A szabadkai városi képviselő-testület az idei városnapi díszülésén Pro Urbe díjjal tüntette ki a fennállásának kilencvenedik évfordulóját ünneplő Szabadkai Gyermekszínházat. Az elismerést Árokszállási S. Márta, az intézmény igazgatója vette át, aki negyven éve dolgozik a színházban, színészként megannyi előadásban láthattuk, 2010 óta pedig az intézmény vezetője.
A díjátadó alkalmával azt mondta, hogy ezt tartja a színház legjelentősebb díjának...
– Igen, ezt így is gondolom, mert ez az elismerés áll hozzánk a legközelebb, méghozzá azért, mert a színházunk városi intézmény, a Pro Urbe díj pedig a város elismerése. A Szabadkai Gyermekszínház elsősorban a városunk polgáraihoz szól, köztük a mostani gyermekekhez és az egykori gyermekekhez, akik a színházunk előadásain nőttek fel, és ma már maguk is elhozzák a saját gyermekeiket az előadásainkra, mert fontosnak tartják a színházat. A mi dolgunk nemcsak az, hogy szórakoztassunk, hanem az is, hogy tanítsunk, neveljünk, oktassunk, törekedjünk arra, hogy a gyermekekből jó felnőttek legyenek, gazdagodjon az érzelmi életük, fejlődjön ki az empátiájuk, mert sajnos ennek hiányát tapasztaljuk. Az intézményünk arra tanít, hogy a kultúra rendkívül fontos a személyiségformálásnál. Sok más fontos díjat is kaptunk már az elmúlt évek során, köztük Szerbia legnívósabb elismerését, a Karađorđe-csillagot is, amelyet személyesen az országunk elnöke, Aleksandar Vučić adott át. Azt viszont sosem szabad elfeledni, hogy köszönettel tartozunk mindazoknak, akik formálták a színházunkat, hozzájárultak a fejlődéséhez. Mindenekelőtt Oton Tomanićnak, aki nélkül nem is létezne az intézmény. Habár gépészmérnök volt, a bábozás művészete elvarázsolta, a szerelmese lett. Szlovéniában látott először bábelőadásokat és elhatározta, hogy a szabadkai gyermekek előtt is megnyitja a bábok világának kapuit. 1982-ben hunyt el, itt élt a színház épületében, pont ebben az irodában, ahol most beszélgetünk. Szövegeket írt, bábokat készített, előadásokat rendezett, éppen csak nem szerepelt bennük. Akkoriban ugyanis leginkább az általános iskolások játszottak az előadásokban. A lényeg az, hogy hálával gondolunk mindazokra, akik lehelyezték az alapokat, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is, ugyanis ők már elvégezték a munka oroszlánrészét. Számunkra megtiszteltetés és privilégium, hogy folytathatjuk a munkájukat.
Mit tart a legfontosabbnak a színházat illetően?
– A közönséget, hiszen nekik és értük dolgozunk. A kötelességünk kinevelni is a közönséget. Ez a folyamat úgy kezdődik, hogy először a szülő hozza el a gyermekét. Azután a gyermek óvodásként, a csoportjával jön. Jó kapcsolatban állunk az óvodákkal, mi is megyünk hozzájuk, ők is jönnek hozzánk, a legfőbb célunk ugyanis mégiscsak az, hogy bevonzzuk őket a színházba. Rendkívül fontos, hogy mielőbb megtanulják, mi is a kultúra, valamint azt is, hogy a színház elsősorban egy intézmény, egy épület, ahol különféle viselkedési szabályok vannak, amiket be kell tartaniuk. Ez is a fejlődésüket szolgálja. Hálásak vagyunk az óvópedagógusoknak, a nevelőknek, mert ők a szülők meghosszabbított karjai. Mi úgy éljük meg a színházunkat, mintha a gyermekeknek egy másfajta otthona lenne, ahol olyasmit tanulhatnak, amit otthon nem. Itt először is a kultúra iránti érdeklődést igyekszünk elültetni bennük, hogy majd felnőttként is szeressék a színházat. Szerintem a bábművészet a legtökéletesebb eszköz erre, mert mindenféle művészetet magába foglal. A báb megteheti azt, amit a színész nem. Ez már egyre jobban felismerést nyer, és ha jobban megfigyeljük, a felnőtt színházak is egyre gyakrabban használnak bábokat. Nagy baj azonban, hogy nincs bábakadémiánk. Ez az országunk nagy hiányossága.
