Jövünk, Európa!

„Ne ide, pa stane”, így hangzik a szerb mondás, mely valójában a helyben topogást, nehézkes előrehaladást jelenti. Időnként országunk uniós csatlakozási folyamata is röviden így jellemezhető. Pedig az év vége előtt bizakodásra okot adó kijelentések hangzottak el. Ursula von der Leyen Belgrádban azt mondta, hogy Szerbia az egyike azon országoknak, amelyek a legközelebb állnak ahhoz, hogy az Európai Unió teljes jogú tagjaivá váljanak. Az Európai Bizottság elnöke hangsúlyozta azt is, hogy az Európai Unió Szerbia első számú kereskedelmi partnere és befektetője, a kapcsolat pedig egyre csak fejlődik. Idén országunk az egységes euró fizetési övezet (SEPA) részévé válhat. A SEPA egy angol elnevezés kezdőbetűiből alkotott betűszó: Single Euro Payments Area, azaz Egységes Euró Fizetési Övezet. Az Európai Gazdasági Térség területén az euróban történő fizetések küldését és fogadását szolgáló, a fizetéseket egységes szabványok és szabályok alkalmazásával lebonyolító, közös európai fizetési eszköztár elnevezése. Ursula von der Leyen arra is kitért, hogy a nyugat-balkáni térség gazdaságát közelíteni kell az EU gazdaságághoz, a térség piacát integrálni kell az uniós piacba. Már pusztán a bejelentés vonzóbbá teheti országunkat a befektetők számára, a SEPA a hazai vállalkozók számára is sok szempontból előnyökkel járhat.

A folyamat lassúságát mutatja azonban, hogy Szerbiával még 2014 januárjában megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, és a 35 tárgyalási fejezetből eddig huszonkettőt nyitottak meg, a legutóbbit 2021 decemberében. Időközben a csatlakozási folyamat módszertanát is megváltoztatták, már nem fejezetek, hanem klaszterek megnyitásáról lehet beszélni. Tavaly decemberben aztán a Tanács elfogadta a Bizottság értékelését, miszerint Szerbia fenntartja a 3. klaszter megkezdéséhez szükséges felkészültségi szintet. A tanács azonban akkor fog visszatérni a 3. klaszter megnyitásának kérdésére, ha Szerbia további jelentős előrelépést ér el, különösen a 29. paragrafusban említett területeken, a tárgyalási kerettel összhangban – volt olvasható a dokumentum Szerbiára vonatkozó részében. A 29. paragrafus pedig hangsúlyozza, hogy az uniós csatlakozási tárgyalások általános ütemét továbbra is a jogállamiság terén és a Prištinával fenntartott kapcsolatok normalizálásában elért haladás határozza meg. Elismerték ugyanakkor a csatlakozási folyamat eddig elért eredményeit, melynek során Szerbia a 35 tárgyalási fejezetből huszonkettőt megnyitott, kettőt ideiglenesen lezárt. Jelenleg ennek nincs már reális alapja, még ha az események időnként fel is gyorsulhatnak. A szerb elnök ugyanakkor a közelmúltban úgy fogalmazott, Szerbia EU-s csatlakozása nem állt le, csak nagyon lassan halad.

– Ne gondolják, hogy ez a jogállamisági gondok miatt van így. Ha elismernénk Koszovó függetlenségét és szankciókat vezetnénk be Oroszországgal szemben, akkor már holnap tagjai lennénk az Európai Uniónak – hangsúlyozta az államfő nemrégiben a Szerbiai RTV vendégeként.

Nehéz most megjósolni, a közelebbi és távolabbi jövőben továbbra is a megrekedés jellemzi, vagy felgyorsulhat a csatlakozási folyamat, amit vezető politikusaink továbbra is stratégiai célként emlegetnek. A belpolitikai fejlemények is bonyolódnak, akárcsak a nemzetközi helyzet, így aztán tényleg majd talán csak akkor lehet tisztában látni, ha a megválasztott amerikai elnök hivatalba lép és kiderül, milyen intézkedéseket foganatosít és hogyan hatnak azok ki a nemzetközi helyzet alakulására.

Elmulasztott lehetőség?

Ha egy kicsit próbáljuk a gyökereket is keresni, egészen addig nyúlnak azok vissza, amikor még az egykori Jugoszlávia és az Európai Gazdasági Közösség között 1965-ben megtörtént az informális kapcsolatfelvétel. Az első közös nyilatkozatot 1967-ben aláírták, ami után az EGK 1969-ben állandó képviseletet hozott létre Belgrádban. Sokszor emlegetett tény, amire egyesek csupán, mint egyfajta városi legendára tekintenek, hogy az ország szétesése előtt a kelet-európai országokat jócskán megelőzve csatlakozhattunk volna az unióhoz. Való igaz ugyanis, hogy 1991 májusában Jacques Delors, az Európai Bizottság akkori elnöke társulási szerződést kínált fel Ante Marković akkori jugoszláv szövetségi kormányfőnek. A délszláv háború azonban megakadályozta annak megvalósítását. A csatlakozási folyamattal egy évtizeden keresztül senki sem foglalkozott. Aztán a 2004-ben megkezdett tárgyalások eredményeként 2008 tavaszán aláírták Stabilizációs és társulási megállapodást. Négy évet kellett várni, mígnem az Európai Tanács 2012. március 1–2-i ülésén Brüsszelben hivatalosan tagjelölti státuszt adtak Szerbiának. Lehetséges céldátumot először 2018-ban, az Európai Bizottság nyugat-balkáni stratégiájában említettek. Ott akkor azt írták, lehetségesnek tartják, hogy 2025-re Szerbia és Montenegró csatlakozzék az Európai Unióhoz.

