Emberfeletti munkát végző hősök

A Pro Urbe díjat olyan személyek és szervezetek kapják, akik, illetve amelyek jelentősen hozzájárulnak Szabadka lakosainak életéhez valamilyen módon. Idén rendhagyóan a Szabadkai Közkórház egy igen fontos részlegét, az onkológiai osztályt is felterjesztették erre az elismerésre. Az Egymásért Egyesület tagjai a hálájuk kifejezéseként úgy gondolták, hogy ezúttal nem csupán egy-egy személyt jelölnek erre a kimagasló díjra, hanem az összes ott dolgozót. Az egyesület olyan tagokból áll, akik megküzdöttek, illetve jelenleg küzdenek daganatos betegséggel. A kitüntetés kapcsán dr. Bagi Teodórát, az onkológiai osztály orvosát kérdeztük.

Mit jelent ez az elismerés az onkológiai osztály dolgozói számára?

– A kórháznak egyetlenegy szegmense sem, mint osztály, mint egy különálló csoport, nem kapott még Pro Urbe díjat. Kaptak orvosok önállóan, de egy egész egység még nem. Ezért szeretnénk külön köszönetet mondani az Egymásért Egyesületnek, hogy nem valamelyikünket, hanem mindannyiunkat jelöltek a díjra mint kollektívát. Az osztályt egy kicsit kiszélesíteném, hiszen a szabadkai onkológiának három funkcionális egysége van, az onkológiai rendelő, amely naponta száz–százharminc beteget lát el, a nappali kórház, ahol kilenc terápiás fotelünk van, és két betegágyunk, itt onkospecifikus terápiát és tüneti kezelést alkalmazunk, és az onkológiai osztály a bent fekvő betegeknek. Technikailag és funkcionálisan a nővérek külön egységet alkotnak, hiszen megvan, ki dolgozik a rendelőben, a nappali kórházban és az osztályon, mi, orvosok pedig mindhárom helyen jelen vagyunk. A napunk beosztása nagyjából úgy alakul, hogy osztály, rendelő, nappali kórház, majd újból lekerekítjük az osztályos munkával. A csapat minden tagjának szól ez a díj, és ahogy bennünket, orvosokat megérint, és további munkára ad erőt, ugyanúgy a nővérek is nagyon nagy örömet éreznek, megtiszteltetés számukra is. A mindennapok nehézségeit elfelejtve tekintünk erre a díjra, mivel nagyon sok szomorú, ugyanakkor boldog sorsot is végigkövetünk a munkánk során. Lassan negyed évszázada dolgozom az onkológián, és egyre nehezebb a munka. Nehezebb, mert egyre kevesebben vagyunk. Nagyon nehéz így mindenkit ellátni, viszont mindenkire megfelelő mennyiségű idő kell, odafigyelés és szeretet, hogy érezzék, itt vagyunk számukra. Ez az elismerés mindannyiunk számára biztatás, egy jel, hogy jó úton járunk, hogy jól végezzük a munkánkat. Főleg annak fényében, hogy az egyesület és az őt alkotó betegeink ajánlottak minket a díjra. Ez azt jelenti, hogy elégedettek a munkánkkal, és így fejezik ki hálájukat. Ez a sok mindennapi „köszönöm” egybeöntve egy bronzplakettbe. Nagyon sokat jelent nekünk, orvosoknak is. Nap mint nap azt érezzük, hogy az utolsó atomnyi energiánkat is bevetjük annak érdekében, hogy a munkánkat megfelelőképpen el tudjuk végezni. Nagyon köszönjük a betegek megértését és türelmét, hogy bár néha teljesen szervezetlennek tűnünk a nap folyamán, mert annyi feladatunk van, ám a szétesés határán a nap végére azért mindenkit ellátunk. Nagyon sok betegünk van, akiknek életében jelen vagyunk, leggyakrabban mi közöljük a betegség diagnózisát, látjuk, hogy hogyan törik félbe egy élet. Nemritkán jelen vagyunk az élet befejezésekor is, a nővérek gyakrabban, mint mi. Jelen vagyunk a család legintimebb pillanataiban, a legbelső szférájukba jutunk be a gyógyítás alatt. Különleges viszony alakul ki a beteg és az onkológusa, a beteg és a nővérek, a beteg és a család között. Látunk reményteljes gyógyulásokat, látunk kudarcot is, és ez különféle érzelmeket ébreszt bennünk. Nehéz egy napot túlélni, de büszke vagyok mindannyiunkra, hogy mint a főnixmadár másnap újult erővel érkezünk munkába. Ezek a sorsok, akikkel találkozunk a munkánk során, megváltoztatják a mi életünket is, átalakítanak, átstrukturálnak minket, megtanítanak arra, hogy hogyan is értékeljük az életet. Én is másképpen tekintek dolgokra, értékelni tudom a napot, az apró-cseprő örömöket, az apróságok szépségét, hogy feljött a nap, hogy esik az eső, hogy jókedvünk van, vagy egy jó könyvet, egy jó zeneszámot. Valójában mindenkinek a sorsa megérint minket, habár ezzel meg kell tanulni együtt élni, és egy rövid elgyengülés után továbbmenni, hiszen várnak a betegek, várják a kedvességünket, az emberséges hozzáállásunkat, az empátiánkat. Azt hiszem, hogy ezzel a díjjal valójában ezt a hozzáállásunkat dicsérték meg. Ígérem, hogy a továbbiakban is ugyanezt fogják tőlünk kapni.
 

