A zene és a közösség szolgálatában

A bácskertesi-kupuszinai mgr. Dienes László zeneművész, az apatini Stevan Hristić Zeneiskola tanára, egykori igazgatója, a kupuszinai Sturcz József Színjátszó Csoport zenei rendezője, a Fúvószenekar vezetője, a helyi Szent Anna-templom kántora a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett díjában részesült. A kiemelkedő szakmai minőség mellett Dienes László személye jelentős közösségformáló erővel bír szülőfaluja és a tágabb régió kulturális életének tekintetében is. A sokoldalú művész- és tanáregyéniséggel az elismerés fogadtatásáról, a zene jellemformáló hatásáról és az életpályája alakulásáról beszélgettünk.

 Hogyan érintett, mennyire lepett meg az elismerés?

– Nagyon meglepett. Nem tudtam róla, ám mivel a nejem is tagja a kupuszinai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vezetőségének, tőle hallottam utólag, hogy megbeszélték, jelölnek a díjra. Sutus Áron, a VMMSZ elnöke hívott fel a hírrel. Megtiszteltetés, a sok évi munka fényében, az első gondolatom azonban az volt: Megérdemlem én ezt? Biztos, hogy dolgoztam mindezért eleget? Nem érdemelné-e meg más valaki inkább? A kételyeim ellenére azonban természetesen nagyon örülök az elismerésnek, óriási megtiszteltetésként élem meg.

 Mióta vagy jelen aktívan a művelődési életben? Mindez nyilván némiképp összefügg a tanári pályával is, ugyanakkor talán mégsem teljes mértékben, hiszen tudjuk, a nyugat-bácskai falvak magyar közösségeiben szinte gyermek- és iskoláskortól ennek a közegnek részévé válhat az ember.

– Annak idején, még az 1980-as évek elején, a Mini Zenekarban játszottam, öten voltunk, kezdtünk muzsikálgatni… Sturcz József, a legendás kupuszinai rendező, a mostani színjátszó csoport névadója megkérdezte tőlünk, nem volna-e kedvünk muzsikálni a színdarabban? Attól kezdve vagyok aktív a művelődési életben, be-besegítettem a különféle kulturális tevékenységekbe, majd amikor elkerültem egyetemre, akkor jött négy-öt év kiesés. Amikor hazatértem Belgrádból és munkát kaptam az apatini Zeneiskolában, akkor újra intenzívvé vált a jelenlétem, tehát úgy 1995-től folyamatosan tevékeny részese vagyok a helyi művelődési életnek.

 Hogyan alakult ki a zenéhez fűződő viszonyod, már gyermekkorodtól látszott ez az irányultság?

– Gyermekként természetesen nem is tudtam, hogy van hallásom. A nagyapám annak idején amatőr zenész volt, muzsikált lakodalmakban, édesapám tudott harmonikán játszani, de nem nagyon zenélt. Ő vette észre, hogy van hallásom. Elcsalt engem Apatinba, bevitt a zeneiskolába, ahol a szolfézstanárnő meghallgatott, még emlékszem is, a Már minálunk babám című nótát kellett énekelnem. Nem mondott ott és akkor semmit, de később szólt, hogy szeptembertől várnak a zeneiskolába. Ez 1977 szeptemberében történt, és azóta folyamatosan foglalkozom zenével, azóta tart az elköteleződésem.

 Hol és hogyan végezted a tanulmányaidat?

– Hat évet jártam az apatini zeneiskolába, majd öt évet a Szabadkai Zeneiskolába, mert két szakon végeztem, zongorán alapfokon, zeneelmélet szakra iratkoztam középiskolába, majd közben elkezdtem rézfúvós hangszeren játszani, és amikor befejeztem a középiskolát zeneelméleten, akkor voltam másodéves tuba zenész, így maradtam még egy évet, hogy a harmadikat és a negyediket is befejezzem. Ezt követően jött a sorkatonai szolgálat és Belgrád, négy év egyetemen, majd további két és fél év a magiszteri fokozat megszerzése céljából. 

