Csendesen szállingózik a hó már második napja, nem olvad, csak szaporodik a fehér dunyha. A hópihék kacér keringőt járnak a villanykarók izzói alatt, majd némán huppannak le megszámlálhatatlan társaik mellé. Valahol egy „százegyes” kipufogója berregi fel tompán a környéket, két utcával arrébb már munkálkodik a szövetkezet készenlétbe állított traktorosa is. A fából összeeszkábált, „házi gyártású”, háromszög formájú hókotrója itt-ott odakoppan a földhöz, aztán a hangjukat elnyeli az egyik utcasarok. Határtalan az örömöm, hogy nem takarítja el teljes mértékben az utakról a havat. Marad annyi, hogy a következő napokban felhőtlenül lehessen szánkózni és csúszkálni a nagyszüleim háza előtti dombon.
Az évszám 1992, szenteste van. Az udvarból származó fenyőágat néhány órája díszítettem fel a nappaliszobánkban és nagyszüleim előszobájában. A csillogó, itt-ott kopott, több évtizedes szedett-vedett díszekből, a színes papírból készített szalagokból meg harangocskákból jutott egy kevés a falakra is. Csak az egyik színes égőszál volt hajlandó világítani, ezért a gyertyákat is felcsíptettem az ágacskákra. Felhőtlen jókedvvel, ugrándozva igyekszem barátnőmért. Picit késünk majd az istentiszteletről. Azért is, mert közben „fogunk egy-két nyulat”, Jézuskát hempergünk az érintetlen puhaságba. És mert nem tudunk betelni sem a havazás varázslatos illatával, sem azzal a csillogással, ami áthatja a falunkat átszelő völgyet, ameddig csak a szem ellát.
Sajnos volt bőven mit takargatnia a hónak azon az estén! A már jó ideje ránk tört bizonytalanságot, a pénztelenséget, a boltok üres polcait. A legszükségesebb tisztálkodási eszközökkel készenlétbe állított utazótáskákat, a behívók miatti rettegést. Idegösszeomlásokat és összetört jövőt. A zöldhatáron átsurranó férfiak aggodalmait, a testvérháborúnak csúfolt értelmetlen öldöklést. Azokban az időkben megroppant valami felnőttben, gyermekben egyaránt, valami, aminek a következményeit máig sem hevertük ki. Égetik azokat is, akik itthon maradtak, de azok sem menekülhetnek a hatásától, akik vidékünktől már messze járnak.
Egy 10 éves gyermek ebből persze keveset érzékelt. Tiszta szívvel és lélekkel haladtam a Jézuska születését megünnepelni. Nagymamám utánozhatatlan túrós pitéjével jóllakva, az ünnepi teríték ízeire gondolva, az esti izgalmas TV-program reményében ropogott a hó a lábam alatt. Tudtam, hogy mire visszaérek, már az asztalon illatozik a diós és mákos kelt kalács, elkészül a nápolyi szelet és az elmaradhatatlan almás-tejszínes piskóta. Szenteste volt, fény és fehérség borította el az utcákat, elégedett és várakozással teli volt a szívem.
Persze, eredetileg a karácsonynak nem az ajándékozásról kell szólnia, de a csillogó gyermekszemek azért évről évre várják a fa alá rejtett meglepetéseket. Több évtized is elsuhant mögöttem, amióta tudom a Mikulás, a Kis Jézuska és a Télapó titkát, másfél évtizede magam is igyekszem gyermeki lélekkel, kicsit önmagamat is megajándékozva tervezni a fiaim, családtagjaim meglepetését. Szerény, célirányos kis figyelmességek ezek, és szinte kisebb játék az, ahogyan kifürkészem, kinek mi szerezne örömet. Vagyis kinek mire van szüksége, és hogyan tudom azt a legkedvezőbben beszerezni. Ez számomra az ünnep „emészthető” szeletkéje. Csakhogy a karácsony többrétegű, hozzá tartozik az elcsendesedés, a magunkba mélyedés is. Na és a gasztronómiai része, meg az, hogy erre az időre nemcsak a lelket illik ünneplőbe öltöztetni, hanem a házunkat is. Miközben gyermekeim félév végi iskolai hajrája kéri itt-ott az időmet, azaz a segítségemet esténként, ott vannak még az egyre gyülemlő munkahelyi kötelezettségek is, amik az éjszakába nyúló gépelésekig fajulnak. Menet közben a mosogatóban egyre csak szaporodik a csetres, a fürdőszobában a szennyes, a ruhaszárító közelében a hajtogatni való. Az ablakok sarkában a pókháló remegve csilingel, amikor ránézek, és a légárammal úszó porcicák keringőznek a szobák padlóján. A fürdőszobai csempék mosószerért és súrolórongyért kiáltanak, az ablaküvegek ecetes vízért. A napok pedig vészesen rohannak az év vége felé. Bizonyos boltokban már kora ősszel ránk akarnak tukmálni valami karácsonyi akármit. Hetek óta integet felénk a piros ruhás szakállas apóka dekorációnak, asztaldísznek álcázva, fahájas csokit vagy kekszet kínálnak akciósan, és groteszk orrfacsaró műfenyőt leárazva. Valószínűleg ennek a hatására is már jó időben érzem a késztetést a nagytakarításhoz, hogy szépen fokozatosan érjek a végére, de aztán mindig történik valami kibillentő esemény. A házunk aztán szentestéig valahogy csak ünnepi díszbe öltözik. Ehhez az utóbbi években hozzájárul a népszerű Fénylő adventi ablak akció, amibe idén is bekapcsolódunk. Az évek alatt felgyülemlett több doboznyi távol-keleti származású dísz és némi kézműves ünnepi kellék aztán egy délután alatt felkerül az ablakokba, a falra. A labdás élő fenyőnket viszont szigorúan szenteste napján, azaz 24-én díszítjük fel.
