A célja viszi előre

A nagykikindai származású Kiss Tivadar több mint tizenkilenc évvel ezelőtt kezdte el a szárnyait bontogatni operaénekesként a Magyar Állami Operaházban. Zenei tanulmányait a nagykikindai zeneiskolában kezdte, középiskolai tanulmányait pedig a szabadkai zeneiskolában fejezte be, ahonnan a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera szakára felvételizett sikeresen, ahol Kovalik Balázs osztályába került, illetve Andor Évához járt énekórákra. Tanulmányai mellett a színpadon a 2007-es Mozart Maratonon debütált, a Figaro házassága Don Basilio szerepében. A 2009-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon Haydn-Gourzi Philemon és Baucisának Aretjét keltette életre a Vasúttörténeti Parkban. Az Operaházban 2009 februárjában debütált az Anyeginben Triquet szerepében, majd pár héttel később Jancsit énekelte Humperdinck művének gyerekeknek szóló kamaraváltozatában. Azóta pedig számos szerep jutott neki, a Bánk bánban Ottóként, a Varázsfuvolában Monostatosként láthatta a közönség, a Fidelióban Jaquinót, Boito Mefistofeléjében pedig Wagnert játszotta. Időközben megjárta a németországi Hannovert és Mannheimot is. 2011-ben a Magyar Állami Operaház Juventus-díját is kiérdemelte.

A nagykikindai közönséget augusztus végén örvendeztette meg fellépésével, amikor is magyarországi kollégáival, illetve testvérével, Tihamérral az általa megálmodott és megrendezett Szent István, a király című rockoperát mutatták be. Ebben az időszakban Tivadar egy kicsit több időt töltött itthon, így le tudtunk ülni egy kicsit beszélgetni a művészetről, az operáról, illetve a további céljairól.
 

Hogyan kerültél kapcsolatba a művészettel? Mikor kezdett érdekelni a művészet?

– Igazából én ebbe beleszülettem, s nem úgy kezdődött, hogy kapcsolatba léptem a művészetekkel. Édesanyám, Kiss Edit itt dolgozott az Egység Művelődési Egyesületben, édesapám, Kiss József pedig az amatőr színjátszó társulat egyik tagja volt, színészként és szavalóként tevékenykedett itt. Én 1986-ban születtem, édesanyám valamikor az 1980-as évek körül kezdett el itt dolgozni. Abban az időszakban nagyon nagy volt ez a társulat, az Egység egy nagy központja volt a magyar művelődésnek. A bemutatókat, előadásokat mindig egy kisebb fogadás követett, s mindig volt itt valaki, aki vigyázott rám, a testvéremre és a többi gyermekre is, így szinte itt nőttünk fel. Akkoriban nem volt dada, sem bébiszitter. Mivel sokszor elaludtunk, a szüleink a karjukban tartva vittek haza bennünket. Ez egy életstílus, egy életforma. Mindig is olyan gyerek voltam, akit nagyon sok minden érdekelt, és ez a mai napig sem változott. Mindegyik tantárgyból voltak kérdéseim, mindig érdeklődtem valami iránt, és valahogy elkerültem a zene felé, s akkor kezdtem el zongorázni. Nagykikindán elvégeztem az alapfokú zeneiskolát, majd Szabadkán a középfokú zeneiskolában folytattam a tanulmányaim, ahol zeneelmélet mellett zongorázni tanultam. 

Aztán mégis operaénekes lett belőled. Hogyan fedezték fel, vagy ki volt az, aki észrevette, hogy az éneklés a te utad?

– Lényegében a Baráth Emília énektanárnő – aki most már nyugdíjas – vetette fel az ötletet, mert én nem szerettem zongorázni. Nagyon sokat kellett volna gyakorolni, mert a zongora nem egy könnyű hangszer, nem éreztem magam jól benne, és akkor ki kellett találnom valami mást. Elméleti szakos voltam, de azt meg nem akartam csak úgy önmagában, mert mindig is úgy éreztem, hogy van bennem egy kreatív hajlam, a zeneelmélet meg inkább egy tanári vonal. Amikor a Szent Száva ünnepségen elmondtam egy verset, odajött hozzám az énektanárnő – akivel ekkora már lezajlott egy-két beszélgetés –, és azt mondta, hogy jó lenne ha énekelnék, mert ezt a fajta interpretációt, ezt a közlési módot, amit én képviselek, kamatoztatni lehetne az éneklésben, mert ott amúgy is egy ilyen extrovertációra van szükség, és így kerültem bele. Akkor ott elvégeztem három év alatt az énekszakot sűrítve, majd felvételiztem a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera szakára, ahova rögtön fel is vettek.

Fortuna a kegyeibe fogadott?

