A november után – amely hagyományosan az elmúlás hónapja – az első adventi gyertyával megkezdődött a várakozás, a remény időszaka, majd a mindenség fogaskereke újra fordult, és a hosszú éjszaka befejeződött. A nap elérte a legmélyebb pontját, azt a helyet, ahol megszületik a fény. Ez a fény egy újabb cikluson keresztül növekszik, majd a világ rendje szerint ismét átfordul és halványulni kezd. A téli napfordulónak az emberi civilizáció megjelenése óta jelentőséget tulajdonítanak, így az sem véletlen, hogy szinte egybeesik a keresztény hagyomány azon ünnepével, amelynél jobban semmi sem szimbolizálja az (újjá)születés lényegét.
Ahogy őseink ismerték a dolgok ciklikus rendjét, úgy valahol mélyen mi is tisztában vagyunk ezzel, csak már annyira megkopott a tudás, hogy sokszor nem értjük és ezért nem is akarjuk elfogadni a minket irányító felsőbb erőket. Talán azt még érezzük, hogy nincs rendjén az ünnep siettetése, az október végén kidekorált helyiségek, az adventet megelőző vásári őrület, sőt még esetleg azt is felismerjük, hogy ugyan a fényt a négy gyertya hordozza, az csupán külső jelkép, tárgyi emlékeztetője a magunkban lakozó reménynek, hitnek, örömnek és szeretetnek. Ezek a belső töltetből fakadó fogalmak azonban úgy elhaltak bennünk, mint annak a magnak a sarja, amelyet nem gondoz senki. E szavak egyenként való értelmezése is fejtörést okoz, nemhogy a megélésük. De hogyan is ünnepelhetnénk reménnyel és szeretettel telve? Belefáradtunk a dolgokba, ezért cinikusan feltesszük a kérdést: hogyan és minek kellene ma örülni, egyáltalán mit ér a hit, mi értelme van a karácsonynak?
Kötelező, okoskodó és fennkölt sorok ezek – gondolhatják sokan, és érthető, hogy ezt hiszik, amikor a vakító mesterséges fények elhomályosítják azt az egyetlenegy igazit, amikor pattanásig feszült a világ, amikor kétségbeesetten, de sikertelenül illesztgetjük életünk mozaikdarabkáit, amikor végtelenül magányosak és kimerültek vagyunk, és már ahhoz sincs erőnk, hogy a legcsekélyebb jóban bízzunk. A miértekre keressük a választ, a sérelmekre az elégtételt, és nem vagyunk benne biztosak, hogy van még elég hitünk ahhoz, hogy a sorsunkkal együtt haladjunk tovább. Mi itt a földön beleszülettünk az anyagba, így törvényszerűen ki vagyunk szolgáltatva a fizikai világ hatásainak, de ha ezek túlzottan hatalmukba kerítenek, akkor végleg beleragadunk, és valóban kiüresedett vagy igazi tartalommal soha meg nem töltött fogalmakká válnak azok, amelyek az értelmét hordozzák az olyan ünnepeknek, mint a mostani.
