„Mindennapi kenyerünket, add meg…” Ma és holnap meg holnapután, lehetőleg ízlés szerint, fehéret, barnát, rozst, ki mit kíván és ehet egyáltalán.
A kenyér alaptézis, az idők során azonban nagyot változott, folyamatosan alakul a „megítélése”. Ám, ahogy kenyér mindig volt és (remélhetőleg) lesz, úgy sajnálatosan a hiánya, az éhezés is alapfogalommá vált világviszonylatban.
Erről tudósít az alábbi több vészjósló hírmorzsa is:
„Éhínség alakulhat ki a világ 18 országában a fegyveres konfliktusok és a globális felmelegedés miatt – figyelmeztet az ENSZ két ügynöksége is.”
„Sürgős beavatkozásra van szükség a Gázai övezetben és Szudánban, és félő, hogy Haitin, Maliban és Dél-Szudánban kritikussá válik a helyzet. Szudán Dárfúr régiójában csaknem négymillió gyerek éhezik az UNICEF szerint.”
„Az ENSZ-ügynökségek szerint az aszály mellett az árvizek is elpusztíthatják a veszélyeztetett területen élő emberek megélhetését, és arra figyelmeztetnek, hogy fontos lenne megelőzni az éhínségeket, nem csupán segélyeket juttatni egy már kialakult krízis helyszínére, hiszen amikor valahol bejelentik: éhínség tombol, már késő. 2011-ben Szomáliában 125 ezer ember halt éhen, mire vészhelyzetet hirdettek.”
Vajon mit hinnének el, tudnának elképzelni mindebből őseink generációjának tagjai…? Azok a kendős, sokszoknyás menyecskék meg nénikék, akik konyhájában ünnepet jelentett a kenyérsütés napja. Kezdve a kemence beizzításával, a kelesztés, majd a dagasztás, szinte meditatív folyamatain át, eljutva az aranybarna kérgű, dús bélű kenyérig, amely vagy hét teljes napon át szolgált a nagycsalád, valóban „mindennapi” betevő falatjául.
Ma nem meglepő, ha valaki egyáltalán nem fogyaszt kenyeret. Az önkéntes megvonás szolgálhat diétás célokat, vagy egyéb egészségügyi okok miatt kerül rá sor. Áthidaló megoldásként válogatni lehet a „kímélő” kenyérfajtákból. Néhány évvel ezelőtt, a COVID idején reneszánszát élte a kovászos kenyér, illetve péksütemények készítése. Egész kis közösségek szerveződtek a tevékenység köré. Szép példa, hogy a gombosi Bálint Német Eszter létrehozta a Vajdasági Kovászolók Klubját, amelynek berkeiben a tevékenység iránt érdeklődők megoszthatják egymással a kenyérsütéssel kapcsolatos tapasztalataikat az online térben, de rendszeresen szerveznek élő és ható találkozókat is.
Az autentikus, mégis kicsattanóan EGÉSZséges létforma köszön vissza azokból az emlékekből is, amelyek nyugodtan mondhatjuk, a kollektív tudat részei. Így a zsíros-, a lekváros-, vagy a még régebbi múltra visszavezethető cukroskenyér fogyasztásának élményvilága.
Jómagam gyerekként a nádfedeles házikóban élő, idős szomszédoknál ettem rendszeresen cukroskenyeret. Ma is emlékszem a pillanatra, amikor a gyermeki fantáziám által barlangszerűnek titulált, füstös ház falai között, a zöld mázas lavórtartó fölötti csap alá helyezem a kenyeret, vizet engedek rá, hogy aztán majd a szomszéd Kati néni jól megcukrozza nekem. Utánozhatatlan, a mai gyerekek számára szinte elképzelhetetlen életérzés…!