– Hála Istennek mindig jó tanuló voltam, mindig jól sikerültek körülöttem a dolgok, és amikor segítségre volt szükségem, akkor kaptam. Hogy ez egy ilyen sorsszerű dolog-e, azt mindenki döntse el maga. Egy ilyen műfajhoz kell szerencse, ambíció, tehetség, pénz, biztos lelki háttér, barátok, kapcsolatok, tehát sok tényező, és nem kell sok ahhoz, hogy az ember kibillenjen az egészből. De visszatérve Szabadkához el kell mondanom azt is, hogy ott már erőteljesen látszódott rajtam az, hogy én ezt mennyre nagyon szeretném. Az iskolát – többedmagammal – képviselve rengeteget utazhattam mindenfelé, hangversenyeket előadásokat nézhettem meg, illetve szólistaként, vendégelőadóként léphettem a színpadra. 

Hogyan emlékszel az első fellépésedre? Mikor álltál először a színpadon?

– Fogalmam sincs. Nem tudok konkrét időpontot mondani, mert egész életemben felléptem. Már az iskolában is szerveztek minden héten ilyen belső körös kis koncertecskéket, melyre szerdánként lehetett bejelentkezni, hogy gyakorolhasd azt, hogy milyen érzés lesz közönség előtt énekelni, játszani. Ezzel már egy bizonyos értelemben színházat csináltunk. A műfaj persze nem ugyanaz, de a „színpadon állni” érzés az megvolt. Ugyanaz az adrenalin, ugyanaz a felkészülési folyamat, ugyanúgy előtte ott van az a tíz perc, amikor beül a közönség, és mindjárt kezdünk. Legyen az Szatymaz, Nagykikinda vagy Budapest, esetleg a milánói Scala, az érzés, az ugyanaz, csak a mennyiség tér el. Nem tudom ezt másképp mondani, mert én ebbe születtem bele. Ez olyan, mint amikor megkérdeznek egy milliárdos csemetét arról, hogy mikor költötte el az első húszezer forintját. Tehát van pénz, s nem tudod elképzelni azt, hogy milyen anélkül, mert rengeteg pénz van, mindent megvesznek a szüleid, jachton utazol, ott nősz föl, tehát nem érted és érzed a pénz jelentőségét. Az tudja, aki szegény családból származik és húszévesen rászakad a lottó. Akkor érzed először azt, hogy na van pénz, de az nem érzi, aki végig benne van. Én nem tudom, hogy nekem mikor volt az első fellépésem, mert az édesanyám majdhogynem ide szült a színpadra. Olyan 3-4 éves koromban már szerintem szavaltam. Én ebbe a folyóba születtem bele, és ebbe is megyek tovább. 

Van olyan szereped, amelyikre szívesen emlékszel?

– Mindegyik szerepemre szívesen emlékszem, mert mindegyik a saját gyerekem. Nyilván van most egy másik célom, lassan kezdek átmenni Wagnerbe, de előtte egy szintet fel kellett építenem. Mindegyik projekt nagyon érdekes, és minden szerepnek meg kell érnie az emberben. Az Anyeginban hét évig énekeltem Triquet, és az utolsó fellépésemen éreztem azt, hogy na igen, most kellene kezdeni játszani, mert mi is folyamatosan változunk, fejlődünk. Én rengeteg ötletet merítek a filmekből, illetve a kollégáim reakcióiból is. Minden egyes alkalom másfajta reakciót kíván, ha épp úgy adódik, hogy probléma van a színpadon, akkor azt meg kell oldani. Tehát, ha valami leesik, vagy nincs ott egy kellék, akkor improvizálni kell, szerepet kell váltani. Az opera is egy darab, egy színdarab, amit elő kell adni. Ugyanolyan szövegkönyvből íródik, mint bármelyik másik prózai darab, de azért olyan nehéz, mert itt meghatározott időtartamok állnak a rendelkezésünkre bizonyos érzések kifejezésére. Amikor a Rigolettóban Rigoletto meghallja, hogy a lányát megölték, akkor annak az érzésnek meg kell érkeznie egy bizonyos időintervallumon belül. Tehát, ha erre csak 10 másodperced van, akkor neked 10 másodperc alatt át kell élned és át is kell adnod ezt az érzést. Ehhez neked eszedbe kell jusson egy adott pillanat, vagy beleélni magad úgy, hogy atyaúristen, mit érez ez az ember… 

Voltak nehézségeid?

