Gazdaság, közélet, sport – folyamatos tájékozódás

Tóth Péter Kishegyesen született, és azóta is szülőfalujában él, olyan kisebb-nagyobb megszakításokkal, mint a katonai vagy az egyetemi évek. A szabadkai Közgazdasági Karon szerzett oklevelet, azt követően mintegy tizenöt évet dolgozott mezőgazdasági profilú cég kereskedelmi osztályán, majd pénzügyesként, illetve ügyvezetőként. Újságírással negyven év felett, az ezredforduló után kezdett foglalkozni, bár jelentek meg írásai annak idején az iskolaújságban és a Jó Pajtás hasábjain is. Az elismerés kapcsán eddigi pályafutásáról, gyermekkora meghatározó élményeiről, az elmúlt két évtized legfontosabb momentumairól kérdeztük.

Mi az, amit a kishegyesi gyermekkorból magaddal hozol?

– Emlékszem, hogy az újsághoz, a nyomtatott sajtóhoz fűződő vonzódásom azokra az időkre vezethető vissza, amikor még olvasni sem tudtam. A hatvanas évek végén a Magyar Szóban volt olyan rovat, hogy vidám hibakereső. Olvasni ugyan még nem tudtam, de vártam az újságkihordót, hogy hozza a vasárnapi számot, és én megkeressem a két, első látásra azonosnak tűnő kép közötti különbségeket. Édesapám több újságot is járatott, amelyeket érdeklődéssel lapoztam. Természetesen a magyar nyelvűeket, a Magyar Szót, a Hét Napot, de mindig ott volt az asztalon a szerb nyelvű Sport i svet nevű hetilap, valamint egyéb újságok is. Amikor megtanultam olvasni, kiszélesedett az érdeklődési köröm. Így kezdtem el olvasni például a Magyar Szót is annak idején. A vonzódás kiskoromtól kezdődően megvolt. A Mézeskalácsban rajzaim, a Jó Pajtásban írásaim jelentek meg. Utóbbinak volt a hetvenes évek közepén egy beszédversenye, azt megnyertem. Először az iskolai, utána a körzeti versenyt, végül pedig a vajdasági döntőt is én nyertem meg. Sosem felejtem el, egy utazás volt az aranyplakett mellett ennek a jutalma. Jártunk például Szarajevóban, illetve a Neretva völgyébe is elvittek bennünket.

Gyermekkorodban mi szerettél volna lenni? Hol végezted a tanulmányaid?

– Érdekes kérdés, hogy mi szerettem volna lenni. Kiskoromtól kezdve szerettem az állatokat. Egészen kicsi voltam, amikor egy embert láttam, aki kutyákat vezetett. Azt mondták, ott megy a sintér. Az egészről nem tudtam ennél többet, és amikor egy néni megkérdezte, Petyikém, te mi leszel, ha nagy leszel, azt mondtam, sintér. Általános iskolásként biológus, illetve zoológus szerettem volna lenni. Amikor nyolcadikban kellett írni egy fogalmazást arról, hogy mi szeretnék lenni, én azt írtam, Ausztráliában lennék vadőr. A magyartanárnő jónak tartotta a fogalmazást, ötöst kaptam rá, fel is olvasták órán, viszont az osztályfőnököm, amikor megtudta, behívta a szüleimet, és azt mondta, hogy egy nyolcadikos diáknak már komolyabb elképzelései kellene, hogy legyenek a saját jövőjéről. De nem kellett nyolcadikban pályát választani, én ahhoz a generációhoz tartozom, akik még 9. és 10. osztályba is jártak. Kilencedikes koromban már úgy gondoltam, hogy majd elektromérnök leszek, a tizedik végén pedig úgy éreztem, a közgazdaság-tudomány is vonz. Abban az időben nyílt Szabadkán a közgazdasági középiskolában úgynevezett mechanográfiai szak, én oda iratkoztam, azt követően a közgazdasági egyetem marketing szakát is befejeztem. A diplomamunkámat a részvénytársaságokról írtam. Ez a téma abban az időben egészen újszerűnek hatott az önigazgatású szocializmus alkonyán, amikor munkaszervezetekről szóltak a tanítások, mint – az akkori felfogás szerint – a gazdasági szerveződés egyik legfejlettebb formája.

Kik hatottak rád leginkább ezekben a fiatalkori években?

