„Karácsonynak éjszakáján, Jézus születése napján”

A karácsony, szeretetünnep jellege révén is, mindazokat különleges pillanatokkal ajándékozhatja meg, akik őszinte megéléssel viszonyulnak a téli ünnepkör vallási és népi hagyományaihoz egyaránt. Fokozottan igaz lehet mindez a nyugat-bácskai hagyományőrző településnek, Bácskertesnek-Kupuszinának abban a családjában, amelynek tagjai teljes élet-példával is szolgálva köteleződtek el a keresztényi alapértékek, a hagyomány- és identitásőrzés, továbbá szülőfalujuk mellett.

A Silling házaspárral, dr. Silling István nyelvésszel, néprajzkutatóval, íróval és Silling N. Mária festővel, nyugalmazott tanárral beszélgettünk a karácsony kupuszinai, továbbá szűk családi jellegéről és mindezen belül is a néphagyományok generációkon átható erejéről, egy tányér frissen sült mézeskalács „édes” illatfelhője fölött.

Karácsony ünnepének beteljesülését a várakozás időszaka előzi/előzte meg. Mindehhez milyen népi, illetve családi hagyomány fűződik az Önök környezetében?
Dr. Silling István: – A téli ünnepkör központi ünnepe a karácsony, december 25-e, Jézus születésének ünnepe. Ahogy mi tudjuk, mindig ünnepelték nálunk, a településen. Az ünneplés módja azonban idővel változott.
A hagyományos karácsony az adventtel kezdődik, amely általában december első vasárnapját jelenti. Böjti időszak, zenés mulatságok nélküli elcsendesülés, magunkba szállás, amelynek része a gyónás is. Az asszonyok kissé visszafogottabb színű ruhákban jártak. Nem tiszta feketében és nem teljesen sötétben, mint nagyböjtben, de a sötétebb színek domináltak. Tehát az öltözködésben is megnyilvánult egyfajta visszafogottság.
Adventben ilyesmi, hogy adventi koszorú, nem volt. Ez egy új szokás, talán a 60-as, 70-es évektől jelent meg nálunk a faluban. Nagymisékre meg hajnali, roráté misékre jártunk, amelyek hajnali 6 órakor kezdődtek. Hidegben, hiszen akkoriban még „rendes” telek voltak, hóval, mindennel, ami ezt az évszakot jellemzi. Sötétben kellett indulni, hazafelé a hajnali miséről már világosodott. Az utolsó hajnali mise volt a pásztormise, nagykarácsony (december 25.) reggelén, de ugyanabban az időben, reggel 6 órától. A pásztormise a férfiak miséje volt, ami azt jelenti, azon többen voltak jelen a férfiak, mint a nők, mert ugye általában a nők vannak többségben a miséken.
Ami az adventi táplálkozást illeti, nem volt különösebb sajátosság, hacsak az ilyen időszakban történő disznóvágásokat nem említjük. Ez pedig zsíros ételeket hozott az asztalra, mint a friss hurka, (sült) kolbász, tepertő.
Nálunk, Kupuszinán a karácsony előtti napot Ádám-Éva napjának nevezzük. Nem mondjuk, hogy szenteste és egyebek, hanem Ádám-Éva nálunk ennek a napnak a neve. Ekkor böjt volt, és mindez így van ma is ebben a faluban, tartjuk a böjtöt.

Silling N. Mária: – Azon a napon korán reggel fogyasztjuk a fonott kelt kalácsot, amelyet régen az asszonyok sütöttek otthon, de most már a pék készíti, megrendeljük, és elmegyünk érte ezen a reggelen. Szegfűszeges, édes kalács, és van, aki mazsolával, más csak simán, édesen rendeli, tehát fogyasztható különböző formákban. Ez a reggeli kalács, majd lalos babot főz az asszony. Itt a legnagyobb szemű fehér babra kell gondolni. Úgy készítjük, hogy megfőzzük vízben a babot, persze vigyázni kell, hogy ne főjön szét, majd leszűrjük. Száraz eledelt kapunk, aztán megsózzuk, megpaprikázzuk. Kanállal és kézzel is lehet enni, a kaláccsal együtt ott van az asztalon egész nap, lehet falatozni belőle.

Silling István: – Ehhez már fűződik helyi babona, miszerint ebből a babból minél többet kell enni, mert akkor egyre több pénzünk lesz a következő esztendőben. Ezért még viccelődve is bekapunk egy-két szemet, hogy csak jöjjön az a pénz…! Volt olyan szokás is, hogy karácsony, tehát Ádám-Éva estéjén ebből a babból dobtak a szoba négy sarkába, hogy mind a négy égtájról (lévén piacozó nép a kupuszinai) jöjjön az anyagi gyarapodás.

