Minden ember másképp készült a szeretet ünnepére. Az újságírók karácsonyi előkészületekről szóló eseményeket, híreket dolgoztak fel, az írók és a költők karácsonyi hangulatú műveket írtak, a legkisebbek levelet küldtek a Jézuskának, a Vöröskereszt ételt osztott a rászorulók között, a cukrászok ízletes süteményekkel próbálták meg elkápráztatni megrendelőiket, a kézimunkázók pedig karácsonyi ajtó- és ablakdíszeket, asztalterítőket és -futókat készítettek otthonukba. Nem történt ez másképpen a nagykikindai Tóth Jolánnál sem, aki még kislányként kezdett el kézimunkázni, ugyanis – saját bevallása szerint – mindenféle kézimunka, babramunka érdekelte. Volt egy idősebb rokona, aki mindennap a piacon árult, és akivel egy utcában laktak. Ahogy ez az asszony ment haza, az utcában élő gyermekek mellé szegődtek, és vele tartottak, mert tőle kézimunkázni, varrni és hímezni tanulhattak. Az asszonynak saját gyermeke nem volt, így szívesen foglalkozott a vendégeivel.
– Én is kértem tőle tűt meg cérnát, de sokáig nem akart adni – kisóvodás lehettem akkoriban –, talán édesanyám haragjától tartott, de így kezdődött minden. Tanulmányaim befejezése után a nagykikindai ADZNM Gusle (Akademsko društvo za negovanje muzike Gusle) csoportnál helyezkedtem el, és a népviseletek karbantartásáért, rendezéséért feleltem, amolyan mindenes lettem a ruhatárban. Akkorra azért már ismertem néhány motívumot, mintát, de nagyon sokat nem, és elkezdett foglalkoztatni, hogy egyik vagy másik vidéken, tájegységen miért épp úgy néz ki az a virág, vagy miért néz ki máshol ugyanaz másképp. Ekkor már éreztem a hiányosságaimat. Közben jártam a múzeumokat, és prospektusokat kértem, illetve mindenféle írott anyagot összegyűjtöttem. Később beiratkoztam Szabadkán a Vajdasági Magyar Folklórközpontba, ahol kétéves képzéseket szerveztek a fazekasoknak, a szövőknek és a hímzőknek. Már korábban is eljátszottam ezzel a gondolattal, de akkoriban nem volt ilyesmire időm, az egyik lányom éppen készült férjhez menni, a másik pedig egyetemista volt, néhány évvel később azonban belevágtam. A képzések hétvégente zajlottak, és intenzívek voltak. Minden tájegységet más előadó mutatott be, és mindegyik anyagrészt a gyakorlatba is át kellett ültetnünk. Kaptunk anyagot, és mindenki eldönthette, hogy párnahuzatot, kötényt vagy asztalfutót készít az adott tájegységet lezáró gyakorlati órákon. Az első évben 60 százalék elmélet és 40 százalék gyakorlat volt, a második évben ez az arány megfordult, tehát több gyakorlati oktatással szembesültünk. Sokat dolgoztunk, de az eredmények minden fáradságot megértek. Jó helyre kerültem, ahol sok új ismeretet sajátítottam el. Most már tudom, hogy milyen az a torockói hímzés, vagy hogy milyen a sárközi minta – mesélte a kézimunkázó.
A nagykikindai Egység Művelődési Egyesület keretében működik a Viola kézimunkacsoport, Jolán néni ennek a csapatnak is a tagja már a megalakításától kezdve. Mint megtudtuk tőle, húsz évvel ezelőtt Kátai Tibor néptáncoktatóval kezdtek el beszélgetni a kézimunkacsoport létrehozásának a lehetőségéről, illetve arról, hogy olyan asszonyokat vonjanak be a munkába, akik tudnak hímezni. Ebben a csoportban – szavai szerint – arra törekedett, hogy átadja az asszonyoknak a tudását. Néhány évvel ezelőtt jelentkezett a Hagyományok Háza Hálózat – Vajdaság viseletkészítő csoportjába, s ennek a csoportnak még ma is aktív tagja.