Hihetetlen bivalyerős munka, amit önök végeznek. Ha történik egy tragikus kimenetel, azt lelkileg hogyan tudják rendezni önmagukban?

– Mindenki máshogyan. A pszichológusoktól évekkel később tudtam meg, hogy neve is van annak a technikának, amit én saját magamnak kidolgoztam. Kilincstechnikának hívják, és azt jelenti, hogy a munkámat a kórházban elvégzem, időtől függetlenül, ha kell, akkor tovább maradok, ameddig az aznapra előirányozott munkát el nem végzem, ám amikor befejezem, többet aznap nem foglalkozok vele. Szükségem van arra az időre, amit a családommal, a gyermekeimmel, a férjemmel vagy más aktivitással, magammal töltök. Csak így tudom másnap is ugyanazt a feladatot elvégezni. Mindenki másképpen dolgozza fel. Az onkológia egy specifikus szakág. Ahogy mondtam, kötődünk a beteghez, a családhoz, különleges viszony alakul ki, de amikor krónikus vagy áttétes betegségről van szó, többször megéljük, hogy rosszabbodnak a leletek, választunk terápiát, megint javulnak az eredmények, javul a beteg állapota is, majd ismét rosszabbodik. Ekkor újabb kontrollvizsgálatok következnek, és valójában így változik egy áttétes beteg állapota, így fokozatosan, ahogy a beteg is, mi is hozzászokunk, hogy rosszabbodnak a leletei, így fejben egy kicsit készül az ember, hogy ez nem jó irányba mutat. Megvisel mindannyiunkat egy-egy betegünk elvesztése, főleg akkor, ha az drasztikus, tragikus gyorsasággal történik, nem pedig úgy, ahogy előzőleg számolni lehetett vele. Nagyon fontos kiemelni, hogy nem vagyunk külön kiképezve arra, hogy hogyan kell feldolgozni az ilyen élményeket, és onkopszichológus sem támogat bennünket. Külföldön, nagy központokban van külön onkospecifikus pszichológus a betegek számára, valamint az onkológusok és a nővérek számára. Valójában ez úgy működik, hogy ott az orvosnak és a nővérnek heti vagy kétheti rendszerességgel találkozója van a pszichológusával a munkából eredő feszültségek megbeszélésére. Ilyen nálunk nincs, így mi saját magunk oldjuk meg ezt, ki-ki ahogy tudja.

