„Az volt a szép, amíg fiatalok voltunk”

Izgatottan érkeztem meg Kisoroszra, a riporttáborba. Korábban még nem vettem részt ilyen eseményen, így nem tudtam pontosan, mire is számítsak. A régi ismerősök és az új arcok köszöntése után nem sokkal kíváncsian vettem kezembe a listát, amelyen a témáink és a leendő riportalanyaink nevei sorakoztak, majd meglepődve tapasztaltam, hogy a nevemnél az első helyen csupán ennyi állt: „Kisorosz – Bözse néni”. Vezetéknév és foglalkozás nélkül. Azon kezdtem gondolkodni, vajon helyi népművész vagy a szövőasszonyok klubjának tagja, esetleg gyűjtő lehet-e az illető, aztán az egyik helyi kolléganő felvilágosított, hogy mindenből egy kicsi, igazából azonban egyik sem, majd megnyugtatásomra gyorsan hozzátette, ne aggódjak, az idős hölgynek irigylésre méltó memóriája van, bármiről szívesen mesél majd nekem, ami csak érdekel az egykori falusi mindennapok kapcsán, merthogy élete az elmúlt évtizedek során kétségtelenül összefonódott a falu életével.

NYOLCVANÖT ÉV

Bözse néni, vagyis Nyári Erzsébet 1939-ben született Kisoroszon, sohasem költözött el innen, csupán egy alkalommal váltott lakhelyet a falun belül, miután férjhez ment.

– Itt születtem Kisoroszon, itt jártam iskolába, itt éltem és élem az életemet. Miről meséljek nektek? – kérdezte az idős hölgy, miközben az udvara egyik hűvös zugában hellyel kínált minket. Bacsik Lőrinc Natália, aki elkísért a beszélgetésre, rögtön azt javasolta, kezdjük az elején, a gyermekkorral, s habár nyolcvanévnyi távolságra volt már tőle, Bözse néni erről beszélt nekünk a legszívesebben. Ha netalántán továbblépett, akkor is vissza-vissza kanyarodott életének ezen szakaszához. Igaz, egyáltalán nem volt fenékig tejföl az élet akkor.

– A gyerekkorunk elég siralmas volt, mert a háború után nem nagyon volt enni sem. Igaz, soha nem éltünk busásan, de otthon mindent megtermeltünk maguknak – kezdte korai emlékeivel. Felidézte még azt is, amikor bejöttek az oroszok. Akkor az anyja és a család többi nőtagja a kertben elbújtak a szalmakazalkában, ő pedig kiszökött az utcára. Egy orosz katona átdobta az egyik német ház kapuja felett, hogy oldja ki a reteszt. A még ottmaradt német lakosok az ablakokon keresztül menekültek a házakból, de számára akkor, gyermeki ésszel fogócskának tűnt a szomszédok tragédiája. Emlékei azonban gyorsan olyan kellemes dolgokra terelődtek, mint az utcai játékok, amelyek évszak szerint változtak. Például házakat építettek téglamaradványokból, sárból, néha egy kis vályogból. Manapság nem is gondolnánk, hogy ezekkel valaha napokig foglalatoskodtak a gyerekek, de ahogy Bözse néni többször kihangsúlyozta, akkoriban nem is nagyon tudták, mi az a játékszer, hiszen senkinek sem volt pénze olyasmire. Ugyanígy, az ünnepek alkalmával a mai értelembe vett ajándékozás sem létezett. Szaloncukor, kisebb édesség volt a juss ilyen alkalmakkor. Erről eszébe jutott egykori iskolatáskája is, ami a legegyszerűbb vászonanyagból készült tarisznya volt. A táskáról pedig egykori tanítóira terelte a szót, akik közül néhánynak jó napot vagy csókolom helyett a kommunista „Szabadság!” felkiáltást kellett üdvözlésként használniuk. Mosolyogva felelevenítette, hogy néhányan erre úgy válaszoltak: „Élvezzük!”

– Én általában meg voltam elégedve minden rezsimmel. Alkalmazkodtam hozzájuk, de azt sem mondom, hogy visszasírom valamelyiket is – summázta politikai nézeteit.

SZEBB VOLT AZ ÜNNEP

Gyermekkori emlékeinek meghatározó pillanatai voltak az ünnepek. Rögtön azzal kezdte, hogy a többi gyerek társaságában köszönteni jártak karácsonykor, húsvétkor és újévkor.

– Templomba lehetett járni. Igaz, tiltva volt, de annyira azért mégsem. A hajnali misére például úgy érkeztünk, mint egy lakodalmas menet. Megindultunk az utca végéről öt órakor, hatkor kezdődött a hajnali mise. A szüleim adtak a jószágoknak enni, eljöttek a misére, amikor hazaértek, lehetett itatni. Vasárnaponként két mise is volt: reggel nyolc órára mentek azok, akik főztek, tíz órára pedig a fiatalok. Annak idején még tele volt a templom – magyarázta a jelenlegi helyzettel párhuzamba hozva az akkorit, majd beszélt a környező, valamint a saját falva legfontosabb vallási eseményéről, a búcsúról is.