Egyre gyakrabban készülnek olyan előadások is, amelyek a fiatalokat célozzák meg, a Szabadkai Gyermekszínház dolgozik is fiatalokkal, esélyt adva nekik a megmutatkozásra. Miért tartják ezt fontosnak?
– A fiatal közönséget a legnehezebb megfogni. Sok minden megváltozott az elmúlt tizenöt év alatt. A közösségi oldalak nevelnek a tanárok helyet, sőt azt gondolom, hogy inkább meghipnotizálják a fiatalokat. Minden csak néhány másodpercig érdekes nekik. Elidegenedést vált ki náluk. Úgy érzem, hogy emiatt elveszítjük a versenyt a technológiai forradalommal szemben. A mai fiatalok már egy egészen másféle világban nevelkednek, a digitális érában, aminek következtében sokkal türelmetlenebbek, instant megoldásokban gondolkodnak, receptek szerint dolgoznak, ugyanakkor viszont nagyon hatékonyak. Tulajdonképpen egymástól kellene tanulnunk.
Mi történik a kulisszák mögött? A színház működése kapcsán mit tart még fontosnak?
– Az elemzések, statisztikák készítését, a közönségről, a bemutatókról, valamint az is lényeges, hogy minél inkább kiszélesítsük a tevékenységünket. Nem tudunk csupán egy évre előre gondolkodni. A jövőnek kell dolgoznunk, vagy legalábbis gondolnunk kell rá. Ez is kötelességünk. Nem hunyhatunk szemet a világban zajló változások felett. A költségvetéssel felelősségteljesen, gazdaságosan kell bánnunk, ahol lehet, takarékoskodnunk kell, pontosan úgy, mint a saját otthonunkban. A művészetben viszont nincs spórolás, a kreativitás kincstárát teljesen ki kell tárni, mert az ötlet az igazi érték. Itt már nincs helye a takarékoskodásnak. Habár szeretjük azt hangoztatni, hogy mi is vagyunk annyira fontosak, mint a felnőtt színházak, ez még sincs így. Ezt sajnos be kell látnunk. Az elődeink is ugyanezzel a problémával küzdöttek. Ezt a munkát csak szenvedéllyel lehet végezni. A kultúrában sosem volt elég pénz, én inkább a lelkesedés hiányára panaszkodnék. Ez nem hobbi. A képzeletnek nincs ára. A színház csapatmunka, ám nem csak az, mert az azt feltételezné, hogy mindannyian egyformán gondolkodunk, ez azonban nincs így. Ebben már nem hiszek. Hinni kell az individuumban is.
A Pro Urbe díjat Gyivánovity Dánieltől, a városi képviselő-testület elnökétől vette át (Molnár Edvárd felvétele)
A Szabadkai Gyermekszínházban minden hétvégén magyar és szerb nyelvű előadásokat is láthat a közönség, mindkét nyelven készülnek produkciók, és ugyanazt a produkciót két nyelven is játsszák...
– Mi vagyunk az egyetlen gyermekszínház, amely hivatalosan magyar is, illetve a neve magyarul is hivatalos. Ha nincsenek határok, az szerintem gazdagság, ahogyan az is, ha egy színész mindkét nyelvet beszéli. Szeretek eljárni az előadásainkra, és óriási örömmel tölt el, amikor azt látom, hogy szerb szülők a magyar előadásokra is elviszik a gyermekeket és fordítva. Amikor viszont eljött az ideje annak, hogy más többnyelvű színházakhoz hasonlóan mi is különválasszuk a társulatot, kitartottam amellett, hogy ezt ne tegyük meg. Szerintem az erősségünk az, hogy egyediek vagyunk. Egy társulat, amely szerb és magyar nyelvű előadásokat is készít. A globális történések mellett az ország politikájától sem távolodhatunk el, mert közvetlenül érint bennünket. Magyarország és Szerbia jó kapcsolatát is közvetlenül érezzük a bőrünkön. Magyarország mindig is támogatta a magyar nyelven folyó munkát, most azonban hatványozottan teszi ezt. A magyar állam törődik a vajdasági magyar kisebbséggel és ezt mindig jó példaként hozom fel. Ami bennünket illet, ahány bemutatót megvalósítunk szerbül, ugyanannyit magyarul is. Erre törekszünk, ezt így örököltük, és így is szeretnénk továbbadni.
Nagy újdonság volt a pelenkás színház bevezetése, és nagy népszerűségre tett szert. Hogyan indult el ez a most már több mint tíz évre visszatekintő történet?