S. N. M.: – Advent négy hete kapcsán elmondható még, hogy vannak jeles napok, így például december 4., Borbála napja. Ekkor néhány gyümölcsfaágat le kell törni, betenni egy vázába, vízbe, és az ág karácsonyra kinyílik. Kell hozzá imádkozni is, méghozzá a Miatyánk imádságot.

S. I.: – Ez különben a lányok körében elterjedt szokás volt, szerte a Kárpát-medencében. Várták, hogy kivirágozzon az a bizonyos ág.

A várakozás időszakához kapcsolódott Szent Miklós és Luca napja is.
S. I.: – Mikulás ugye mindjárt advent elején van, december 6-án. A gyerekeket megajándékozó szentnek az ünnepe, nem parancsolt ünnep, de jeles napnak hívják, amikor is a gyerekek kiteszik az ablakba a megtisztított cipőjüket, és várják, hogy reggelre hozzon valami ajándékot a Mikulás. Viszont járt Szent Miklós „küldötte” maga is egy-egy utcában vagy rokonságban, bement a házba, ahol élt kisgyerek, aki ajándékot várt, és megkérdezte: jó voltál-e? Imádkoztál-e mindennap? Szót fogadtál a szüleidnek? Voltál-e templomban? Vitt magával virgácsot is, és aki nem volt „jó”, illetve a szülei mondták, hogy nem viselkedett helyesen, akkor azt egy kicsit megveregette a virgáccsal, de azért ajándékot is adott.
A Luca-naphoz szintén fűződik ajándékozási szokás. Úgy neveztük, Luca néni, ő szegényebb volt, kisebb ajándékot hozott. Apró csokoládét, cukorkát ajándékozott, ha narancs volt, az már nagy dolognak számított.

S. N. M.: – Nekem a Luca hozta például a karácsonyfát. Azt mondják ugye, hogy a Jézuska hozza, de hozzánk Lucakor érkezett. Bizonyára a faluba jött valaki, aki akkortájt árusította, és tőle vásárolták a szülők.

Miként, hogyan díszítették azokban az időkben a fenyőfát?
S. I.: – Nem az (volt) nálunk a szokás, hogy „csak úgy megjelent” a házban a fa, hanem a család együtt díszítette mindig is. Eleinte csak dió, alma, majd szaloncukor volt rajta. Még korábbi időkben fenyőfa sem volt, csak valamilyen ágacska. Termő ágat tettek egy homokkal töltött köcsögbe. Helyeztek rá esetleg diót, almát, később jöttek már divatba az üveggömbök, a girlandok stb. Az 1940-es években egészen biztosan voltak már díszek, de anyósomnak is, aki 1921-es születésű volt, szintén volt a tulajdonában karácsonyfadísz, tehát talán már a 20-as években használtak fúvott üveggömböket. Ezek gyenge üvegből készültek, minden évben összetört egy-egy, akkor pótolni kellett, de nem volt igazán sok, csak néhány, és azokat nagy gonddal őriztük. Előfordult, hogy vattát tettek a karácsonyfára, az volt úgymond a hó. Aztán volt, aki pattogatott kukoricát fűzött fel, az szolgált zúzmaraként. Később pedig megjelent a girland, a fényes sztaniolpapír, ilyesmi…

S. M.: – Angyalhajat is használtunk, az pedig olyan hatást keltett, mintha ködben lenne a karácsonyfa… De ez nem volt gyakori, drágának bizonyult, mert szintén folyamatosan pótolni kellett.

S. I.: – Ami biztos, hogy a karácsonyfa csúcsán mindig torony (csúcsdísz) volt, nem csillag vagy angyal. A torony alatt pedig hagyományosan búzakalászok összekötve. Ez a gyakorlat, ahogy maga a fenyőfadíszítés is, a termékenységvarázslással köthető össze. A karácsonyfa a termő fa szimbóluma, a kerek díszek például az almát szimbolizálják.