Ma már tudom, hogy nagymamám stratégiai terveket szőtt minden ünnep előtt, és a kalácsok egy részét már hetekkel karácsony előtt elkészítette, aztán lefagyasztotta. Így történhetett meg, hogy szentestére legalább ötféle finomság került azt asztalra. Kisebbik gyermekem a múlt évben mindenáron egy ünnepi szakácskönyvet szeretett volna megvásárolni az iskolában, és milyen jól tette, mert főzés-sütés nélkül is ripsz-ropsz elkészíthető finomságok receptjeit is tartalmazza, így a mi ünnepi asztalunkra is lesz időm legalább kétféle kalácsot „összeütni”. Többre nem lesz sem időm, sem erőm, mert teljesen ki leszek dőlve, mire minden mással végzek. Őszintén átérzem azt a Facebookon már jó ideje keringő „bölcsességet”, hogy „nyakunkon a karácsony, pedig a szívünkben kéne lennie”.
December első felében napokig nem simogatta az arcunkat a napsütés. Az vigasztalhat bennünket, hogy a szemerkélő eső nagyon kell a földekre, a különösen meleg és száraz nyárban megrokkant fáinknak. A gyorsan ránk köszöntő sötétség szinte fáj esténként. Azért is, mert a ködös-felhős égbolttól a csillagok sem látszódnak, a hold sejtelmes kifliként rejtőzködik az égbolton, és csak minden második-harmadik házból szűrődik ki világosság. Nem tudom, ki hogy van vele, de amióta bevezették az energiatakarékos közmegvilágítást, amióta az otthonainkat ledégőkkel világítjuk meg, valami nincs rendben a mesterséges fényeinkkel. Látom, hogy világít az izzó, de mégis mintha a szürkület tapintható lenne körülöttem. Mintha az a fény nem adná vissza a régi égők erejét. Mintha kicsit vakoskodnánk a sötétben, mintha a könnyebbé, kisebbé, soványabbá és minőségtelenebbé vált bolti termékek mellett az izzók néhai esszenciáját is kispórolták volna. Vagy csak nekem tűnik így?
Azt majd a történelem eldönti, hogy a Hollywood felől fújdogáló, embert és társadalmat formáló szellők jó vagy rossz hatással vannak-e ránk. Bosszankodhatunk mi, ahogy akarunk a jelenségen, de egyre inkább teret nyernek az eddig szokatlan ünnepek és a tőlünk távol álló szokások, divatirányzatok. Ilyen jelenség az is, hogy szentestéhez közeledve egyre több otthont dekorálnak ki látványosan kívülről és belülről. Díszítenek fel ablakot, tetőt, udvari bokrocskát színpompás égőkkel. Ha a többi újdonságtól idegenkedem is, bevallom őszintén, nekem ez az utóbbi tetszik. Jézus születéséhez ugyan nem sok köze van, és giccses meg csiricsáré is lehet, de valahogy a szemnek-léleknek mégiscsak szívmelengető látvány a messziről felfénylő fa, ház, bokor körvonala, a vidám árnyalatokban, vagy csak fehéren játszó égőcskék játéka. Amikor decemberben valamelyik késői órában autóval elsuhanunk Szabadka és Bajmok között, a gyerekekkel szinte vadásszuk a szebbnél szebben kidíszített szállásokat, a falvak otthonait, és gyönyörködünk bennük. Mert akármilyen embert próbáló is egy-egy hétköznap, bármekkora kihívást is jelent venni az akadályokat, bármilyen aggasztó hírekkel is bombáz bennünket a híradó, a léleknek szüksége van a sötétséget beragyogó jó hírre és arra, hogy több fény öleljen bennünket körbe!
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