Egy keresztelőre készült viselet (Lengyel Árpád felvétele)
– A guszlásoknál eltöltött húsz évem alatt túlnyomórészt a szerbiai, vagyis a régi jugoszláviai tájegységeknek az öltözetéről szereztem ismeretet. Az ott dolgozó koreográfusok különféle képzésekre jártak, és én mindig arra kértem őket, hogy kérjenek képeket a viseletről, vagy ha van kiállítva, akkor fényképezzék le azokat, hogyha már el kell készíteni az öltözetet, akkor az feleljen meg minden formai követelménynek. Sok viseletet készítettem el fotók alapján. A sokobanjai mellényruhával, a zubunnal is így jártam. Hogy meg tudjam csinálni, megkértünk egy múzeumi dolgozót, hogy fényképezze le több oldalról is az ő példányukat, illetve hogy a minták méretei is pontosak legyenek, tegyen melléjük egy vonalzót is, és úgy is fotózzon. A zentai képzésre azért jelentkeztem, mert úgy éreztem, hiányosságaim vannak a magyar viseleteket illetően, nem tudtam eleget róluk. Ebben a csoportban is megvarrtam minden darabot, amit az egyéves képzés idejére előirányoztak, de továbbra is aktív maradtam, mert időnként még tartanak előadásokat bizonyos hétvégéken, ahol mostanában csizmanadrág és férfimellény is készült, illetve terepmunkákon is részt vettünk, amelyek során eljutottunk Kupuszinára, majd Hertelendyfalvára, ahol az ottani viseleteket térképeztük fel, illetve mintákat vettünk. A kupuszinai viseletből kihasználtuk a fityulákon található mintákat, majd azokat női táskákra, illetve stólákra hímeztük fel, a kolléganő készítette a kötényen található nyargalásos hímzést, illetve a varrást, mert azt tulajdonképpen géppel varrják, és ezekkel a mintákkal díszítettünk fel ünnepi ruhadarabokat. Hertelendyfalván egy női mellényen található mintát szedtünk szét, majd annak jellegzetességeit megőrizve hímeztük fel három kabátra. A tanfolyam sokat jelentett nekem – mesélte Jolán néni.
Viseletkészítőnk egy másik képzésbe is belekóstolt a szabadkai Vajdasági Magyar Folklórközpontban, mégpedig a gépihímző-tanfolyamba. Ennek előzményeként tavaly nyáron részt vett egy táborban, ahol a kézi riseliővarrás alapjait sajátította el. Mint ahogyan azt megtudtuk tőle, a folyamat nem tűnt számára nehezebbnek, mint a szálhúzás, amikor is a különböző mintákból kihúzzák a szálakat, majd besodrik azokat.
– Ez is ilyen hétvégi tanfolyam volt, szombatonként, vasárnaponként. Az elején nem ment könnyen, mert a kézi varrás és hímzés esetében a kezünkben van a tű, a vászon, és látjuk, amit csinálunk. Itt összhangba kell hozni a szemünket, a kezünket és a lábunkat, mert ha jobban megnyomjuk a pedált, akkor elszalad az egész munka. Ott nem a gép viszi a munkát, hanem le kell ereszteni a géptalpat, majd a rámára kifeszíteni a vásznat, és mozgatni. Ha elmozgatjuk, akkor kimegyünk a sorból. Az apróbb hibákat ki lehet javítani, de ha a cérnát nem fogjuk be jól, akkor a minta sem lesz jó – magyarázta Jolán néni, aki arra is kitért, hogy mi motiválja még 68 évesen is a tanulásra.
– Nem tudom, talán a kíváncsiság és a tenni akarás. Sokat számít az is, hogy van két lányunk, illetve unokáink, akiknek a ruháira, kiegészítőire rá tudom vinni ezeket a mintákat, mondjuk egy világos alapú övet kihímzek sötét cérnával, vagy fekete övre kalocsai vagy palóc mintákat hímzek fel, mert ezek élénkebb színűek. Egy fekete színű övet majdnem mindenhez viselhetünk ruhán és nadrágon is – magyarázta a viseletkészítő.
Ami pedig a jövőt illeti, Jolán néni elmondta, hogy szeretne még az úrihímzésbe is belekóstolni, mivel azt eddig egyik képzésen sem tanították.
– A munka az úrihímzés esetében nagyon vékony cérnával történik, amit arany és ezüst szálakkal dúsítanak, nagyon vékony vásznon. Azért is hívják úrihímzésnek, mert nem lehet mindenféle anyagra, ruhára felvinni. Főként a házi textíliára, a templomok oltárterítőire, miseruhákra vitték fel ezeket a mintákat. Ez még kimaradt, de nagyon óvatosan fogok hozzá, mert nagyon szemigényes. Készítői mindig nagyítós lámpa alatt dolgoznak. A csipkeverés művészetét sem volt időm még elsajátítani, pedig láttam már, hogyan csinálják. Amikor a fiatalabb lányomék öt évvel ezelőtt kiköltöztek Németországba, akkor nagyon sokat segített a kézimunkázás a figyelmem elterelésében. Nagyon örülök annak is, hogy mindig tudok számukra olyan ajándékot készíteni, amilyet nem lehet venni. A tízéves unokám is szeret kézimunkázni. Ötéves volt, amikor kimentek külföldre, és volt ott egy óvónő vagy tanítónő, akihez eljártak a gyerekek, és megtanította nekik a szövés alapjait, illetve a zsinórfonást, amit én nagyon helyeseltem, mert ebben a korban a gyerekeknek szükségük van a kézügyességük fejlesztésére – tette hozzá.