Mi jellemezte az étkezési szokásokat, miből állt a karácsonyi menü, illetve az ünnepi szertartás?
S. I.: – December 24-én, ahogy itt, Kupuszinán nevezzük, Ádám-Éva napján halat főztünk, és így teszünk ma is. Ez a szokásos halpaprikás, mint bármely más alkalommal, úgy készül ekkor is. Egyébként halat nem főztek gyakran az év folyamán, bár a Duna közel van, mégsem volt bevett gyakorlat. Ez ugye böjti eledel, házi tésztával. Estefelé főztük, addig ettük a kalácsot és a babot meg ittuk a mézes pálinkát, ittak a férfiak… meg a nők is, embere, illetve asszonya válogatja. Vacsora előtt egyfajta szertartás zajlott, az asszony terített. Általában abrosz is került az asztalra, házivászon terítő, ez megilleti a karácsony ünnepét. Gyertyát gyújtunk, majd állva a gazda, a családfő elmondja a hálaadást. Keresztet vetünk, s ezt mondja: Adjunk hálát a Jóistennek, hogy meg adta élni ezt a mai szent estét. Kérjük, hogy adja meg még számos esztendőben, de ne ilyen búval és bánattal, hanem örvendetesebb napokkal. Adjon a Jóisten bőven bort, búzát, országunkban megmaradást, és ha valamelyikünket kiszólít ebből az árnyékvilágból, adjon neki örök nyugodalmat!
Aztán imádkozunk, Miatyánkot, Üdvözlégyet, Dicsőséget, és akkor mondjuk, hogy boldog karácsonyt! Azért tudom elmondani, mert mindez egy jó ideje már az én dolgom. Ezután leülünk. Régen a ház asszonyának a vacsora alkalmával nem is volt szabad többet felkelnie az asztaltól, hogy tavaszra a kotlósok jól üljenek és a csirkék jól keljenek. Tehát felkelt a menyecske, a lány vagy a meny, és ő szolgálta ki a családot. Aztán feltörtük, megkóstoltuk a diót, mézzel, és mézbe mártott fokhagymát ettünk, mindez nagyon egészséges. A fokhagyma ugye egészségóvó, a „rosszak” ellen, meg hogy „ne csípjen meg a kígyó”, vagyis a gonosz elleni rítus, amely a Biblia erre vonatkozó tartalmára vezethető vissza. Aztán következik az alma: annyifelé vágom, ahány tagú a család, amennyien ülünk az asztalnál, és mindenki elvesz egyet, azt is mézbe mártjuk, és esszük. Úgy tartja a hagyomány, azért tesszük mindezt együtt, hogy egész éven át emlékezzünk, hogy ha valahol eltévednénk a világban, akkor gondoljunk a karácsonyi almára, hogy kivel ettük meg, és hol, így akkor visszatalálunk az otthonunkba, a családunkhoz. Ehhez ismét babona is fűződik, miszerint az, aki vágja fel az almát, vigyázzon, el ne vágja az alma közepén a magot, mert ha elvágja, akkor aki ezt a szeletet választja, beteg lesz, vagy meghal. Tehát mindez a rossz elhárítására irányul… Ezt is jómagam csinálom a családban, mindig kicsit félve…

S. N. M.: – A dióval is végezzük mindezt. Minden családtag feltör egy-egy diót, és ha annak a béle egészséges, akkor jó egészségre számíthat a következő évben, de ha rossz a dió, akkor beteg lesz. Most már azt találtam ki, hogy előre megpucolom a diót, odateszem (csak a szép diókat) az asztalra, és mindenki vesz belőle, következésképp senki nem lesz beteg.

S. I.: – Ez így természetesen nem igaz(i), hisz főleg ott, ahol idős emberek élnek, év közben bizony jönnek a betegségek, de természetesen mindez egyfajta „védekezés”, úgy hívjuk, hogy apotropeikus tevékenység, tehát gonoszűző, bajelhárító tevékenység, akár a dió, a méz vagy az alma.
Tehát elfogyasztjuk a halat, a házilag gyúrt tésztával. Utána jön a mákos tészta vagy helyi elnevezéssel, így hívták régen: pupácska. Ez tulajdonképpen a mákos guba. A mi házunkban gubát nem készít a feleségem, az édesanyám sem csinált annak idején. Mi édes mákos tésztát ettünk, akár mézzel vagy szilvalekvárral is.
Ami az italt illeti, fehérbort ittunk a hal után, az is ott volt az asztalon, hiszen a hálaadás része, hogy bőven légyen bor, búza, béke… Ez az Ádám-Éva-menü. Aztán várjuk az időt, hogy menjünk az éjféli misére.