– Rengeteg. Ez egy nagyon nehéz pálya. Nyilván mindegyik nehéz és stresszes, de ez örökös hazardírozás... Itt most egy annyira pici izomról beszélünk, ami emberi szemmel is alig látható, egy 3-4 milliméteres dolog, amivel beszélünk, amivel kommunikálunk, és nekünk erre nagyon-nagyon ügyelnünk kell. Most nem az extrém művészekről beszélek, akik tényleg semmilyen szénsavas vagy hideg üdítőt, italt nem isznak meg, sokan ettől messzebbre is mennek. Hogyha te egy normális énekes vagy, akkor normális emberként funkcionálsz, tehát reggel-délben főzöl, este még megkavarod másnapra a palacsintát, aztán elmész, és megcsinálod az előadást. Tehát azért van itt egy ilyen állapot, amit tudatosan föl kell építeni. Tudni kell a szöveget, sokat kell foglalkozni vele, ez a munka oldala, és a legfontosabb az maga a psziché. Tehát az, hogy te annyira erős legyél, hogy ezt a dolgot megcsináld, ne zökkenthessen ki semmi, bízzál magadban, hogy kifelé jó legyél, a közönséggel rendesen fel tudd venni a kapcsolatot, és át tudd adni az érzéseidet. A közönség ad egy energiát, te is adsz egy energiát, és így tudjuk kölcsönösen erősíteni egymást.

Említetted, hogy külföldön is dolgoztál, Németországban. Nem okozott nehézségeket az, hogy németül kell énekelned?

– Nem, mert németül már rengeteget énekeltem, sőt olaszul, angolul, oroszul és franciául is. Olyankor el kell járni egy tanárhoz, aki segít a kiejtést elsajátítani, illetve a szöveget értelmezni, hogy játszani tudjunk a darabban. Az egy másik kérdés, hogy az utcán beszélsz németül vagy nem. Énnekem volt egy olyan ambícióm, hogy ki akartam menni Németországba. Elmentem előénekelni, és első körben Hannoverbe kerültem. Angolul mindenki beszélt, de én azt is érteni akartam, amit ők a kocsmában beülve egy whisky mellett beszélgetnek, nevetgélnek. És nekimentem ennek a sárkánynak, s direkt elmentem velük ezekre a szórakozóhelyekre, hogy hallgassam őket, majd hazamentem, elővettem egy német nyelvű, 220 oldalas mesekönyvet, amit még az édesanyámtól kaptam, és akkor fordítani kezdtem. És ezt addig-addig csináltam, amíg egyszer csak el nem kezdtem beszélni németül. Ha neked az érdekedben áll az, hogy emberi kapcsolatokat teremts, akkor beszélned kell az adott ország nyelvét. Nagyon nehéz volt ez az időszak, mert egyedül voltam, illetve egy A kategóriás, elit házban dolgoztam, ahol nagyon-nagyon jól kellett énekelni. Tehát az nagy nyomás volt.

Egy korábban veled készült interjúban olvastam azt, hogy van most egy Wagner-projekted. Ugyanebben az interjúban mondtad azt is, hogy Wagnert énekelni az opera csúcsát jelenti. Hogy áll ez a projekt most? Megértél már rá?

– Még mindig érek, tehát most már levettek a fáról, illetve leakasztottak a paradicsom tövéről, de még odatettek az ablakba, hogy azért még pirosodjak. Tehát készen van, de rengeteget kell még rajta dolgozni. Énekórákra, korrepetíciókra járok, van egy német nyelvtanár ismerősöm, aki egyébként wagneriánus is, ha valaki, akkor ő tudja, ismeri a ónémet, a wagneri nyelvet, vele rengeteget gyakoroltuk a szöveget, a kiejtést, és nagyon sokat tanultam Hannoverben is, mert ott is volt egy nagyon jó tanárom. Állandóan ezzel foglalkozom, csak egy kicsit lassítottam. Most mélyülök el ebben a dologban, és szükségem lesz még néhány évre, hogy teljesen beérjen ez a vonal. Tehát ez a jövő, ez a célom, ami visz előre, ez az irányvonal. Ez már egy teljesen letisztult vonal, az opera csúcsa.
 

Számodra milyen üzenetet hordoz a művészet?

– Az emberiség nem maradhat fenn művészetek nélkül. De művészet az is, hogy mi ketten itt most leültünk, és az is, hogy kinyitjuk egymásnak a dolgokat és beszélgetünk, miközben megpróbálunk megoldani egy kérdést. A művészet az kérdez, kérdéseket tesz föl mind a két oldal számára. A művészet az az, amit megértesz belőle. Tehát, ha az ember csak egy mondatot visz haza abból az estéből amire elmegy, akkor az az egy mondat a művészet.

Mi az, ami téged kikapcsol?

– Én sportolok, illetve a vendéglátóiparban is elkezdtem dolgozni, mint pincér, most szupervizorként vagyok ott, és ezt imádom, mert ilyenkor nem művészekkel vagyok körbevéve, hanem egyszerű emberekkel beszélgethetek, akár több nyelven is.