– Ennek az ötlete éppen Magyarországról származik. Először a kecskeméti Ciróka Bábszínházban láttam, és nagyon megtetszett. Szerelembe estem ezekbe az előadásokba. Rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen jó volna, ha nálunk is lennének ilyen előadások. Bartal Kiss Rita rendezte az első pelenkás színházi előadásunkat. Kiváló rendezőről van szó, képezte magát erre, mégis izgultam, hogy milyen lesz az előadás fogadtatása. Kár volt tőle tartani, mert nagyon jó lett. Azóta szerb nyelven is készültek produkciók, és bevezettük a kétnyelvűeket is. Sajnos az országunkban még mindig csak mi foglalkozunk pelenkás színházzal. Minden évben készítünk egy ilyen előadást, és vannak szülők, akik mindegyik játszásra elhozzák a gyermekeket. Ha pedig lecsupaszítva nézzük, ezek egyben a leggazdaságosabb előadások is. Valójában itt kezdődik a közönségnevelés. Az első pelenkás színházi előadást 2010-ben tartottuk meg, és azóta már azok a kisbabák is megnőttek.
A pandémia idején a színházi világ gyakorlatilag befagyott. A Szabadkai Gyermekszínház viszont egy érdekes utat talált a közönségéhez. Hogyan született meg ennek az ötlete?
– Ez mind annak a kérdése, hogy ki mennyire találja fel magát. Bátornak kell lenni. Ha probléma van, a megoldásra kell törekedni. Hirtelen ért bennünket az, hogy egyszer csak nem fogadhattunk közönséget. Kétségbeestünk, hogy mi lesz így a színházzal? Hogyan létezhet a színház közönség nélkül? A bezártság elhúzódott, az ilyen helyzetekben pedig az embereknek különösen nagy szükségük van a kultúrára. Más színházak online felolvasásokat tartottak, ezt mi is megtettük, büszke is vagyok a színészekre. Az előadásaink felvételeit is feltöltöttük a közösségi oldalunkra, az azonban mégsem olyan, mint az élő színházi élmény. Nem értük be ennyivel. Elkezdtünk kis etűdöket, jeleneteket készíteni bábokkal, otthon a telefonjainkkal, egymásnak küldtük a felvételeket, és így oldottuk meg a vágást is. Rájöttünk, hogy megy ez nekünk, és nagyobb kalandba is belevághatunk. A régebbi időkben nagyon kedves bábelőadások voltak a tévében, elkezdtem hiányolni azokat. Megfelelő technológiánk viszont nem volt hozzá, ezért a Pannon Televízióhoz fordultunk. Hála nekik és Bodzsoni István úrnak, elkészíthettünk egy sorozatot, amit a Pannon felvett és sugárzott is. Ezután elkezdtünk pályázni, tartományi támogatást kaptunk szakemberek felkérésére, a minisztériumtól pedig a technikai felszerelés vásárlására. Fiatalokkal, pályakezdőkkel is felvettük a kapcsolatot, majd elindítottuk az internetes tévécsatornánkat, valójában egy gyermektévét. Ez a Szabadkai Gyermekszínház, illetve Dečje Pozorište Subotica TV DePo, amelyre szerb és magyar nyelvű műsorokat töltöttünk fel. Amikor tehát elért bennünket a Covid, először nagyon megrettentünk. Most viszont már azt mondom, hogy a pandémiás csend tulajdonképpen nagy inspirációt jelentett számunkra. Nyugdíjasként, ha még lesz erőm, az internetes tévével szeretnék foglalkozni.
Mik a további tervek? Nincs megállás?
– Nincs, tavaly nyolc bemutatónk volt, és a továbbiakban is szeretnénk minél több bemutatót tartani. Szabadka kis város, ezért nem játszhattunk túlzottan sokáig egy-egy előadást. Az előnyünk a felnőtt színházakhoz képest viszont az, hogy jönnek az új generációk és úgymond leporolhatjuk a régi előadásokat. Így jelenleg negyven produkciót tartunk repertoáron. Ami pedig nagyon aktuális és fontos számunkra, az a fennállásunk kilencvenedik évének a megünneplése. Vendégjátékokkal szeretnénk kedveskedni a nézőinknek, és ünnepi rendezvényt is tartunk. Mindemellett pedig természetesen új előadásokat is készítünk majd, amelyekre szeretettel várjuk a közönségünket.
A színház szerb és magyar nyelvű előadásokkal is várja a gyermekeket (Molnár Edvárd felvétele)
Nyitókép: Árokszállási S. Márta, a Szabadkai Gyermekszínház igazgatója (Molnár Edvárd felvétele)