Mivel töltötték ki ezeket az órákat a kupuszinaiak?
S. I.: – Karácsonyköszöntéssel, hangos szóval, énekelve jönnek a köszöntők. Ez a tradíció itt máig él, ami nagyon ritka dolog manapság, a környező településeket is tekintve. Ma a gyerekek járnak, de korábban, ahogy azt a gyűjtéseimből tudom, idősebb emberek mentek a faluban a házak udvarán, a konyhai ablaknál köszöntötték a karácsonyt, ünnepi énekeket énekeltek. Leginkább a „Karácsonynak éjszakáján, Krisztus születése napján…” kezdetű éneket. Ez csúnya, pejoratív kifejezés, de így mondták: koledáltak, ez a kóringyálás tulajdonképpen, és azt jelenti, kis ajándékért énekeltek. Abban az esetben, ha rokon gyerek jött, annak egy kicsit nagyobb ajándék járt, ha a szomszéd gyerek jött, annak nem akkora, nem olyan értékes. A felnőtt koledálók meg az asztalról kaptak, megkínálták őket almával, dióval, aszalt szilvával, akár még kaláccsal is, ami tehát volt a háznál. Továbbá Apatinból is jöttek a cigányok, és énekeltek magyarul.

S. N. M: – Megtanulták a magyar nyelvet, mert ide jártak dolgozni. Tehát ők beszéltek magyarul, szerbül, meg még sokan közülük németül is. Volt hangszerük, tambura, és zenés, énekes koledálást csináltak.

S. I.: – Az apósom mindig nagyon várta a cigányokat, a „cigány Jóskáékat”, hogy jöjjenek már, hiszen akkor kis zene is társult az énekhez.

A kicsi gyerekéneklőket, karácsonyköszöntőket egyik szülőjük hozta, mert a másiknak otthon kellett maradni, hogy várja a köszöntőket. A nagyobbacska gyerekek, akik már tudták, hol lakik a rokonság, ők mentek egyedül, a testvérükkel vagy egy pajtással. Ez érdekes, mert mindkettejük rokonához el kellett menni. Ha most, teszem azt, a keresztanyámhoz beállítottunk a barátommal, akkor a keresztanya nekem adta a nagyobb ajándékot, neki meg a szerényebbet, hiszen a házban volt készítve a nem várt vendégek számára is ajándék. Ami nagyon lényeges, hogy a házakba mindenki bemehetett. Bűn volt elzavarni a karácsonyköszöntőket, nyitva kellett legyen a kapu az éjféli miséig.

A 60-as évektől pedig kialakult, hogy egy-egy generáció lány tagjai a két évvel idősebb fiúkhoz mennek karácsonyt köszönteni. Tehát tulajdonképpen ez a két év az „udvarlási rendet” jelentette a generációk fiú és lány tagjai között. Mindez így történik ma is. Kezdetben a nagylányok mentek, akik már kijárták az általános iskolát, aztán a hetedik és nyolcadik osztályosok, ma pedig már mennek még fiatalabbak. A lányokat, akikkel táncoltunk a mulatságok időszakában, azokat illő volt meghívni karácsonykor énekelni. Ezek a lányok pedig húsvétkor meghívtak bennünket locsolni. Összefüggésben van tehát a két népszokás. Mindezt szó szerint képzeljék el, meg kellett állítani valakit abból a csapatból, és átadni a meghívást az egész generáció tagjai részére. Itt azért közbejöhetett olyan lány vagy fiú is, aki ugyan nem tartozott ahhoz a nemzedékhez, de egy-egy lány, illetve fiú mégis meghívta. Mindez a párválasztás „rítusához” kapcsolódott, ahogyan nemritkán a „mutatósabb”, gazdagabb házaknál az is, hogy bár kint énekeltek a fiatalok, de a megvendégelésüket úgy intézték, hogy az egész házon végigvezetve őket, jutottak el a lakószobába, ahol a süteménnyel, üdítővel való kínálgatás, illetve az ajándékozás zajlott. Tehát mintegy megmutatták a házat, bútorokat, nem is tudat alatt, hanem tudatosan irányítva a figyelmet a párválasztás lehetőségeire. Ennek a folytatása volt húsvétkor, amikor ugyanezt csinálták velünk, fiúkkal, végigvezettek a „lányos” házaknál, ahol volt mit megmutatni.

