Víz nélkül nincs élet

Víz nélkül nincs élet! Ezt a megdönthetetlen állítást, axiómát már az óvodások is ismerik, a gyermekek is tudják és értik, hogy a víz az élet forrása. A fokozódó környezetszennyezés miatt azonban egyre inkább híján vagyunk a tiszta, természetes éltető víznek, legyen az a föld gyomrából felhozott édesvíz, vagy felszíni álló vagy vízfolyás.

Módosításra szorul a fentebb említett axióma: Tiszta víz nélkül nincs élet! Természetes, a szennyező anyagoktól megkímélt, tiszta, érintetlen természetes vízfolyás, patak, ér, csermely, folyó (szebbnél szebb kifejezéseink vannak a folyó vizekre) szinte már nem is létezik a kék bolygó (a felszínének háromnegyede víz, innen az elnevezés) felszínén.

A tisztán megőrzött vizes élőhelyek fajgazdagsága, divatos szóval élve, a biodiverzitása egyedülálló. Ezért annyira fontos nap a február másodika, a vizes élőhelyek világnapja, amikor alkalom és lehetőség van újból és újból hangsúlyozni a természetes, álló és folyó vizek, beleértve a vizenyős, nedves rétek, lápok, mocsarak megőrzésének, szennyezéstől való megóvásának fontosságát.

Több mint fél évszázada, 1971. február másodikán írták alá az iráni Ramsarban, a Ramsari Egyezmény néven ismertté vált nemzetközi megállapodást a vizes élőhelyek, elsősorban a vízi madarak védelmére. A sokat emlegetett fenntartható fejlődés egyre tarthatatlanabb. A világ minden tájára kiterjedő, erőltetett emberi beavatkozások hatására már a XX. század közepére olyan mértékben zsugorodtak, visszaszorultak a vizes élőhelyek, hogy óhatatlanul szükségessé vált az ökoszisztémák hosszú távú megőrzését szolgáló nemzetközi szintű összefogás.

A Ramsari Egyezményt 18 alapító ország írta alá, de csakhamar mintegy 150 ország csatlakozott az egyezményhez. A csatlakozás feltétele, hogy az adott ország legalább egy, az egyezmény elvárásainak megfelelő vizes élőhellyel rendelkezzen. A volt Jugoszlávia területén a Ludasi-tó és az Obedi láp voltak az első olyan vizes élőhelyek, amelyeket felvettek (1977) a Ramsari Egyezménybe.

Szerbia területén tíz természetvédelmi terület, köztük kilenc speciális természeti rezervátum került a Ramsari Egyezmény listájára, ezek a Ludasi-tó, a Sóskopó, a Felső-Duna, az Obedi láp, az Óbega–Császártó, a Kovilj–Péterváradi-rét, a Labudovo okno, a Zasavica és a Pešteri fennsík Speciális Természeti Rezervátumok, valamint a Vlaszinai Különleges Természeti Értékű Táj.

A vizes területek nemcsak a honos növény- és állatvilág szempontjából kiemelt jelentőségűek, hanem a vonuló madarak számára is igen fontos pihenő, táplálkozó és búvóhelyül szolgálnak. A vizes élőhelyekre a legnagyobb veszélyt a környező mezőgazdasági területekről bemosódó vegyszerek, az eutrofizációt okozó műtrágyaszármazékok, a növekvő turizmus, a vízi sportok, a vízutánpótlás hiánya, valamint a túlzott halászat jelenti.

A múltban a Ludasi-tó körül több település, Palics, Hajdújárás, Ludas, Nosza és Királyhalma létesült, amelyek lakóit a gazdag vízi világ adta lehetőségek vonzották a területre. A letelepedő emberek halásztak, vadásztak, nádat vágtak, a tó volt a lételemük. A nádas élelmet, tüzelőt, építőanyagot és vészhelyzetben menedéket nyújtott. A téli nádvágást a jelentősége miatt téli aratásnak is nevezték.

A tó és környezete az észak-déli madárvonulási útvonal jelentős pihenőállomása, az énekesmadarak és a vízimadarak fontos gyülekező, táplálkozó és éjszakázó helye is egyben. A tavaszi belvizes nedves rétek a parti madaraknak, cankóknak kínálnak táplálkozó- és pihenőhelyet. A nyári-őszi kutatótáborokban 40 éve folyik madárvonulás-kutatás.

A múlt század közepéig a tó egységes mocsárvidéket alkotott a Körös-ér kiterjedt árterével. Az ér tiszta vize táplálta a tó gazdag élővilágot rejtő nádasát. A Körös vízgyűjtő területének lecsapolásával elapadt a vízutánpótlás, ami mára nagyrészt a Palicsi-tóra korlátozódik. A jelentős szervesanyag-terheléstől burjánzik a nádas. A vízi életközösség fajgazdagsága megcsappant. A magas keleti löszpart sztyeppei növényzete a terjeszkedő nád, a bodza és akác miatt visszaszorult. Eltűnt a szártalan csüdfű, a pusztai meténg és a fekete kökörcsin is.

A halállomány összetétele is megváltozott, a XX. század elején még őshonos kárászt teljesen kiszorította az inváziós ezüstkárász, amely oxigénszegény vízben is jól szaporodik. A vadvizek jellegzetes hala volt a réti csík, már csak elvétve fordul elő a Körös-érben.

A Ludasi-tó fontos a vidraállomány megőrzésében, és olykor találkozhatunk a vízhez kötődő hermelinnel is. A rezervátum területén mintegy 270 madárfaj fordul elő, egyharmaduk rendszeresen vagy időszakosan költ.

A tó mozaikos, nádas, gyékényes északi részében több récefaj is fészkel, és örvendetesen elszaporodott a nyári lúd. A nádasok rendszeres fészkelője a barna rétihéja, jelentős költőtelepi vannak a hófehér nagy kócsagnak, kisebb számban megtelepszik a vörös gém, a bakcsó és az üstökös gém. A kévésedő, öreg nádasokban érzi otthon magát a csilingelő hangú barkós cinege. Rendszeresen fészkel a rejtett életmódú guvat, több nádiposzátafaj és nádi sármány.

A Ludasi-tó part menti nedves, mocsaras területeinek újjáélesztésében az aktív természetvédelmi intézkedések, a bivalyok és a szürkemarha „bevetése” eredményesnek bizonyult. A burjánzó nádat hatékonyan „kezelik” a négylábú kérődzők, visszatértek a nedves rétekre jellemző parti madarak, a cankók, újra költ a gólyatöcs és a bíbic is.