– Kisoroszon Péter-Pál napján van a búcsú. Jöttek vendégek lovaskocsival és gyalog is. Töröktopolyára is jártunk búcsúra. Mezítláb mentünk, por volt, sütötte a föld a lábunkat. A gyerekek mentek elöl, vitték a feszületet, az asszonyok pedig utánuk, közben énekeltek. Végül pedig kocsi hozta a csomagunkat utánunk, mert ott aludtunk Topolyán, másnap délután jöttünk csak haza – emlékezett vissza és hozzátette, hogy bár nem sokat utazott életében, a környező falvak búcsújaira úgy emlékszik vissza, mint egy-egy igen izgalmas kirándulásra. Doroszlón, Versecen és Máriaradnán is járt jelentősebb egyházi eseményeken. Ehhez kapcsolódóan szót ejtett a kisoroszi „lourdes-i lányokról”, akik Gyertyaszentelő Boldogasszony napjától egészen hamvazó szerdáig imádkoztak egyikük házában, úgy, hogy felállítottak egy kisebb Mária-szobrot, köré vonva a barlangot.

A karácsonyi ünnepkör megéléséről bővebben is lelkesen mesélt nekünk.

– Karácsony délután már senki nem csinált semmit. Fehér abrosszal le volt terítve az asztal, alatta széna összekötve, egy kosárban kukorica, dió és alma. Az ebéd bableves volt, mákos tészta, szilvakompót és ezek a gyümölcsök. Egészen aprószentekig nem vitték ki a szénát az asztal alól. Akkoriban nem volt még karácsonyfa, csak ágak voltak, amelyeket ezüstre festett diókkal, és mézeskaláccsal díszítettek. De talán szebb és ünnepélyesebb is volt az egész, mint most – állapította meg nosztalgiával a hangjában.

A vallási és családi körben töltött ünnepek után beszéltünk a világibb szórakozási formákról, vagyis a bálakról is.

– Amikor már bálba jártam, huszonhárman voltunk a korosztályból, a nagy utca végétől egészen a keresztig. Egymásnak kiabáltunk be és így mentünk együtt a bálba – mesélte Bözse néni, sőt azt is elárulta, hogy általában két helyen tartottak mulatságot a faluban. Az egyik a jobb módú helyiek, a másik pedig inkább a tanyasiak törzshelye volt. A két csoport között rengeteg veszekedés volt. Az asszony szóhasználatával élve, a tanyasiakat vagyis a „vidékieket” állandóan elzavarták a falusiak. Szerinte ennek a háttérben elsősorban a féltékenység állhatott. Akkoriban sokan ezekben a bálakban találták meg leendőbeli házastársukat, nem volt ezzel máshogy Erzsébet sem. Férjével 1956-ban esküdött meg, családjuk nem terebélyesedett nagyra, hiszen két fiuk született, közülük már csak az egyik él és unokái sem születettek. Rokonok sincsenek nagyon, mivel ő maga és egykori férje is egyke volt. Az esküvőjéről készült képre azonban még mindig örömmel tekint. Fiát szólítja, akivel gyorsan ki is hozat egy borítéknyi régi fotográfiát.

– Akkoriban még nem volt sátorban a lakodalom, csak a szobában tartották. Kevesebben voltak, mint ma. Akkor nem személyenként, hanem családonként számolták az embereket. Általában tizenöt-húsz házat hívtak meg az emberek, ha harminc házat hívtak, az már nagy lakodalomnak számított. Volt pálinka, szódavíz, paprikás és sült hús. Torta és kész sütemények helyett csőregét és rétest ettünk – részletezte, majd kérdésünkre, hogy ki varrta a menyasszonyi ruháját, rögtön rávágta, hogy senki, ugyanis a külföldi rokonok küldték neki Amerikából.

MUNKA EGY ÉLETEN ÁT

A házasélettel a munka is felszaporodott, ráadásul nemcsak otthon, hanem a földeken is, ahol a család nagyjából húsz holddal gazdálkodott, köztük olyan munkaigényes kultúrákkal, mint a fűszerpaprika és a mák. Szezonban állandóan mentek a határba, kalákában dolgoztak. A házépítés is hasonlóan zajlott, egymást segítették a munkában, és erről olyan korabeli fényképet is mutatott, amelyről még az 1800-as évek öregjei is visszaköszöntek. Otthon a háziasszonyi teendők vártak rá, amelyek korántsem merültek ki a konyhai tevékenységekben, hiszen mellettük kötött, ruhákat varrt és gyapjúpaplanokat is készített.

– Voltam frizer, varrónő, kemencemester, kapható voltam mindenre és meg is tanultam ezeket a munkákat, csak éppen szakmám nem volt. Nem tudom, most hogy van, de régebben nagyon féltek az emberek a nagytakarítástól és a meszeléstől, rögtön azt kérdezték, hány napig fog tartani. Így anyósommal egyedül csináltuk, meg még a csempék lerakását is – emlékezett vissza Bözse néni, sőt ott jártunkkor is éppen nagy munkában volt, hiszen őszibarackot pucolt befőzéshez. Azt mondja, még mindig dolgozik, de már csak „ülőmunkát” vállal. Ha elébe teszik a dolgokat, ő megfőzi vagy elkészíti.

A kinti asztalán ott hevert a Magyar Szó több száma, ám amikor arról érdeklődtem, mennyire forgatja még az újságokat, azt válaszolta, nem a kedvenc időtöltése az olvasás.

 – Hogy őszinte legyek, életemben nem szerettem olvasni, úgyhogy csak gyorsan átlapozom az újságot és a nagybetűket elolvasom. A kötelező olvasmányokat sem szerettem sosem – árulta el nevetve, majd ugyanebben a hangulatban fejezte be mondanivalóját.

– Megöregedtünk, eltelt az idő. Hogy mikor, azt nem tudjuk. Az volt szép, amíg fiatalok voltunk – zárta nosztalgikus hangulatban visszaemlékezését és velünk együtt ő maga is lassan belemerült az elsárgult képek némán mesélő világába.