Állok a szobám ablaknál, nézek kifelé a sűrű hóesésbe. Az időben innen visszatekintve, mintha az lett volna az „utolsó nagy hó” a Bácskában. Azt is csak sejteni vélem, hogy a zene, amit még most, az emlékeken át is hallok, valóban szólt-e a magnóból akkor, vagy csak bennem volt hangos a Republic, vagyis Cipő búgó hangján: „A 7-es busz megáll, valaki felszáll / Eperízű a fagylalt és szereti nagyon a lány / Képzeld el, hogy egy olyan, egy ugyanolyan este van / A Madárjós nevet, kinevetem önmagam…” (Madárjós vakáción című dal.)
Mindenesetre a (hangzó)kép megmaradt, számomra azóta is az az ifjúságom jelenete és az azonosulás képzete, hogy ezek a számok nem csupán hozzánk, hanem rólunk, bennünk/belőlünk is szólnak.
Természetesen voltak megelőző és következő zenei élményeim is, amelyek az 1990-ben alakult és 2013-ban, az énekes-frontember, Bódi László–Cipő halála miatt feloszlott, mára kultikusnak számító magyar zenekar produkcióinak köszönhetőek.
Ugorjunk az időben, 2024-et írunk! Bácskertesen/Kupuszinán koncertezett a Kék és Narancssárga Produkció, amely az eredeti Republic-dalok további népszerűsítését tűzte ki célul maga elé. Amellett, hogy nosztalgikus hangulatot teremtettek bennem és rajongók sokaságában, köztük helyi kortársaimban, barátaimban is, akik nagy számban voltak jelen ezen a koncerten – jó volt rajtuk végigfuttatni a tekintetem, látni, hogy nemcsak belém térnek vissza a zene hatására az él(tet)ő fiatal(os) energiák –, a zenekar megajándékozott bennünket az eredeti Republic-hangzással, valamint egy sodró, ugyanakkor meghitt koncerthangulat élményével is. Biztos voltam benne és később, a szólóalbumait hallgatva, teljesen világossá vált számomra, hogy a különös, múltat a jelennel összekötő energiák áramlásának kulcsegyénisége nem más, mint Tóth Zoltán András, az ős-Republic egyik alapító tagja, gitárosa, akinek nevéhez fűződik az egykori zenekar és a mostani Kék és Narancssárga Produkció emlékzenekar dalainak hangszerelése. Nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy szóra bírjam.
INTUÍCIÓ ÉS TUDATOSSÁG
Kérdésem nyomán, amely arra vonatkozott, hogy alkotóközösségként működött-e az ős-Republic, illetve miként jött létre a rájuk jellemező egyedi hangzás, hangszerelés, úgy fogalmazott, mindebben az első albumokat tekintve elsősorban Bódi László–Cipő volt a kompetens, ugyanis az első nyolc évben minden dalszöveget ő írt.
– Jómagam csak ezután csatlakoztam hozzá szövegíróként, ugyanakkor egy személyben voltam hangszerelő is, ugyanis a zenei alap kivitelezéséért is én feleltem. A tartalom mindig előbbre való, én is így vallom, és ebben a műfajban, ami tartalomnak minősül, az egyértelműen a szöveg-költészet, illetve maga a melódia, a harmónia. Ez a kettő egyenrangú, ugyanis ennek a kettőnek az ötvözeteként születik meg a dal. A kivitelezés része, hogy hangzó anyagnak kell válnia belőle. A hangszerelést formai művészetnek tartom. A szöveges résznél az intuíció működik a leginkább, a hangszerelésnél viszont nagyon sok tudatosság is jelen van, az mérnöki munka, természetesen különféle intuíció-foszlányok kíséretében, az ihletettség azonban ott is nagyon fontos – magyarázta Zoltán, aki azt is elmondta, hogy alkotási folyamat szempontjából melyek a hozzá legközelebb álló Republic-dalok.
