Forró homlokomra egy első pillantásra vékonyka, mégis erőteljesen delejes melegséget árasztó kéz tapad gyengéden, egy másik pedig a tarkómat támasztja. Már szinte elviselhetetlenül jólesik a belőlük felém áramló megmagyarázhatatlan energia. Áthatolva sejtjeimen, egy másik dimenzióba repítenek, ahol pihekönnyen csiklandozó szikrák újraszerkesztik és -forrasztják széthullófélbe került, megfáradt sejtjeimet. Pillanatokon belül érzem a jótékony hatást, a testem ellazul, a szívem megtelik megnyugvással és hálával. Földi utam az éltető szeretet, a felém áradó és feltétel nélkül elfogadó támasz nélkül göröngyösebb lenne.
Azok a kezek sokat láttak, sokat tettek, megéltek, átéltek. Nekik köszönhetem, hogy életem első pillanatait csecsemőként túléltem, majd erőre kaptam. Gyors mozdulatokkal cselekedtek, ha ételért ordítottam, vagy ha nedvessé váltak a ruhácskáim. Harcoltak értem, ha fáztam, simogattak, ha elestem, megütöttem magamat és sírtam. Átöleltek éjjelente, amikor rémálmok gyötörtek, amikor lázas beteg lettem, borogattak. Elnéző, csendes belenyugvással neveltek, amikor kamaszként toporzékolva és feleselve lázadtam.
A hirtelen ősziesre váltott napsugár szikráiban felfénylő vékonyodó bőrön egyre erősebben látszik, hogy gyalázatos gyorsasággal rohannak az engem óvó kezek a hetedik évtized felé. Féltem őket, aggódom értük, majdhogynem önző módon rettegek minden egyes újabb ráncot, sérülést felfedezve rajtuk. Mert csak azok a kezek tudnak nekem ilyen gyógyító energiákat átadni. Sóhajtanak és legyintenek egyet a felém irányuló rosszindulatot eltérítve, és védőburkot képeznek körém a széthullófélben levő világ elől takarva. És akkor is, ha csak a saját árnyékomtól ijedek meg. A félelemmel terhelt megbomlott elméktől megóvnak egyetlen puszival kísért simogatással. Mindazt, ami ma vagyok, amivé lettem, ami leszek, amit továbbadok a gyermekeimnek, ezeknek a kezeknek köszönhetem. Nincs az a földi idő és tér, ami elég lenne ahhoz, hogy megháláljam a gondoskodásukat.
Gyermekként dehogyis gondoltam arra, mennyi energiával, szellemi és testi erővel, önuralommal és feltétel nélküli elfogadással van kikövezve a szülőség útja. Ma már tudom, gyarló személyiségem sohasem lesz képes viszonozni a belém fektetett szeretetet, erőt, támogatást és iránymutatást. Na nem azért, mert nem is törekszem rá, hanem mert ez így van „kitalálva”. Erre a misztikus, józan ésszel felfoghatatlan kötelékre már felnőttként éreztem rá a maga valójában, amikor gyermekemet először a kezemben tarthattam. Az univerzum egyszerűen úgy működik, hogy amit csecsemőként, gyermekként kaptál a szüleidtől, csupán úgy tudod meghálálni, azaz visszaszolgáltatni az egyetemes erőtérbe, ha magad is szülővé válsz. Egyáltalán nem könnyű, korántsem egyszerű, sok-sok buktatóval és hibával kísért ez a feladat, mégis ezzel válik folytonossá az életet éltető áramlás.
Gyermekkorunk úgy lehet teljes, ha esélyt kapunk kimutatni az őszinte és tiszteletteljes szeretetünket gondoskodó szüleink felé. Amennyiben valami nem marcangolta szét az eredendően meglévő kötelék épségét. Mert sajnos nem mindenkinek adatik meg ez egyformán. Akkor van a legnehezebb dolga a gyermeknek, ha a szülő nem találta meg önmagát, élete középpontját és a megnyugvást felnőtt korára. Ha nem érez hálát a sorsáért, inkább viselkedik gyermekként, mint szülőként, és folyton mindennel elégedetlen.
A hála lehet érzelem, testi-lelki gyógyszer, sőt akár kapaszkodót adó létállapot is. A témát tudományos megközelítéssel boncolgatók már sokadik évtizede csodálkoznak rá, hogy a hálás emberek boldogabbak, elégedettebbek az életükkel, még ha az nagyon nehéz is, elkerüli őket a depresszió. Felelősebben viszonyulnak a környezetükhöz, fontosnak érzik megtalálni az életcéljukat, hogy fejlődjenek, és hamarabb elfogadják önmagukat is. Bármilyen sorscsapás is jön szembe. Sokan vallásos érzelműek, spirituálisan vagy bizonyos meggyőződés mentén gondolkodnak, függetlenül attól, hogy hitüket megélik-e közösségben, intézményes keretek között, vagy sem.