A nálunk nagyobb erők, amelyek akár természeti vagy csillagászati jelenségeknek is nevezhetők, mindig emlékeztetnek valami fontosra. A téli napforduló és a karácsony ünnepén a legnagyobb sötétségben születik meg a fény. Kigyúl, és benne kifejeződik Isten, vagyis az a rész, ami bennünk, emberekben is örökkévaló, és ez ki tud emelni, tovább tud vinni minket az anyagból. Tehát bármi is vesz körül bennünket, képesek lehetünk az újjászületésre. Minél nagyobb kívül az őrület, annál inkább sürgető, hogy magunkban rendet tegyünk, s bár emberek vagyunk, nehéz a szó nemes értelmében emberré válnunk: jót akarnunk, alázatosnak lennünk, szeretnünk, felelősséget vállalnunk, közösségben gondolkodnunk. A karácsony alkalmat adhat e szándékok erősödésére, és ezeknek mozzanata az ajándékozásban is tetten érhető. Manapság az ajándék és a hozzájuk kapcsolódó ünnepi alkalmak a fogyasztói társadalom tömeggyártott produktumaivá váltak, ezért vannak, akik évről évre a színes ledsorok, a giccses fotósorozatok, a torz manók és a többi sorozatgyártott bálvány hatása alá kerülnek, mások éppen ebből kifolyólag démonizálják az ajándékozás hagyományát. Pedig ha nem visszük túlzásba, akkor valóban szeretetet fejezhetünk ki általuk, adunk valamit a másiknak, pontosabban a benne élő Istennek, éppen úgy, ahogy a napkeleti bölcsek ajándékozták meg Jézust. Ugyancsak egyszerű műanyag termékké silányult egy hasonlóan elfeledett szimbólumunk, a karácsonyfa. Az örökzöld fenyő felállításával jelképesen egy időtlen, állandó minőséget viszünk be az otthonunkba. Ezt szó szerint felruházzuk díszekkel, amelyek a csillagokat és a tejútrendszert szimbolizálják. A karácsonyfa, sőt a rá helyezett csúcsdísz a felfelé, az ember ég felé való törekvését tükrözi.
A karácsony nemcsak a fény megtestesítőjének, vagyis a Megváltónak a születéséről szól, hanem a krisztusi életutat is elénk vetíti. Érdemes magunkban is megvizsgálni, hogy mi követjük-e a kijelölt mezsgyét. Milyen módon éljük a hétköznapjainkat? A szavainkkal építünk vagy rombolunk? Tudunk-e alázatosak, önfeláldozók lenni, elfogadni, és örülni annak, amit eddig kaptunk az élettől? A végén pedig elszámolunk azzal, hogy hogyan és milyen minőségben éltük meg a ránk szabott földi időt. Hiszen a karácsony már magában hordozza a húsvétot, azt a momentumot, amikor Jézushoz hasonlóan elveszítjük fizikai testünket, de valami mégis megmarad belőlünk, valamit, ami fel tud támadni, majd újjá tud születni. Az anyagi világ körforgásában a karácsony éppen ezen részünk megszületéséről szól.
Az őseinktől átöröklődött szokásokat, szimbólumokat még ma is gyakoroljuk, használjuk olyan „rítusok” formájában, amelyeknek nem tulajdonítunk misztikus jelentőséget. Igaz, hogy mára a legtöbben elvesztettük azt a képességet, amellyel tudatosan átélhetjük és megérthetjük a vallás lényegét, ezeknek emlékét mégis magunkban hordozzuk úgy is, ha nem vagyunk ennek tudatában. Még azokban is, akik állítják, hogy nem hisznek semmiben, bennük is ott vannak az ősi hagyományok nyomai. A mindennapi taposómalomban, a hétköznapi szürkeségben, de főként a minden értelemben agyonhajszolt decemberben még inkább bele kellene kapaszkodnunk a szokásainkba és az abba vetett hitbe, hogy a világot és azon keresztül az egyéni életünket olyan rendezőelvek mozgatják, amelyek – ahogyan a fogalom megnevezéséből is adódik – a rend fenntartását szolgálják a káosszal szemben.
Nem véletlenül szól úgy a karácsonyi ének, hogy „legyen ünnep az égben és ünnep a földön”, hiszen az az ember, aki hisz, ugyanolyan rendet akar teremteni maga körül, mint amilyen a magasabb egységben létezik. És ha kudarcba fulladt minden próbálkozásunk, belefáradtunk, majd cinikusan feltennénk a kérdést, hogyan és minek kellene ma örülni, egyáltalán mi értelme van a karácsonynak, egyetlenegy menedékünk maradhat, hogy realizáljuk, az anyagi világ sosem győzhet azon szellemi erő felett, amely ekkor születik Krisztussal és bennünk. Ez a részünk örökkévaló.
Nyitókép: A karácsony nemcsak a fény megtestesítőjének, vagyis a Megváltónak a születéséről szól, hanem a krisztusi életutat is elénk vetíti (Fotó: Gergely József felvétele)