– Nagyon sok olyan ember van, aki valószínűleg meghatározta a személyiségemet. Elsősorban az édesanyám, aki egy bőbeszédű és nem mellékesen gyorsan beszélő asszony volt, egészen csecsemőkoromtól kezdve nagyon sokat mesélt nekem. Talán ennek köszönhettem, hogy állítólag már kilenc hónapos koromban elkezdtem beszélni. Azt követően jöttek az óvónők, a tanító nénik, a tanárok, a professzorok. Nem tudom nem megemlíteni Mirnics György tanár urat, aki elkísért, illetve végigkísért annak idején, amikor megnyertem a Jó Pajtás beszédversenyét, illetve Sipos Ágnes tanárnőt, aki szintén mindig számított rám, hogyha fogalmazási versenyekre kellett pályaműveket írni, vagy hasonló esetekben. Később pedig a középiskolai és az egyetemi tanáraim is nagyon sokan hatással voltak a személyiségem fejlődésére, legalábbis ebben a pillanatban ezt most így látom.

Az egyetemi tanulmányaid elvégzése után mivel foglalkoztál?

– Amikor megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, akkor Kishegyesen a legnagyobb és a legtöbb embert foglalkoztató cég a helyi állami mezőgazdasági vállalat volt, és annak voltam az ösztöndíjasa. És valójában még ’89-ben, még mielőtt a diplomámat megvédtem volna az egyetemen, már felvettek, és a kereskedelmi osztályon kezdtem a pályafutásomat. Valójában nagyon sok tapasztalatot szereztem már az első év során, ugyanis ez egy olyan év volt, amikor még egyben volt a délszláv állam, az egykori Jugoszlávia, és a helyi mezőgazdasági birtok például a jó minőségű, itt keltetett naposcsibéiről volt ismert országszerte. Együtt dolgoztunk olyan komoly cégekkel, mint annak idején a legismertebb szlovén nagyvállalatok, illetve valójában szinte valamennyi tagköztársaságból voltak partnereink, és nagyon sok hasznos ismeretre tettem szert ez alatt az idő alatt. Utána még néhány évig a vállalat kereskedelmi osztályán dolgoztam. Aztán később, amikor jöttek a nehézségek, akkor áthelyeztek, a pénzügyi osztály vezetését bízták rám, illetve a 90-es évek végén a cég ügyvezetője is voltam. Egy külön hosszú mese lehetne, hogy az embargós időszakban milyen feladatok hárultak a vállalatokban dolgozókra, ugyanis annak idején a szankciók, a különböző büntetőintézkedések miatt nem volt egyszerű fenntartani a cégben a termelést. A NATO-bombázásokat követően a kishegyesi állami mezőgazdasági vállalat is más hasonló cégek sorsára jutott. Jött a csődeljárás, majd pedig a privatizáció.

Hogyan kerültél az újságírás vonzáskörébe? Mióta erősíted a Magyar Szó topolyai szerkesztőségét?

– Az írás soha nem állt tőlem távol, említettem, hogy a Jó Pajtásban, majd különféle iskolai, helyi és ifjúsági lapokban, egy szabadkai újságban is jelentek meg írásaim. Ennek ellenére valahogy akkortájt az nem merült fel bennem, hogy egyszer majd újságíró leszek. Három fiú volt csupán a középiskolai osztályomban, az egyik fiú újságíró szeretett volna lenni, én pedig közgazdászként, valamiféle vállalatirányítóként vagy vállalkozóként képzeltem el akkor a jövőmet. Most viszont az a helyzet, hogy én vagyok újságíró, ő pedig egy sikeres vállalkozó Magyarországon. Amikor 2004-ben megkezdte működését Topolyán az akkor még önkormányzati alapítású tájékoztatási közvállalat, ami valójában rádióadót jelentett, illetve helyi tévéállomást is működtettünk, munkatársakat kerestek, és egy meghallgatás után előbb tiszteletdíjas bemondóként alkalmaztak, majd újságíró lettem. Kezdetben még lehetőség volt nyomtatott kiadványok megjelentetésére is, tehát ott már, azt hiszem, havi rendszerességgel egy kisújságot adtunk ki. Egy épületben volt a rádió szerkesztősége és a Magyar Szó topolyai szerkesztősége, amelyet abban az időben Nagy Klári vezetett, és mivel látta, hogy a rádióban foglalkozom hírszerkesztéssel, illetve hogy a helyi lapban jelennek meg írásaim, megkérdezte, hogy nem tudnék-e besegíteni a Magyar Szó szerkesztőségének, ugyanis a munkatársak abban az időben kevesen voltak, nem jutottak el mindenhova, és akkor, tehát több mint 20 évvel ezelőtt már megjelentek az első írásaim napilapunkban is. Később nemcsak a topolyai oldalra, hanem más rovatokba is írtam.