Az onkológiai osztály tekintetében vannak-e tervek, fejlesztések? Mire lenne sürgősen szüksége az osztálynak?

– Ami talán elégséges, az a nővérek száma, orvosból viszont nincs elég. Az utóbbi tizenhárom évben az onkológiai specializációra elutalt orvosokból hárman nem az onkológián kötöttek ki, és ez jelentősen megterhel minket. Vannak szakosításon lévő fiatalok, közülük kettőt jövőre várunk vissza, hármukat pedig később. Ha mind a nyolc orvos nap mint nap jelen lenne a munkában, akkor talán egy kicsit fel tudnánk lélegezni, és könnyebb lenne a munka. Természetesen most is, függetlenül attól, hogy hányan vagyunk, a munkát elvégezzük. Szerbiában mindenhol ez a helyzet. Nagykikindán az onkológus doktornő nyugdíjba ment, teljesen átstrukturálódott emiatt a munka. Mindenhol nagyon nehéz az onkológusok munkája. Nemrégiben érkezett a minisztériumtól egy kérés, hogy számoljuk át, hányan vagyunk, és hogy hivatalosan hány orvos kell a betegekre. Egyre több betegünk van, emellett vannak olyan betegségek, amelyeket ugyan egyre jobban tudunk gyógyítani, és a betegek hosszú-hosszú éveken át élnek jó életminőségben, ám a gyógyításnak vannak mellékhatásai, azokat pedig mi kezeljük, a terápiát mi vezetjük, a kontrollvizsgálatokat mi végezzük, tehát ezzel is gyarapodik a munkánk. Viszont látjuk, hogy az emberek hosszú évekig tudnak élni például egy áttétes emlőrákkal. Ebből adódóan valóban több orvosra lenne szükségünk. Ami a szabadkai onkológiát illeti, nagyon várjuk a kórház teljes felújítását. A Szabadkai Közkórház átlagkörülményeihez képest az onkológián szerintem sokkal jobb a helyzet. Minden szoba klimatizált, a folyosó klimatizált, igyekszünk a betegek kényelmére odafigyelni, ez vonatkozik a nappali kórház várótermére és a rendelőre is. Szükségünk lenne viszont nagyobb területre, úgy a rendelőben, mint a nappali kórházban. Ám ez sajnos nem tőlünk függ. Ellenben ami rólunk szól, amiért tenni tudunk, és amit évek óta meg is teszünk, az az állandó edukáció. Ha valaki onkológus, azzal nem fejeződik be a képzése. Az utóbbi egy–másfél évben nagy mennyiségű gyógyszer került a pozitív listára, amit a betegek a betegsegélyezőn keresztül megkaphatnak. Ezekről mi évekkel ezelőtt csak külföldi, európai kongresszusokon hallottunk. Olyan gyógyszerek ezek, amelyek már korábbról benne vannak az európai és az amerikai irányelvekben, viszont Szerbiába csak most érkeztek meg. Ám ahhoz, hogy ezeket a gyógyszereket elkezdjük használni, hosszú képzésre van szükségük az orvosoknak és a nővéreknek. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy követni tudjuk az alkalmazásukat, és tanácsokkal lássuk el a betegeket, hogy kiválasszuk a megfelelő gyógyszert a számukra. Teljes mértékben követni kell az onkológia fejlődését. Szorosan kapcsolódik ehhez a szakághoz a sebészi szakma, a röntgentechnika és a patológia is, hiszen ezek az onkológiai betegek követésének és diagnosztizálásának részét képezik. Valójában sok részleg kísér minket. Amire nagy szükségünk lenne még mindemellett, az a pszichiáterek és a pszichológusok nagyobb támogatása, valamint a fizikális terápiák, a rehabilitáció szorosabb bekapcsolódása az onkológiába.