Meghatározható, illetve leegyszerűsíthető definíciók, fogalommagyarázatok által, azonban, hogy a szórványlét mit jelent, mit takar valójában, azt csakis a mindennapi megélés példázza.
Jómagam egy nyugat-bácskai szórványközösség alkotó és szervező tagja vagyok. Folyamatosan, sokszor mesélem, cikkben, versben, tettben, milyen „maradék” maradni.
Lényegileg ennél talán mégis fontosabb lehet, hogy milyen megítélés alá esünk a tömb, illetve az anyaországi magyarság szempontjából. Nemcsak az a kérdés, mit kezdünk magunkkal, hanem az is, vajon mit kezd velünk a többség, miként áll a szórványság fogalmához, tényéhez.
„A szórvány minden olyan helyben – tehát nem migráció következtében – kisebbséggé vált etnikai, nemzeti vagy vallási alapon szerveződő közösség, mely az asszimiláció hatására tömbszerűségéből fokozatosan veszít.” (magyarokegyhelyen.hu)
Ezek szerint tehát a szórványban élő emberek, közösségek fokozatos veszteségeket élnek át. Ugyan egy-egy közösség – ahogy például teszünk mi is a nyugat-bácskai szórványban – próbálja magát megsokszorozni, mintegy „kompenzálni” ezeket a hiányokat, a „hiányzókat”, de mégis… meddig leszünk elegen az eléghez…?
Ami jelenleg biztosság, hogy sok figyelmet és még több segítséget kapunk. Az itteni és anyaországi támogatási, továbbá konkrét rendszerstruktúra, úgy, mint a Szórványközpontok léte, a Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi Sándor Programjának ösztöndíjasai által nyújtott szellemi vérfrissítés és segítségnyújtás, mind-mind felbecsülhetetlen és tényleges mentőövet jelentenek a megmaradás, az aktivitás szempontjából. Emellett tükör is, magunkra látunk általa. Álljon itt néhány biztató gondolat, egykori Petőfi-programosoktól, illetve helyi mentoroktól.
Orosz Olívia, Torda: „Nagyon közel áll az itteni emberek mentalitása és értékrendje a sajátomhoz. Hazudnék, ha azt mondanám, nehéz volt beilleszkedni, az első perctől bevontak a civil szervezetek mindennapjaiba, lelkesítő látni, hogy egy ilyen kis közösségben is milyen pezsgő kulturális élet folyik. Örömmel fogom itt tölteni az elkövetkezendő hónapokat.”
Gabona Ferenc, Muzslya: „A muzslyai magyar közösség egy nagyon aktív és a munkában kitartó közösség. Azok az emberek, akik aktívak, több szervezetben is mozognak és szolgálatot teljesítenek. Muzslyán több magyar szervezet tevékenykedik, és amikor szükség van rá, akkor összefog: együtt ünnepel, megemlékezik és imádkozik.”
Gáspár-Barra Johanna, Temerin: „Ami a közösséget illeti, úgy érzem, a temeriniekben nagyon erős a magyar öntudat. Éltetik a hagyományokat, és mindezt van is kivel művelni. Öröm volt nézni, hogy zajlott a Tinifesztivál, s az is hatalmas dolog, hogy mindennek ez a település adhat otthont, ilyen mértékben megmozdítja a helyi embereket. Elmondható, hogy pezsgő, élő közösség a temerini.”
Kürtössy Péter, Ürményháza és környéke: „Megható és megrendítő egyben, ahogy az idősek viszik továbbra is a fáklyát, és közösségeikben az utolsó erejükig fenntartják őseik hitét és kultúráját. Ebben a helyzetben kulcsfontosságú az óvónők, a tanárok és azoknak az embereknek – kulcsembereknek nevezi őket a néprajztudomány – a felelősségvállalása, akik a helyi civil szervezeteket és más kezdeményezéseket sokszor erőn felül működtetik.”
Vaskeba Hajnalka, Hertelendyfalva: „Vajdaságban a népek egymás mellett való élésének a jó tapasztalatára kellett rácsodálkoznom (...) Itt nagyon gyümölcsöző, burjánzó átjárások, együttműködések alakultak ki a nemzetek, nemzetiségek tagjai között. A vendégfogadás, a vendégszeretet pedig egy különösen kiemelt erénye ennek a vidéknek.”