– Cipőtől az Ég és föld között című dalt szoktam megjelölni. A szöveg kiválósága mellett ugyanis egy rendkívül ihletett melódiával is bír a dal. Irigylésre méltó módon elkapott dallamvezetésűnek tartom. Ha saját dalaimról kérdezel, akkor elég nehéz választanom, mert mindig a legújabb áll legközelebb hozzám. Jó ideje nem írtam új dalokat. Talán az Emberlelkű földeken című Republic-dalt mondanám a saját szerzeményeim közül a hozzám legközelebb állónak, és nagy öröm számomra, hogy azt sikerült megírnom.
„Emberlelkű földeken / Sétál gyöngy tekintetem / Titkos madárral sűrűbe száll / Ha érthetnélek süllyedő / Ólomszívű múlt idő / Elmondanád, hogy van hazám (...) / A megváltás, ha útra kél / Szívünk városába ér / Békés hajókon / Széles Dunán / Ha bánatföldről fúj a szél / Sétálunk csak könnyedén / Embervilágban légy hazám.” (Emberlelkű földeken című dal.)
A Húsvéti hó című lemez borítója (Fotó: www.groundrecords.hu)
ÚJ UTAKON
Annak okát boncolgatva, hogy a gitáros, dalszerző vajon miért nem folytatta a zenélést a frontember nélkül maradt együttesben, elmondta, elsősorban morális okokra hivatkozva hozta meg döntését.
– Feltétlenül közrejátszottak ebben különféle szubjektív elemek is, elsősorban azonban mégis morális aspektusból döntöttem a kilépés mellett. Fel tudom ugyanis mérni Cipő jelentőségét ebben az életműben, és azt gondolom, hogy nem szabad a régi nevén nevezni egy formációt, amely lényegében már nem ugyanaz, mint ami volt. Vannak bizonyos alapvetések, amelyekből összeállt ez a Republicnak nevezett zenei jelenség. Bódi László–Cipő feltétlenül ilyen, pótolhatatlan elem volt… – fejtette ki Tóth Zoltán András, akit ezután szólólemezeiről kérdeztem, kiemelve, a Húsvéti hó címűt, amely érzésem szerint kicsit olyan, mintha csak emlékalbum volna, ugyanakkor tele van újrakezdés-himnuszokkal.
– Köszönöm, hogy így összefoglaltad. Erre még nem is gondoltam, ám valóban így lehet, mert az én akkori tudatállapotomat teljes mértékben ez jellemezte. Kicsit terápia is volt ez az egész, de hát a dalírás tulajdonképpen mindig annak számít. Természetesen én is benne vagyok, ám ha ilyesmit egyáltalán el szabad árulni, akkor elmondhatom, hogy Cipő is erősen jelen van több megírt sorban is ennél az albumnál, amely a Republic végén, Bódi László halála után az első életjelként keletkezett ebből az érából. Ahhoz, hogy az album befusson, olyan alapvető elemek hiányoztak, mint például a rádiós lejátszások. Azokhoz nem volt szerencsém. Majdnem beindult a dolog, már úgy volt, hogy játszani fogják, azután azonban bizonyos okok miatt másként alakultak a dolgok. Ezen sajnos nagyon sok múlt. Ma ugyanis már úgy működik a rendszer, hogy az embertől ilyen vagy olyan oknál fogva felkapnak egy slágert, és ha azzal sikerül bekerülnie a köztudatba, akkor az azt jelenti számára, hogy elindult egy bizonyos úton. Az én esetemben ez nem történt meg. Nem tudom, hogy valóban érdemtelen volt-e, vagy egyszerűen csak nem hiányzott ez az album a kollektív tudatba, de ez lett a sorsa. Később meg már nem éreztem kellő energiát ahhoz, hogy folytassam az önálló dalok írását – magyarázta, miközben szinte azonnal megfogalmazódott bennem a felvetés, vajon amennyiben megmaradt volna az eredeti Republic, akkor is megszületett volna-e az önálló lemez, amire egyértelmű nem volt rá a válasza.
