olvastam, hogy az amfiteátrum alatt alagút is van. Nem találtuk meg. Lehet, hogy még júniusban nem volt nyitva.
Esteledett már, amikor megálltunk a tér feletti kilátón. Mi is letekintettünk oda, ahova a kilátó melletti hölgy tekint már negyven éve. Akkor állították oda őt, a múzsát, a költők múzsáját. Múzsa Főnixszel. Egy lépkedő lány, kezében madárral, a főnixmadárral.
Búcsúzok tőled, szép város, de majd még látjuk egymást!
Kissé lehangoltan bandukoltam Csillával a lakásunk felé. Felvillant apám arca, amit egy-egy nyaralás utolsó napján láttam rajta. Arc, amely búcsúzik valami széptől, kedvestől. Egy szomorú arc.
– És a fagylalt? – kérdezte Csilla a Promenada végén, mivel látta, hogy lehajtott fejjel a híd felé bandukolok.
– Igen, a fagylalt – fordultam vissza.
Egy pohár bor jobban esett volna.
(Befejező rész a következő Hétvégében)
Nyitókép: A mesterséges vízesés tökéletesen beleillik a környezetbe (Dávid Csilla felvétele)
