A madáritató téli vendégei

A téli napfordulóval (december 21.), mikortól kezdve egy-egy tyúklépéssel már hosszabbodnak a nappalok, beköszönt a naptári tél. Az idei december a naptalan, nyirkos szürkeségével egyelőre nem hozott havat, sem kemény fagyokat, bár egy-egy derült éjszaka után a hajnali mínuszok keményre edzették a víztócsák tükrét.

Amennyiben kertünkben, udvarukban, vagy ha ilyen nincs, akkor az ablak párkányán még nem kezdtük el etetni a reggeltől estig élelmet kereső énekesmadarainkat, akkor annak most van itt az ideje. Legegyszerűbb napraforgómaggal etetni, az olajos magvak bővelkednek energiában, amire a hosszú, hideg téli éjszakákon nagy szükségük van a tollas apróságoknak. Kis fáradtsággal, csekély ráfordítással kihelyezett etetőt látogató színes tollruhás barátaink felvidítják a monoton hétköznapokat.

A madarak számára a napi betevő mellett egyaránt fontos, hogy tudjanak inni és időnként megmártózni a vízben. Olykor egy tálka víz nagyobb vonzerőt jelent számukra, mint a madáreleség! A madáritatóhoz nincs szükség másra, mint egy kerámia vagy műanyag cserépalátétre, amibe langyos vizet töltünk. Amikor befagy a víz, újra kell tölteni az edényt. Az itatót olyan helyre tegyük, ahol a madarak a közeli bokrokon, fákon meg tudnak szárítkozni.

A szabadkai Riparia (partifecske) Természetbarátok Egyesülete évek óta működtet etetővel kombinált madáritatót a homoki erdő egyik kis tisztásán. A több négyzetméteres itató sokféle madarat vonz egész éven át. A méretes, de sekély vizű itató mellett fotózásra alkalmas, deszkákból ácsolt, csak kifelé átlátszó üvegablakokkal ellátott leskunyhó épült. Innen karosszékből, testközelből figyelhetők és fényképezhetők az inni és lubickolni érkező madarak változatos világa. Az itatót időnként meglátogatja egy-egy szomjas emlős, nyúl, őz, de még sakál is.

Különleges élmény néhány méterről szemlélni az itatón és a közeli etetőn zajló élénk madármozgalmat. A mindig éber, sokszor lármás szajkók, azaz a mátyásmadarak az erdő őrszemei – elsőnek ők riasztanak, ha veszélyt éreznek – érkeznek elsőnek az itatóra. Azonnal nem ereszkednek le a vízhez, annál óvatosabbak, a közeli fák és bokrok ágairól tartanak terepszemlét, majd hangtalanul lehuppannak az itató szélére kihelyezett farönkre. Minden neszre figyelnek, akkor kell elkezdeni fotózni, amikor már a vízben áll vagy iszik a madár. Idővel megszokják a fényképezőgép üveg mögül kiszűrődő kattogását.

Az aprócska cinegék csapatosan járnak az etetőre és az itatóra. Amikor biztonságban érzik magukat, néhány korty víz után önfeledten lubickolnak, de vigyáznak, hogy ne ázzon át teljesen a tollazatuk. Télen szaporodik a rigók faj- és egyedszáma. Telelni érkeznek hozzánk a fenyőrigók, de a ritkább szőlőrigók is mutatkoznak az itatónál, nem beszélve a fekete rigókról. Vonuló faj, de mostanság jelentős számban át is telelnek, csakúgy, mint az énekes rigók. Olykor feltűnik az itatón egy-egy szomjas léprigó is. Az egyik legszebb téli madárvendégünk a süvöltő, amelynek hímje élénkpiros mellényben pompázik.

Előfordul, hogy a sekély itató vize fenékig befagy. Az erős, kúpos csőrű meggyvágók vígan lenyelik a jégdarabkákat is. A barna falevelek alatt a téli napsütésben hamarabb kezd olvadni a jég felszíne. A vékony vízrétegből ügyesen tudnak inni az énekesmadarak.

A madáritatónál nyüzsgő madarak felkeltik a karvaly és a héja érdeklődését is. Amikor a szajkók riasztanak, a cinegék és a többi apróság szempillantás alatt szétrebben, de a villámgyors karvaly elől nehéz egérutat nyerni. Néha olyan gyorsan érkezik az itatóhoz, hogy nekicsapódik az üvegnek, de az is lehet, hogy a saját tükörképét támadja, azt hiszi, hogy egy konkurens fajtársa portyázik a vadászterületén. Többször előfordul, hogy a territóriumát védelmező hím vörösbegy minden áron el akarja kergetni a „rivális hímet”, folyamatosan támadja a saját tükörképét, bemaszatolva a fotós orra előtt az üveget.