– Egészen biztosan nem jutottam volna el addig, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Nem is volt bennem semmiféle motiváció az ilyesmire. Bizonyos értelemben kényszercselekedetnek számított az, hogy dalra fakadtam. A régi időkben is csupán egyetlen dalt énekeltem érdekességképpen az albumokon, éppen ezért sosem tartottam magam énekesnek. Tulajdonképpen frontembernek sem, annak ellenére, hogy most ott vagyok a frontban, mondhatjuk, másik frontemberként az énekes mellett. Volt még egy időszak az életemben, amikor frontembernek hívhattam magam, akkor azt kellett csinálnom, magamra kellett erőltetnem. Nem hinném, hogy születésemtől fogva bennem lenne az ilyesmi. A testi exhibicionizmus, ami ahhoz kell, hogy az ember testi valójában kitegye magát az emberek elé, belőlem szinte teljesen hiányzik, illetve valamilyen módon megvan bennem, én azonban csak az alkotásokat szeretem mutogatni, egyáltalán nem hiányzik, hogy az arcomat is lássák hozzá – fogalmazott Tóth Zoltán András, akit ezt követően arról kérdeztem, hogy mindehhez képest hol helyezkedik el a történetben a Bolhapiac tündérei című album, amely elektromos és akusztikus hangokkal készült lemez.
– Az előbbi gondolatot tovább is lehet fűzni, az exhibicionizmus tükrében ennél a lemeznél egy kissé az alkotás mögé bújtam, mint személy, és valamiféle l’art pour l’art tevékenység mögé rejtőzve, igen erősen magára a zenére koncentráltam. Egy konstrukciónak nevezném ezt a művet. Nagyon szeretek elemekből analizálni és szintetizálni, kedvemre valók ezek a játékok. Itt erős koncentrációra van szükség. Mindez persze teljesen eltér a dal műfajától, ami egészen másféleképpen jön létre. Ez sokkal inkább szakma. Összetett elemekről van szó, itt tényleg figyelni kell. Természetesen művészetnek tartom, hiszen erősen jelen kell lennie az intuíciónak, ám ha valaki nem ért hozzá, akkor az nem tudja megcsinálni. Éppen ezért nagyon örülök annak, hogy ezt a lényemet is ki tudtam próbálni – fogalmazott a zenész, zeneköltő, akinek jelenleg saját bevallása szerint a Kék és Narancssárga Produkció elnevezésű a legaktuálisabb projektje.
– Ez a produkció most a főállásom, a világ felé most ez jelenti a köldökzsinórt számomra. Egy olyan emlékzenekarról van szó, ahol az alkotás abban merül ki, hogy minél többször előadjuk a régi dalokat, illetve minél hangulatosabb, minél jobb koncerteket csináljunk. Itt igen erős szerepe van az énekesnek, a frontembernek. Mivel fontos az énekes személye, olyan rejtett energiák kerülnek előtérbe, amiket szándékosan nem lehet létrehozni. Semmiképpen nem lehet báb módjára utánozni a hajdan volt elemeket. Láthatatlan energiák működnek, nem is akarom magyarázni, jobban szeretem kívülről nézni, és ha így teszek, akkor azt kell mondanom, hogy bizonyos aspektusból nézve nagyon örülök annak, hogy ez az egész ilyen jól működik – magyarázta Tóth Zoltán András.
Végezetül engedtessék meg nekem annyi szubjektivitás, hogy felidézzek egy dalszöveget a számomra talán legkedvesebb Tüzet viszek című ős-Republic albumról:
„Nem érti senki és Te sem tudod / Hogy halálra ítélt vágyakat húzok / Magam után, de már alig bírom / És várom, hogy vegye már valaki észre, hogy sírok / És csak kezeket látok furcsa magasban / Kiáltanék, nem így akartam / És nem tudom, hogy mért vagyok itt / Én akartam, vagy valami erre vitt / Akartam, mert akarni kell / Aki megszületett, az többé nem felel/magáért, mert az öntudat gagyog / Súgja a jelet, hogy íme én vagyok / az, aki mindent csak szépen tehet / S tetteimért / már nem felelhetek / Megszült a világ, hogy sorsom is legyen / Hogy eltékozoljam az összes életem. (Furcsa magasban című dal.)
Nyitókép: Tóth Zoltán András