 Ha jól tudom, dolgoztál Belgrádban is…

– Igen, 1994-ig hivatalosan, majd külsősként a Belgrádi Operában, a Filharmónia tagjaként, a Szerbiai Rádió és Televízió zenekarában, a zimonyi Madlenianumban, továbbá a Színház a Terázián (Pozorište na Terazijama) nevű produkcióban. Mindez egészen a pandémiáig tartott, ugyanis az apatini zeneiskolában dolgozva párhuzamosan jártam Belgrádba is. Aztán egyszer csak sok lett, megterhelővé vált számomra. Nem a zenét untam meg, hanem az utazást, így felhagytam ezekkel a tevékenységekkel. Sokszor el kellett utaznom Belgrádba és onnan mentünk például Nišbe, vittük az operát egy-egy előadásra. Nehéz volt mindezt összeegyeztetni az itteni, mindennapi feladatokkal. Jelenleg új és izgalmas projekt számomra, hogy a nemrég megalakult Szabadkai Big Bandben is muzsikálok.

 Rendkívül szerteágazó, kiterjedt a tevékenységed, a szakmai kapcsolatrendszered. Annak idején mégis hazatértél, a szülőfaluban, Kupuszinán élsz, Apatinban tanárként dolgozol, egy mandátumban betöltötted az apatini Zeneiskola igazgatói posztját.

Mit jelentett, jelent számodra a feladatkör, illetve mennyire meghatározó számodra az, hogy a szülőföldön tudod kamatoztatni a tehetséged?

– Kezdetben volt bennem egyfajta belső harc. Ott motoszkált bennem a kérdés, hogy „több” lennék-e, ha ott maradok Belgrádban és muzsikálok, mint professzionális zenész vagy ,,kisebb” ember leszek, ha ,,csak” tanítani fogok…? Vajon, jól tettem-e, hogy otthagytam a fővárosi lehetőségeket…? Évek kellettek, mire megfogalmazódott bennem az egyértelmű válasz, hogy igenis helyes döntés volt. Azon gondolkodtam, talán a Jóisten is így akarhatta, mert nem véletlenül születtem oda, ahova. Én a zenei tevékenységemet tudom hozzátenni falunk hírnevének öregbítéséhez. Van, aki kerítést épít és megcsodálják a munkáját, hogy ki építette…, a mi szakmánkban nincs ilyen kézzelfogható eredmény, produktum, hanem az eszmei érték számít… Hány diákot tanítottam, sikerült-e átadni nekik valamit…? Nem fontos, hogy zenei téren történjen ez az átadás, hanem történhet az életre nevelés szintjén is, meg kell tanítani őket arra, hogy majd feltalálják magukat az életben. Őszintén szólva nem bánom, hogy mindez így történt. Volt, van részem a muzsikálásban is és a tanításban is. Mindkettő külön világ, mindkettőbe bőven belekóstoltam. Egyszerűen így kellett lennie, ahogyan lett. Ami az igazgatói posztot illeti, azt nem szerettem igazán. Huszonnégy órás jelenlétet igényelt, nem beszélve a felelősségről. Én viszont az a típusú ember vagyok, aki szívesebben marad a háttérben, az, aki tol, nem az, aki húz. Elvállaltam a tisztséget, hogy inkább legyen valaki a ,,fészekből”, mint hogy jöjjön egy ,,külsős”, és esetleg ne tudja kellően autentikusan továbbvinni a nyolc évtizedes intézmény szellemiségét. Kértek, hogy legyek további mandátumban is igazgató, de azt már nem vállaltam. Sokat tanultam az igazgatóság ideje alatt, főként emberismeretből, hiszen ebből a szemszögből, pozícióból is megfigyelhettem a világot. Elsősorban ezért volt jelentős élettapasztalat számomra ez az időszak. Becsülettel lezártam, de be kell vallanom, nagy súly, teher volt számomra. Az ilyen pozíciókra születni kell, én úgy érzem, nem ez a küldetésem. Merem remélni, hogy sokkal inkább öregbítem az iskola hírnevét a tanítással.

 Fel tudsz-e idézni kiemelkedő, emlékezetes pillanatokat, helyzeteket a tanítás terén?