Az éneklés végével nem járta kocsmázás, otthon vártuk az éjféli misét, pihentünk, kártyáztunk.
Az éjféli mise tekintetében, ami néprajzilag fontos, az a Luca széke. December 13-án, Luca napján kellett megkezdeni a kifaragását, tizenháromféle fából. Ádám-Éva estéjére készült el. Legények csinálták, vagy férfiak, de mindezt mi már csak az emlékezésekből tudjuk, sőt a szüleink szintén csak onnan értesültek Luca széke készítéséről. A férfi a széket elvitte a templomba, az éjféli misére. A hiedelem szerint ha ott akkor ráállt, akkor megláthatta, hogy ki a boszorkány. Állítólag látható volt számára, hogy nagy szarvakkal jönnek be a templomba az asszonyok, a boszorkányok, így mesélték… A „boszorkány” nem is bírt bejönni rendesen, egyenesen, hanem csak oldalvást, hogy a szarvai beférjenek. Akkor a boszorkányok is meglátják őt, hogy áll azon a széken, majd amikor véget ér a mise, akkor a kántor mindig játszik még valami klasszikus dallamot, hogy hozzáadjon az ünnep szépségéhez. Ezt egyébként dikicának hívták, és amíg a dikicát játszotta, addig a boszorkányok az oltár körül táncoltak, annyira tetszett nekik. Egyébként is a karácsonyi mise mindig vidámabb már, szabad volt kicsit mozogni is, mert olyan kellemes dallamúak az énekek, hogy lehetett inogni, lábbal a taktust verni. Tehát élénkebb volt a mise, nem nagyböjti csendesség, hanem a Jézus születése feletti örömteli, oldottabb hangulat.

Visszatérve a Luca-székre, amikor a boszorkányok az oltár körül letáncolták a magukét, addig a Luca-széket készítő futott haza, mákot szórva maga után. Haza kellett érnie, és a kemencébe dobnia a Luca székét, hogy elégjen, ne találják meg, mert a boszorkányok, amint a zene véget ért, elindultak utána, de csak akkor érhették utol, ha minden apró mákszemet összeszedtek. Tehát önmagában a folyamatban jelen van a hiedelmi abszurditás, hogy véletlenül se lehessen utolérni, aki a boszorkányokat felismerte, őt meg ne ronthassák.

Mindebből kifolyólag az egész nyelvterületen igen kevés Luca széke maradt meg, a budapesti Néprajzi Múzeumban talán mindössze kettő van belőle, hiszen a hagyományt tartók azon nyomban elégették, a kemencében égett a tűz, és bedobták.

S. N. M.: – Még valami: emlékszem, Ádám-Éva estéjén egy nagy batyu szalmát behozott apám, és alig vártam, hogy vége legyen az ünnepi étkezésnek, mert csak vacsora után lehetett szétkötni, és tele lett vele a szoba… ott bukfenceztünk a szomszéd gyerekekkel, de még apám is, ő volt a „mester”. Mindez ment több napon keresztül, a karácsonyi ünnepkörben, Ádám-Évától a háromkirályokig bent kellett, hogy legyen. Nagy élmény volt.

S. I.: – Bevittek szerszámokat szintén, és mondták, azért is teszik, hogy ezek a koledálók, akik sem ismerősök, sem rokonok, esetleg el ne lopják a kint hagyott szerszámot. Egyébként Ádám-Éva-este, a vacsora előtt egy kosárban terményeket: búzát, kukoricát meg a lószerszámokat, például hámot vittek be a házba, az ünnepi asztal alá. Hogy a haszonállatok is „részei legyenek” a karácsonynak, hiszen hozzájárultak a család gyarapodásához a földművesgazdaságban.

Elérkeztünk karácsony napjához. Milyen szokások fűződnek ehhez a naphoz és az ünnep további szakaszához?
S. I.: – 25-én reggel ugye a fentiekben említett hajnali pásztormise zajlott, aztán 10 órakor a nagymise. Ahogy az éjféli mise, úgy ez is rendkívül látogatott volt.

S. N. M.: – Karácsony napjára kocsonyát főztek. Ünnep lévén mindenki nagymisére ment, nem főztek húslevest, nem készítettek sülteket, hanem az előzőleg elkészített kocsonyát ették ebédre karácsony napján. Mi azért ma már szoktunk főzni húslevest, mellé kocsonyát is minden évben. Ahány ház, annyi szokás. Egyik szomszédasszony például pulykát süt karácsonyra. Ám az eredeti népszokás szerint, ahogy húsvétkor főtt sonka, úgy karácsonykor kocsonya dukál, hisz a disznók le vannak vágva, így a hozzávalók adottak.

S. I.: – Aztán nagykarácsony (karácsony napja) délutánján, illetve estefelé indultak köszönteni az István nevezetű rokonokat, barátokat, majd a következő napon a Jánosokat. Hozzám is jöttek rendszeresen, a családtagok és barátok mellett a tanítványaim is névnapköszöntőbe. Előfordult, hogy harminc-negyven vendég is volt egyszerre a házban.