Bizonyára egy ilyen szaftos karéj igen jólesett volna, a testi-lelki éhező, József Attila költő-óriásnak, merthogy e sorokat valami okból csak megírta:
„Sovány vagyok, csak kenyeret/eszem néha, e léha, locska/lelkek közt ingyen/keresek/bizonyosabbat, mint a kocka./Nem dörgölődzik sült lapocka/számhoz/s szívemhez kisgyerek -/ügyeskedhet, nem fog a macska/egyszerre kint s bent egeret.” (Részlet az Eszmélet című versből)
Legalább ilyen lírai fohász és igazmondás sugárzik, hat vissza a kenyeret készítő asszonyok sütés előtti, áldáskérő imájából és a keresztvetésből, amelyet a kész kenyér megszegése előtt rajzolnak a frissen sültre.
A kenyér tehát szakrális jelkép is, az élet és az élni akarás szimbóluma.
Hogy van még hathatós (közös(ségi)) jószándék e földtekén, arról meggyőzhet bennünket a Magyarok Kenyere Program is. Több mint egy évtizede Pécsről indult a kezdeményezés, amely a Kárpát-medencei gazdatársadalom önzetlen, segítő szándékú összefogásának nemes gondolatából mára az egyik legjelentősebb, legszélesebb tömegeket megmozgató, nemzeti szintű karitatív kezdeményezéssé terebélyesedett.
„A mozgalom indulásakor összegyűlt 10 tonna gabona több mint százszorosára bővült, a csatlakozó gazdálkodók száma pedig szerte a Kárpát-medencében szintén évről évre rekordot dönt, amely egyre közelebb visz a program küldetésének beteljesítéséhez, nevezetesen hogy minden szükséget szenvedő magyar ember asztalára kerülhessen mindennapi kenyér.” Így tudósít a program webes felülete.
Nálunk a Vajdasági Agráregyesületek Szövetsége szervezésében valósul meg a program, olyan módon, hogy a gazdák által adományozott gabonát helyben megőrlik és az így készült lisztet olyan vajdasági lurkóházak, szervezetek, intézmények között osztják szét, amelyek hátrányos helyzetű gyermekekkel, rászoruló családokkal foglalkoznak.
A néphagyomány szerint az aratás után Szent István-napra sütötték az új búzából készült első kenyeret. Mivel új búzából sütni először augusztusban lehetett, ezért a hónapot az új kenyér havának is nevezik. Ilyenkor tartják a kenyérszentelő ünnepségeket, szerte Vajdaságban szintén. Mi, Nyugat-Bácskában zombori központi ünnepet tartunk, a Dunatáj Egyesülés szervezésében, a környező hagyományőrző falvak és művelődési egyesületek néptánccsoportjainak, fúvószenekarainak, látványos, hangzatos részvételével. A Szent István-templomban zajlik a szentmise, a kenyérszentelés. A népviseletbe öltözött gyerekek, fiatalok viszik, hordozzák a megszentelt kenyeret, nemzetszín szalaggal átkötve, amely a hazához való kapcsolódás jelképe, majd a Megyeháza erkélyén kultúrműsort tartanak, onnan a népviseletes, zenés menet végigvonul Zombor főutcáján, végül össztánc következik a Szent György téren. Mondanom sem kell, milyen jellegű él(tet)ő erőforrást jelent, tartást ad mindez, maga a rítus a helyi magyar közösségek tagjai számára…
Október 16-án van a kenyér világnapja. Az eledelé, amely, ne feledjük, évszázadokon át a legfontosabb táplálék volt. Nemes Nagy Ágnes egy interjúban így vall a dolgok hatásáról:
„S imádtam a virágokat. Még most is, Szigligetről mindig elhozok néhány szál kedves dudvát. Mert szavakból, persze, hogy szavakból készül a vers, de az igazán jó líra dolgokból is.
Az „jó” élet szintén. Minden energia, amennyit az ember egy vállalásba, ételbe, létbe beledolgoz, annyit nyerhet is ki abból. Dagasszuk, kelesszük, dédelgessük hát (magunkban is) az éltető kenyeret, a „magyarokét”, a fehéret, a kovászosat, a barnát, a rozst, a kukoricást, a korpást – minenkié(r)t.
Nyitókép: Ótos András felvétele