– Elsősorban azt emelném ki, hogy három dolog kell ahhoz, hogy egy gyermek megtanuljon muzsikálni: a szülő, a gyerek és a tanár szándéka. Ha mindebből az együttműködésből egyetlen tényező, egyetlen személy hiányzik, akkor onnantól kezdve már nem működik a dolog egésze. Nyilván volt olyan, hogy mindhárom adott volt, a tehetséggel együtt. Amellett rengeteg munka és gyakorlás, versenyeken való részvétel is szükséges. Természetesen nem a megmérettetés a lényeg, ugyanis nem válhat mindenkiből zenész. A muzikalitással való kapcsolat, a zenei hozzáállás viszont meghatározó lehet. Bizonyított tény, hogy az, aki gyerekkorában foglalkozott zenével, egészen másként látja felnőtt korában a világot. Ebben hiszek, ezt tapasztaltam magam is. Adottak persze a nehézségek is. Hiába bármilyen nagy tehetség valaki, az ugyanis egy pályának, egy folyamatnak csupán az öt százalékát teszi ki, a többi munka, folyamatos gyakorlás. Magam is, máig öt-hat órát gyakorlok naponta, hogy tartsam a szintet. Hiába van meg a zenemű fejben, ha nem tudom megfelelő módon átvinni a hangszerre. Amikor az igazgatóságom ideje alatt az említett súlyos felelősséggel küszködtem, nehezen tudtam megpihenni, regenerálódni. Például szeretek olvasni, akkoriban azonban azt vettem észre, hogy elolvastam három-négy oldalt, és nem tudtam, hogy mit olvastam, annyira nem tudtam koncentrálni. Éreztem, hogy kell valami feszültségoldó módot, szelepet találni…

Van egy zeneszobám, lementem, fogtam a basszusgitárt vagy a tubát, és két-három órán át zenéltem. Egy idő után észrevettem, hogy elkezdek megpihenni, mondtam magamnak, hogy akkor erre van szükségem, ezzel ki tudom engedni a gőzt. Van, aki sportol, van, aki egyéb módszert választ, számomra azonban ez bizonyult a leghatékonyabb stresszlevezetésnek.

 Mit jelentettek mindennek tükrében a kupuszinai színjátszócsoport zenei rendezése körüli kihívások?

– Minden projekt új kihívást jelent. Másképp nyúlsz egy színdarab zenei kiválasztásához, megint másképpen egy koncertmű begyakorlásához. Ezekben a színjátszói folyamatokban nem egyedül döntök, a rendezővel, a zenésztársakkal közösen alakítjuk. Először is kérdés, hogy milyen korban játszódik a cselekmény, mi a tematikája stb. Mindig az adott kor slágereihez nyúltunk, már ha voltak ilyenek, aztán volt a nehezebb út, hogy nem is komponáltuk a nótákat, vagy nem írtunk rájuk szöveget, hanem a szövegkönyvhöz kerestünk tartalmilag és melódiailag is illőket. Ez a nehezebb, de mindig feltaláltuk magunkat.

Annyi kikötésem volt mindig a rendező felé, hogy olyan színészeket válasszon, akik tudnak énekelni is. Teszem azt, öt színész adott, aki énekel és közülük egynek nincs jó énekhangja, akkor az egész darab rossz lesz. Természetesen a színészi játék és a zene összhatása az, ami sikeressé tehet egy előadást, ehhez az alapelvhez mindig igazodtunk a közös alkotói folyamatok során.

 Az általad vezetett harmincéves Fúvószenekart is bevonjátok ezekbe a produkciókba? 

– Olykor a Fúvószenekarral is hozzájárulunk az előadások sikeréhez, előfordult ugyanis, hogy a rendező vagy az író kért kisebb fúvós közreműködést, ez azonban nem számít bevett gyakorlatnak. A Fúvószenekarral rendszeres megmutatkozásunk van évente az Apatini Halászestek keretében, a kupuszinai Szent Anna-búcsúi Fúvóskoncert alkalmával, továbbá húsvét ünnepén, a feltámadási szentmisén. Ott van egy zenei rész, amelyben a gyermek tagjaink is közre tudnak működni, így volt már, hogy ezen az alkalmon több mint ötvenen zenéltünk együtt. Kissé nehéz összehozni ennyi embert, ennek ellenére, hogy volt, amikor kifejezetten sokfelé mentünk, nemcsak Vajdaság-szerte, hanem Budapesttől egészen Belgrádig. Jelenleg vannak idősebb és fiatalabb tagjaink is, a létszám változó, de a búcsúra általában összejövünk olyan harmincnégyen, harmincöten. Vannak, akik időközben lemorzsolódtak, de 1995-től kezdődően összesen több mint száz közreműködőről tarthatunk számot. Óriási háttérmunka van mindebben, nemcsak magára a gyakorlásra gondolok, hanem a zenei átiratok elkészítésére is. Nehéz megindítani a próbafolyamatot, ám amikor vége a koncertnek, vagy a főpróbán, amikor már látom, hogy minden összeállt, akkor óriási megnyugvás és öröm tölt el, olyankor úgy érzem, érdemes volt. Manapság egyébként jóval nehezebb bevonni az embereket a közösségi tevékenységekbe, mint régebben, el vagyunk kényelmesedve, nem akarunk kilépni a komfortzónánkból, amely egyre inkább szűkül. Talán kis lépésekben lenne lehetséges változtatni ezen a hozzáálláson, ugyanis meg lehet és meg is kell mozgatni a rendelkezésünkre álló energiákat.

