Laila és Kochai ajándéka

Kochai Aryubi neve olvasóink előtt talán ismeretlen, esetleg csak az találkozhatott vele, aki rendszeres olvasója a Magyar Szó könyvnaptárának. Két évvel ezelőtti kiadványunkban jelent meg róla és családjáról egy riport. Azon kevés migráns közé tartozik, aki megjárta a poklot, hogy elmenekülhessen Afganisztánból. Angliába vagy Franciaországba szeretett volna jutni, ugyanis ott már éltek rokonai, de…

„Kétezer-tizenhat június végén vagy július elején érkeztem Szerbiába. Fáradt voltam, nem volt pénzem. Amikor többedmagammal megérkeztünk, és az út mentén vonszoltuk magunkat, egy ember utánunk szaladt, gyümölcsöt, almát, szilvát hozott. Nagyon jólesett. Az első városban egy lány a boltban vett nekünk szörpöt, kekszet. Meglepett, hogy valaki a saját pénzét vadidegenekre költi. Ez az első benyomás – meg aztán nagyon megtetszett a táj – határozta meg azt a döntésemet, hogy megpróbálok Szerbiában maradni, legalábbis egy ideig. Mire Belgrádba értem, ez a döntés teljesen megért bennem” – mesélte két évvel ezelőtt.

A krnjačai táborban helyezték el, ott kapcsolatba került egy civil szervezet tagjaival, akiknek elmondta, hogy ő maradna Szerbiában. Segítettek neki ebben, átadták a menedékkérelmét, majd három évig várt arra, hogy megkapja a menekültstátusát. Közben beadta a családegyesítési kérelmet is, és 2020 szeptemberében a belgrádi reptéren ismét megölelhette feleségét, két lányát és három fiát. Ők már legálisan érkezhettek az országba.

Említett riportunk zimonyi lakásukban készült. Ma is ott élnek. Egy Osztrák–Magyar Monarchia korabeli épület legfelső emeletén laknak. Kétszintes a lakás, az első szinten van a nappali, a konyha és a fürdőszoba, a második szinten, a padlástérben vannak a szobák.

– Amikor a családom ideért, keresnem kellett egy új lakást, ugyanis az, amelyikben laktam, kicsi lett volna hetünknek. Persze a nagyobb lakás nagyobb kiadásokkal is jár, de megoldottam ezt a gondot is – mondja.

– Amikor Belgrádba érkeztem, a Miksalište befogadóközpontba irányítottak, onnan pedig a krnjačai táborba kerültem. Néhány nap elteltével kapcsolatba léptem az APC (Asylum Protection Center) szervezettel, amelynek tagjai a menedékkérelmem intézésében segítettek. Csaknem három évig vártam arra, hogy megkapjam a menekültstátust. Az első interjúra mintegy fél évig vártam. Később megtudtam, hogy a menekültek közül sokan kérik, de az interjún már nem jelennek meg, mivel továbbálltak, a kérelmet nem azért adták át, hogy Szerbiában letelepedjenek, hanem azért, hogy biztonságban érezzék magukat a hatósággal szemben. Amikor november végén megkérdeztem az APC emberétől, hogy miért nem hívnak interjúra, csodálkozva kérdezte tőlem: „Te valóban itt akarsz maradni?” Valóban itt – válaszoltam. Az interjú után azonban elutasították a kérelmet. De nem estem kétségbe, újra kértem. Sokáig vártam a második interjúra is, úgyhogy a menedékjogot csak 2018-ban kaptam meg, több mint két évre érkezésem után.

Elmondja, hogy közben még a táborban elkezdett dolgozni a CIM-nek (Fiatalok Integrációs Központja – Centar za integraciju mladih), a Jezsuita Menekültszolgálatnak és más szervezeteknek, amelyeknek fordítóra volt szükségük.

– A munkaengedélyt már az első interjúm után megkaptam, így dolgozhattam is. Nyolc nyelven beszélek, igaz, a svéd már kissé kikopott belőlem, mert keveset használtam, de beszélek az Afganisztánban használt pastu és fárszi nyelven, továbbá oroszul, angolul, azerbajdzsániul, urdu nyelven is kiválóan, és most már szerbül is. Ezek a nyelvek a tőkém, senki sem tudja elvenni tőlem.