Mikor akkor?

Ott tartunk most, hogy az egyéb fejlemények időnként háttérbe szorítják a témát, visszatérő motívumként jelentkezik a kérdés, hogy valójában mikor lehet országunk az Európai Unió teljes jogú tagállama. Időnként elhangzik, hogy az Európai Unió számára sem jelent megoldást a stagnálás. Meg, hogy Európának nagyobb szüksége lenne ránk, mint nekünk rájuk. Van benne némi igazság, de ez csak bizonyos nézőpontból megfogalmazott, leegyszerűsített meglátás. Mindeközben azonban ismét az lehet a benyomásunk, hogy nincs meg a politikai akarat, vagy az igazi szándék. Az EU a belső gondokkal, gondjaival van most elfoglalva. Nem is olyan régen még létezett egy szomszédságpolitikai folyamat, amely azt célozta, hogy a környező országok számára vonzóvá tegyék az uniót. A potenciális tagországok igyekeztek a saját jogrendszerüket az EU követelményeihez igazítani. A jóléti államok ismérveit magán viselő, egykor a világ leggazdagabb tömbjének számító unió azonban, ha ezt nyíltan nem is mondják ki, egyfajta válságban van. Oda jutottak, hogy ma már esetenként „csak” valamiféle kicsinyes politikai érdekek alapján lesz valaki tag, nem pedig a valós érdemei miatt. Törökország például előbb nyerte el a tagjelölt státuszt, mint Szerbia, most viszont éppen úgy fest, talán soha nem lesz EU-tag. A regionális középhatalomnak számító ország még 1999 decemberében kapott uniós tagjelölti státuszt, majd 2005 októberében megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat. A demokrácia, a jogállamiság és az alapvető jogok terén tapasztalható folyamatos visszalépés miatt a tárgyalások 2018-ban megrekedtek.

A patrióták változást hozhatnak

Az unió dominánsnak tekinthető államaiban kormányválságok bonyolítják a helyzetet, a belső erőviszonyok átrendeződhetnek. A patrióták térnyerése pozitív folyamatokat indíthat el. De Donald Trump elnök hivatalba lépése is gyökeres változásokat generálhat. A mi életünkre mindez közvetve és közvetetten is kihatással lesz majd. A nyugat-balkáni térség egészének sorsát befolyásolják majd a fejlemények, melyek alakulására sok esetben az itt élők semmilyen ráhatással sem bírnak. A jelenlegi helyzetben a Balkánon a nagyhatalmak és regionális középhatalmak közül is mind a saját érdekeit szeretné érvényesíteni. Megvannak ugyanakkor a sajátosságok, a vörös határvonalak, a helyzet pedig időnként még bonyolódik belpolitikai szempontból is. Az EU pedig a folyamatos tétovaságával annyit ért el, hogy az uniós tagság időnként már-már nem is olyan vonzó opciónak számít. A fő okok egyike pedig, hogy egyik ország se szeretne egy olyan listát kapni, amelyen a kötelezően végrehajtandók szerepelnek, és melyeken esetenként a helyi lakosság, illetve a parlament által sem támogatott intézkedéseket sorolják fel. Mindez azt eredményezte, hogy időnként furcsa hatalmi vákuumok keletkeznek, miközben a háttérhatalom is próbálja bizonyos körök érdekeit képviselni. Az oroszok, az amerikaiak, a kínaiak, de még az arabok, illetve a törökök is benyomulnak a hatalmi vákuumba, ami a jövőre nézve talán még inkább bonyolíthatja a helyzetet. Az unión belül és nálunk is, a belpolitikai fejlemények bonyolultabbá váltak, akárcsak a nemzetközi helyzet. Így aztán tényleg talán csak akkor lehet tisztábban látni, ha a megválasztott amerikai elnök hivatalba lép, és kiderül, hogy milyen intézkedéseket foganatosít és hogyan hatnak azok majd ki a nemzetközi helyzet alakulására.

A polgárokat sok esetben meg sem kérdezik, illetve, csak a sokszor megrendelésre készülő felmérések alkalmával érdekes a véleményük. A frissnek mondható közvélemény-kutatások szerint Szerbiában az állampolgárok mintegy fele támogatja az európai uniós tagságot, mintegy harmada ellenzi, míg a maradék nem tudja, vagy nem nyilvánítana véleményt. Egy esetleges, Szerbia Európai Unióhoz való csatlakozása ügyében megtartott országos népszavazás tehát az igenek győzelmével végződhetne. Főleg a megkérdezett férfiak gondolják úgy, hogy Szerbiának előnye származna az EU-val való együttműködésből. A polgárok közel negyede ugyanakkor nem lát hasznot az együttműködésből. A polgárok több mint harmada úgy véli, hogy Szerbiának Magyarországgal a legjobb a kapcsolata, hatoda szerint pedig Bosznia-Hercegovinával.