 Ebből is kitűnik, hogy nemcsak a pályád révén, hanem az életed révén is tanítasz. A gyermekeid számára adhattál egy olyan örökséget, amely őket is a művészi pályára vitte, terelte. Mit gondolsz, hatással voltál ezekre a folyamatokra?

– Annak idején, amikor kicsi voltam, még több háznál is tartottak lovakat. Azok mellé odakötöttük a kiscsikót, az nem húzta a szekeret, hanem csak haladt mellettük. Az én gyermekeim sem láttak, hallottak mást, mint a zenét, a gyakorlást, a fellépést. Ez volt szinte a játékuk is. A fiamnak, Ákosnak kellett rajzolnom egy nagy lapra egy szintetizátort, mellé hangszórókat, majd ki kellett színezni. Már akkor is zenészt játszott, illetve azt, hogy egyszer majd azzá válik. Blanka lányom és Ákos fiam, amikor elkezdtek cseperedni, önszántukból iratkoztak be a zeneiskolába, bár egyikük sem szeretett gyakorolni, ahogy én sem annak idején, de hát ezt a példát látták maguk előtt. Amikor készültek kirepülni a fészekből, azon gondolkodtunk a nejemmel, Valériával, hogy mit is tanácsoljunk nekik, merre, milyen irányba induljanak. Arra jutottunk, hogy az lesz a legjobb, ha mindkét gyereknek lesz egy-egy civil szakmája, amelyet a középiskolában szerez meg, ahhoz ugyanis mindig vissza lehet kanyarodni. Így lett Ákos hangtechnikus, Blanka pedig ruhatervező. A lányom az általános iskola befejezése után játszott a helyi színjátszócsoportban, továbbá, mivel zeneiskolába nem szeretett volna járni, magánúton, Dudás Beátánál tanult három éven át dzsesszéneket. Mindez később is, a színészi pályáján nagyon jól jött számára. Blanka most a Soproni Petőfi Színház színművésze. Ákosnál pedig úgy alakult, hogy az első év után kitűnővel végzett, és bátran beírattam arra, amire vágyott, a dobtanszakra is. Miután végzett hangtechnikusként, dzsessz szakon is befejezte a zenei középiskolát. Ezután Budapesten, a Kőbányai Zenei Stúdióban tanult tovább, ahol dzsessz-rock szakon végzett, mint dobos. Jelenleg több együttesben is játszik, valamint az Újvidéki Színház hangtechnikusaként dolgozik. 

 Utoljára hagytuk a legújabban kezdett zenei tevékenységed, vagy talán inkább szolgálatod taglalását. Kántor vagy a kupuszinai Szent Anna-templomban…

– 2010 nagyszombatja óta végzem ezt a szolgálatot. Még élt a régi kántor, csak már beteg volt, ezért orgona nélkül ment a mise. Ekkor Molnár József, a helyi Pasztorális Tanács elnöke megkérdezett, nem orgonálnék-e nagyszombaton és húsvét vasárnap, hogy ünnepélyesebbé tegyük a húsvéti liturgiát? Váratlanul ért a felkérés, mert ugyan billentyűs hangszeren játszom, orgonálni azonban korábban még sosem próbáltam. Végül bevállaltam. A kezdetekkor még jártam Belgrádba is, ahol általában hétvégén voltak a koncertek, ezért mellettem Molnár Oszkár szintén kántora lett a templomnak. Így ketten, felváltva vagyunk ,,szolgálatban”. Kezdetben nagy feladatként, súlyként tekintettem erre a tevékenységre, ám ahogyan múlik az idő, végtelen hálát érzek a Jóisten felé, hogy engem választott ki, hogy ezt a szolgálatot is tudom végezni. Valójában az egész életemért történő hálaadásként állok hozzá az egészhez. Idén húsvétkor lesz éppen tizenöt éve, hogy kántorként is tevékenykedem.