Mivel Kochai nyolc nyelvet beszélt, és a szerbet is gyorsan elsajátította, nyitott egy tolmácsirodát. Fordított a rendőrségen, a bíróságokon, a befogadóközpontokban, mindenhol, ahol az afganisztáni nyelvekre szükség volt, majd civil szervezeteknél is dolgozott. Amíg Szerbiában a menekültek száma több ezer volt, közöttük pedig legtöbb afgán, ebből élt, tartotta fenn a családját. Felesége is kapott munkát egy civil szervezet konyháján, így szűkösen ugyan, de meg tudtak élni, iskoláztatni tudták a gyerekeiket.

– Az elmúlt egy-két évben a menekültek száma jelentősen csökkent, így az én bevételem is – mondja Kochai. Egy kávézóban ülünk, több mint nyolc évre rá, ahogy ez a fiatalember átlépte a bolgár–szerb országhatárt. – Tennem kellett valamit, mert a pénzforrásaim elapadtak, a családot pedig fenn kell tartani. Nem akartam ismét nyakamba venni a világot, innen is menekülni, bizonytalanságot hozni a családnak, ezért döntöttem úgy, hogy végleg itt maradunk, a gyerekek is már beilleszkedtek, iskolába járnak. Ahhoz azonban, hogy megélhessünk, lépnem kellett valamit. Úgy gondoltam, vendéglőt nyitok.

Október elején ezt meg is tette. Az Ariana nevet adta neki, valamikor így hívták Afganisztánt. Azért választotta ezt a nevet, és nem Afganisztánra vagy az afgán konyhára utaló elnevezést, mert tudja, hogy a migránsok belgrádi jelenléte sok emberben rossz emlékeket idéz fel. Nem szeretne semminemű konfliktust a helybeliekkel, az ízekkel próbál a kegyeikbe férkőzni.

A megnyitóra hívta meg a Magyar Szót. De nemcsak minket, engem és Csillát, hanem a barátait, ismerőseit is. Mintegy ötvenen tolongtunk a kávéházban, többnyire a barátai a civil szervezetekből, ismerősei, közöttük az a három afgán egyetemi hallgató, akik gyerekként érkeztek Szerbiába, és szintén itt maradtak, itt telepedtek meg, itt tanulnak, ketten a művészeti akadémián, egyikük pedig orvosnak készül.

– Feleségem, Laila kiválóan főz, az afgán ételek mestere, de én is értek a főzéshez. Belgrádban, sőt tudomásom szerint egész Szerbiában nincs afgán étterem, így magától kínálkozott az alkalom, és belevágtunk a családi vállalkozásba. Több mint fél évig tartott, amíg sikerült beszereznem az összes engedélyt, sikerült helyet találnom. Jobbat nem is találhattam volna, itt a Zeleni venac városnegyed alatt, a piac közvetlen szomszédságában, a Gavrilo Princip utcában, a volt Miksalište, a közgazdasági egyetem közelében, ahol éveken át gyülekeztek a migránsok, sokszor bosszúságot okozva a környék lakóinak. A Miksalište befogadóközpont becsukott, és az egyetem előtti parkban is csupán két-három menekültet lehet látni időnként. Remélem, a vendéglőmmel – amelynek egyelőre csak konyhája van, elvitelre főzünk – meg tudom nyerni a környék lakosainak szimpátiáját. Az afgán konyha, amelynek ízvilága igen gazdag, talán segíteni fog ebben.

Kochainak és Lailának pedig segítenek a gyerekek: a legkisebb lánya, Zahra, nővére, Bakhtwara és a három fiú, Raihan, Salih és Daud.

– Családi vállalkozás vagyunk, valamennyi gyerek segít, persze annyit, amennyit az idejük engedi, ugyanis mindannyian iskolások. Jó tanulók, és oda kell figyelnem, hogy azok is maradjanak. Ha beválik az üzlet, akkor tervezem, hogy ezt a kávézót is kibérelem, ahol most ülünk, a konyha és a kávézó is egy ember tulajdona, és akkor majd mondhatom, hogy valódi vendéglőm van. Persze, majd munkásokat is alkalmaznom kell, és az az álmom, hogy Belgrád más részein, sőt Szerbia más városaiban is nyissak afgán vendéglőt. Szeretném ezekkel a csodálatos ízekkel meghálálni az itteni embereknek, hogy befogadtak minket.

Sok szerencsét kívánok ehhez Kochainak és családjának, és meggyőződésem, hogy sikerrel is jár. A megnyitón felszolgált fogások ízvilága ugyanis fenséges volt, nem idegen a mi ízvilágunktól, de sokkal gazdagabb. Mindenkinek javaslom, fedezze fel ezeket az ízeket, fogadják el Laila és Kochai ajándékát Afganisztánból, azaz Arianától, amikor Belgrádban járnak. Nem bánják meg.