Ezekbe a pszichológiai kutatásokba kapaszkodtak azok a politikai irányzatok is, amelyek bizonyos történelmi időszakok után már nem támadták annyira a vallásos közösségeket, mert rájöttek, hogy ha a lakosság a közvetítésükkel belenyugvóbb a körülményeit illetően, akkor boldogabb és kiegyensúlyozottabb is. Ez pedig stabilabb, kiszámíthatóbb társadalmi viszonyokat eredményez, ezáltal a különféle adóterhek sem okoznak akkora frusztrációt.
Ahogy soha nem volt az, manapság sem könnyű rálelni arra az irányra, azokra az emberekre, közösségre, szavakra, azokra a pillanatokra, helyszínekre, akik, illetve amelyek megnyugvással és őszinte hálával töltik meg az életünket, a szívünket, a lelkünket. Sokszor a problémáink megoldása a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb, mély sóhajtással, összekulcsolt kézzel fohászkodni segítségért, és türelmesen várni. Ezt tették sok-sok generációval ezelőtt az őseink is, számukra nem is volt kérdés, hogy a Jóistenre emeljék a tekintetüket.
Egyesek szerint elpiszkoltuk szellemi kapaszkodóinkat, és velük együtt eltűntek a csodák is az életünkből. Sokan inkább a digitális eszközök és a televízió kékes fényét, a plázák és a kirakatok vakító izzóit látják meg előbb. Pedig csodák nap mint nap történnek körülöttünk is, csak őszinte szívvel és nyitott szemmel kell járni és látni, a hálaadásban pedig megnyugvást találni.
Ki gondolná, hogy annyi világnap közül a hálának is kijut egy, mégpedig egy 1965-ös kezdeményezésnek köszönhetően szeptember 21-én „osztozik” a nemzetközi békenappal. Az internetes források szerint ez a világnap arra emlékeztet bennünket, hogy mondjunk köszönetet a bennünket körbevevő jóért, azaz becsüljük meg az életünket. Manapság erre nagyobb szükség van, mint valaha, mert szinte népszokássá vált az egymást lehúzó nyavalygás, a panaszkodás. Ráadásul abban az időben, amikor meleg víz folyik a házunk falából. Amikor nem a jéghideg patakban mossuk a ruháinkat. Amikor a hűtőszekrénynek köszönhetően a hetekig tartó kánikulában sem romlanak meg az ételeink. És ha már nem bírjuk a hőséget, akkor beindítjuk a klímaberendezést vagy a ventilátort. Amikor egy „egyszerű” torokgyík, azaz diftéria vagy más járvány nem okozza kisgyermekeink halálát. Ha utaznunk muszáj, vagy ha csak szeretnénk, akkor bepattanunk a gyorsan suhanó autóba. Ételeinket nem életveszélyes vadászatokon szerezzük be. A családfők pedig már nem élet és halál urai. Természetesen magam is tapasztalom, hogy fizetéstől fizetésig művészet megélni, de azért csak kihúzzuk. És bár sokan panaszkodnak a nehéz anyagi helyzetükre, a kilátástalanságukra, mégis posztolják a közösségi oldalara a nyaralásaikon készült fotókat.
Korántsem vagyunk tökéletesek, személyiségünk sokszor csordultig tömött önzőséggel, igazságtalansággal és vaksággal. Társadalmunk, jelen időnk borzalmai érthetetlen tragédiákat szülnek, és hogy mit hoz a holnap, hiába is aggódunk, igazából rejtély. Mégis nagyon hálás vagyok, hogy pont ebben az időszakban élhetek a gyermekeimmel. Olykor mesélek nekik a régmúlt időkről, hogy milyen keservesen éltek a falunkat alapító telepesek, akik a puszta létükért küzdöttek, amikor földet műveltek, kertészkedtek, állatot itattak-etettek. Hogy a gyermekek nem játszhattak régen annyit és olyasmit, mint manapság. Azt is megosztom velük, hogy valaha a családok szeme fényét, kincsét, a gyermeket milyen könnyen elragadhatta a betegség. A többieket pedig milyen, ma már drasztikusnak mondott, akkor általánosan alkalmazott módszerekkel nevelték.
Miközben ezeket a sorokat írom, kint eső szitál, a tikkasztó kánikulából hirtelen zord ősziesre váltott az időjárás. De nem fázom, mert vastag falak vesznek körül. Fényes égő világít felettem, nem a bűzösen és füstölögve pislákoló lámpa fénye vakít. Csak megnyomom a gyorsforraló gombját, hogy főzhessek egy kellemes teát, nem kell kirohannom rőzséért a hidegbe, hogy begyújtsak. Persze, értek engem is csalódások, szoktam elégedetlen és igazságtalan lenni, olykor borzasztóan zsarnok. Sírok, óbégatok, csapkodok. Aztán amikor elvonulnak a felhők, összekulcsolom a két kezem, és hálával telik meg a szívem az életemre, a gyermekeimre, a szeretteimre és az elődeimre gondolva. Minden hátráltató tényező ellenére is nekik köszönhetően olykor szabadnak és könnyűnek érzem eddigi létem. És ha ezen cikk utolsó legépelt szava lenne az utolsó pillanata az életemnek, tiszta szívvel tudnám lezárni, és annyit mondani érte, hogy köszönöm!