Jolán néniről érdemes tudni azt is, hogy a szerbeknek varr és hímez ingeket, a gyermekek keresztelőjére, a vőlegények esküvőjére, illetve más kiegészítőket is a menyasszonyoknak, de bármilyen igény esetén a megrendelő rendelkezésére áll. Amikor rákérdeztem, hogy találták meg ezekkel a kérésekkel éppen őt, azt mondta, hogy a guszlásoknál eltöltött húsz év alatt számtalan ismeretségre tett szert
A kupuszinai fityulák mintáját táskák díszítésére használták (Lengyel Árpád felvétele)
– A szerbeknél van ez az ünnepi törölköző, amit ők slavski peškirnek hívnak. Ezeket jellegzetes időszakokra, ünnepekre készíttetik, keresztelőre, esküvőre, sőt temetésekre is néhány helyen, illetve a védőszentjük képére teszik rá. A guszlásoknál készítettem ezeket először, amikor az egyesület tagjai vendégfellépésen vettek részt, ezeket az ajándékokat vitték a házigazdáknak. Szép minták kerültek rájuk, amelyek Bánátra jellemzőek. A megrendelések és a megkeresések megszaporodtak, amikor bizonyos ideológiák megszűntek, és elkezdték felújítani a régi szerb, illetve szláv hagyományokat, szokásokat, egyházi ünnepeket, a család védőszentjeinek a megünneplését. Addig is ünnepeltek ők, csak csendesebben, szűk családi körben. A szentképeket és a régi törölközőket a család idősebb tagjai őrizték, legtöbben a tisztaszobában, mert ugye oda nem ment be senki. A fiatalabbak, akik féltették a munkahelyüket, nem tartottak ilyen relikviákat az otthonukban. Aztán készülnek nálam még 70×70-es vagy 80×80-as terítők is, amelyekbe bebugyolálják a kalácsot, amit a templomba visznek megszenteltetni. Úgy tizenöt-húsz éve annak, hogy az esküvőikre is kérik a viseleti darabokat vagy egy teljes viseletet, a legkisebbek esetében pedig szokássá vált, hogy viseletben keresztelik. A terítőkre és a törölközőkre a szokásos minták kerülnek, tehát búzakalász, feszület és szőlőfürtök, illetve sokan kérik még, hogy a család monogramja is kerüljön fel ezekre, a keresztelőre és az esküvőkre szánt ingek és viseletek esetében pedig a virágok jellemzőek. Amikor Vajdaságban vagy szűkebb értelemben Bánátban gondolkodunk, akkor a fehér alapon a fehér hímzés számít ünneplőnek, de a szerbek a színes virágokat szeretik, ezért ők abban gondolkodnak. Sokszor kérnek matyó, palóc és sárközi mintákat is. Volt egy šabaci vőlegény megrendelőm, aki matyó mintákat kért az ingére. Ilyen esetben azért felhívom a megrendelőt, és megpróbálom olyan általánosabb virágmintákra rábeszélni, mint a százszorszép vagy az árvácska. Ők az interneten tájékozódnak, és igazából az alapján választják ki a mintát, amit ott látnak. Én igyekszem felhívni a figyelmüket abban az esetben, ha a szokványostól valami nagyon eltérőt kérnek – mesélte a kézimunkázó.
Tóth Jolánnak nem okoz problémát a két kultúrában megvalósítania önmagát. Vannak szerb és pravoszláv rokonai, ismerősei, így pontosan ismeri, és otthonosan mozog mindkét kultúrában. Véleménye szerint a magyar közösség számára adott a lehetőség arra, hogy többet megtanuljon.
– Nekem ez jólesik, és én ezt a gyerekeimnek is, illetve a tiszahegyesi szerb kézimunkázó kolléganőimnek is el szoktam mondani, hogy hát ti nem is tudjátok, hogy milyen pozitív adottság az, hogy én ebben a két kultúrában élhetek. Sokkal többet tudok tanulni, olvasni, mint bármelyik másik szerb ismerősön, aki nem tud vagy nem ért magyarul, illetve én nézhetek híradót magyar és szerb nyelven is. A szerbek hallottak Petőfi Sándorról, illetve Fehér Ferenc költészetét sokan ismerik is, de én kiváltságos helyzetben vagyok, mert szerbül és magyarul is olvashatom őket, ami felbecsülhetetlen érték – mondta Tóth Jolán, aki gondolatait azzal zárta, hogy megmutatta a karácsonyra készülő kézimunkáit is.
– Itthonra ilyen karácsonyi ajtódíszre köthető kiegészítők készülnek mikulásvirággal, fenyőágas gyertyával, csakhogy sokszor nem sikerül felkötni ezeket, mert úgy van, hogy anyu, van neked még olyan? És akkor elmegy – tette hozzá mosolyogva nagykikindai viseletkészítőnk.
Hertelendyfalvi női mellény mintáját hímezte rá egy bársonykabátra
Nyitókép: Tóth Jolán az unokája számára készített kislányruhával és kistáskával