A Sportvilág melléklet állandó munkatársa vagy, és Vajdaság-szerte elismert gazdasági szakíró. A TSC történelmi sikerét egészen közelről követheted…

– A topolyai TSC labdarúgócsapatával is még abban az időben kerültem kapcsolatba, amikor a helyi tájékoztatási közvállalatban dolgoztam. Akkoriban még harmadosztályban szerepelt a csapat, és Palágyi Szabolcs, az egyesület akkori elnöke – mostani vezérigazgató – rendszeresen jött a helyi tévébe és rádióba beszámolni az eredményekről. Tehát tulajdonképpen a kapcsolat a TSC-vel onnantól datálódik, és utána alkalmam volt végigkísérni ennek a csapatnak a diadalmenetét, ahogyan bejutott a második, majd az első ligába, onnan pedig a szuperligába, illetve a csapat első európai szereplését, a labdarúgó-akadémia megépítését, valamint az új stadion, a TSC Aréna megépítését is testközelből végigkísértem, és általában én tudósítottam ezekről az eseményekről, illetve a csapat által elért eredményekről is. A sakkozókkal is rendszeresen foglalkoztam, magam is igazolt sakkozó vagyok a mai napig, mesterjelölti titulusom van, a kishegyesi csapatot erősítem.

A gazdasági témák nagyon sok háttér-információt, folyamatos tájékozódást igényelnek. Honnan ered a tudásvágy?

– Valóban így van, a gazdasági témák feldolgozása nagyon sok háttér-információt követel meg, illetve folyamatos tájékozódást feltételez, ugyanis világunkban jelen pillanatban olyan gyorsan változnak a dolgok, hogy ha ma valamit leírunk, akkor nem biztos, hogy holnapra még mindig aktuális lesz. Azt is mondhatnám, hogy számomra ez valamiféle ártalom vagy „betegség”, hogy folyamatosan figyelemmel kísérem az új híreket, a világgazdaság és a hazai gazdaság híreit. Csak így tudja magát az ember formában tartani, és így tud az írásaiban naprakész lenni, másképpen ez nemigen lehetséges. Érdeklődési köröm a gazdasági témákon túl a hozzá szorosan köthető mezőgazdasági, környezetvédelmi, környezetgazdálkodási, vidékfejlesztési témákra is kiterjed, mindezek mellett már tanulmányaim során érdeklődtem egyebek között a szociológia, a politikai gazdaságtan, valamint a rendszerelmélet iránt is. Szeretem a dolgokat több nézőpontból megvizsgálni, a nem szokványos vetületeket is szemléltetni.

Az újságírói hivatás szolgálat jellegét erősíti, hogy a Magyar Szó tudósítójaként folyamatosan az olvasók között vagy, kapcsolatban vagy velük. Miben látod a munka szépségét/nehézségét?

– Nem csak közhely, hogy a leírt szónak súlya van. Az újságírásban a hitelesség, az objektivitás fontos követelmény. Véleményt formálunk, értéket közvetítünk vagy akár teremthetünk is. Nem mindegy, hogy mit és hogyan mutatunk be, hogyan próbáljuk a lényeget, a fontos részleteket prezentálni. Büszke vagyok rá, hogy ezt az elismerést akkor kaptam meg, amikor a napilapunk is ilyen jelentős évfordulót ünnepel. Arra is, hogy tagja lehetek ennek a csapatnak, és tagja voltam annak a csapatnak is, amely decemberben Brüsszelben a Liszt Intézetben mutatkozhatott be, illetve ellátogattunk az Európai Parlament épületébe is. Fontosnak tartom azt is megjegyezni, hogy a feleségem, a két lányom, tehát a családom jelent nekem biztos hátteret, ami szükséges ahhoz, hogy az ember teljesíteni tudjon.

Mennyire fontosak számodra a visszajelzések, hogyan élted meg, hogy 2024-ben téged választottak az év újságírójává a Magyar Szóban?

– Bevallom, nem gondoltam, hogy valamikor engem bármiért is díjaznak majd még a jövőben. A feleségem, amikor látta, hogy hogyan állok hozzá a témákhoz és a munkához, néha kicsit élcelődve kérdezte: Azt hiszed, hogy ezért majd téged díjazni fognak? Mondtam, hogy nem hiszem, de én akkor is csak így tudok viszonyulni a dolgokhoz. Valóban nem hittem, hogy majd díjaznak. Amikor megláttam, hogy én vagyok a kitüntetett, elsőre el sem akartam hinni. Utána, megmondom őszintén, kicsit meghatódtam, jól is esett, hiszen mindig jólesik a visszajelzés. Azok a visszajelzések is, amikor kritikával illetnek, hiszen az is információ, olyankor elgondolkodik az ember azon, hogy valamit jól csinált, vagy nem jól csinált, nem jól fogalmazott meg. A visszajelzés eleve azt jelenti, hogy olvassák, amiket írok, tehát van értelme.