Nagy Karina, Zombor és környéke: „Nagyon is meghatároz egy közösséget a mulatságaik milyensége, és itt igenis csak és kizárólag jó buliban volt részem. Ahol még van »buli«, vagyis van igény együtt lenni kötetlen formában, és anélkül, hogy az kötelező volna, ott lesz élet is. Ami biztos, hogy nincs Nyugat-Bácskában egy olyan magyarlakta település sem, ahol ne jutna nekem fekvőhely vagy egy tányér leves, ha arról lenne szó! A szeretet, amit kapok, az biztosan sokáig, lehet, hogy egy életre kitart.”
A közösségek tagjainak sorában változatlan hát a tettrekészség, az életrevalóság, a (meg)maradás szándéka. Jómagam, ha elmentem is egy időre, visszatértem, mert visszavártak, emberek, helyzetek és tájak, amelyek „hozzám tartoznak”, amelyekhez tartozónak érzem magam. Kölcsönhatás és értelem, a megvalósított, még megteendő dolgoké…
„A szórványközösségek tagjai bár szétszóródva élnek, más etnikumok között, de nem elszigetelten. Környezetükkel egymásra kölcsönösen ható kapcsolatot tartanak fenn, mely dinamikusan alakítja kulturális és nyelvi sajátosságaikat.” Ez áll a fentiekben már idézett definíció-forrás további részében. Magyarán, élni és élni hagyni, a fejlődés érdekében, minden szinten: többségből vagy tömbből a szórványba, oda és vissza is, vigyázva egymás értékgazdag közegére, mert az „egyik” sorsa a „másikéval” összefügg. Az elfogyás a nagy egész megfogyatkozását is jelenti és fordítva, a szórvány gyarapodása és eredményessége a tömb megmaradását, gyarapodását is szolgálja. A hangsúly pedig itt is a szolgálaton van. Nem elvenni a részből, hanem a legtöbbet hozzátenni, mint a nagy egész részéhez.
November 15-ét, Bethlen Gábor születésének és halálának évfordulóját 2015-ben nyilvánította a magyar szórvány napjává az Országgyűlés. Nem sokkal az Országgyűlés határozatát követően a Magyar Nemzeti Tanács a magyar szórvány napját beemelte a vajdasági magyarság ünnepnapjai és jeles napjai sorába.
Ünnepelnek külön-külön kis közösségek, de zajlik központi ünnepség is, ezen sorok megjelenésének napján, szombaton Magyarittabén. A központi esemény védnöke a kezdetektől fogva a Magyar Nemzeti Tanács, idei szervezői pedig Magyarittabé Helyi Közössége, a Búzavirág Népi Szokásokat és Hagyományokat Ápoló Egyesület és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség.
Az alábbiakban idézem, mert arra érdemes, hogy Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke miként gondolkodik, vélekedik az ünnepnap lényegéről, az „ünnepeltek” erényeiről:
,,Mindez nem az esély hátrányt megélő közösségek napjáról, hanem inkább arról szól, hogy mindannyian, akik együtt építjük a vajdasági magyar közösség jövőjét, miként tudunk egymásra figyelni, miként tudunk tanulni egymástól. Főként azt gondolom, hogy azt az örökség- és hagyományhűséget tudjuk megtanulni, amely révén, mind a Nyugat-, mind a Dél-Bácska, a Szerémség, az észak-, a közép- és a dél-bánsági szórvány, illetve szigetközösségek önszerveződnek. Tűpontosan, hatalmas hittel tudják megfogalmazni elképzeléseiket, majd ezekből a célokból, egy kis segítséggel vagy egymásba kapaszkodás révén valóságot formálnak. Ennek az örömét, ennek a reményteli hitnek a megtapasztalását nevezném a magyar szórvány napja üzenetének...”
A marasztaló élet megtartó ígérete pedig azé, aki kitart a (választható?) vállalás mellett: szórványban (meg)maradni.
Nyitókép: Forrás: Magyar Szó archívum
