A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett díjban részesítette Bodrogi Hajnalka közösség- és művelődésszervezőt, a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központ ügyvezető igazgatóját.
Bodrogi Hajnalka 1975-ben született, a szabadkai Óvóképző Főiskolán diplomázott, emellett a budapesti Táncművészeti Főiskola és a VMMSZ közös képzésén néptáncpedagógusi végzettségre is szert tett. Egy ideig óvónőként dolgozott, ezzel párhuzamosan 1996-tól a Népkörben néptáncoktatóként tevékenykedett. A szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon 2008-ban osztálytanító mester diplomát szerzett, majd pedig a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar regionális művelődésszervező-menedzser képesítésével gazdagította a pályáját.
A Népkörben 2000 óta dolgozik, szerteágazó feladatkört ellátva, legyen szó művelődési programok koordinálásáról, iroda- és művészeti vezetésről, projektmenedzsmentről, fesztiválszervezésről vagy pályázatírásról. Mindig nagy hangsúlyt fektetett a magyar népi gyermekjátékokra, a jeles ünnepeinkre és ezek színpadi megjelenítésére. 2020 óta ügyvezető igazgatóként irányítja a délvidéki magyar kultúra világítótornyaként, a hagyományok büszke őreként számon tartott Népkört.
A szabadkai Népkör MMK a Délvidék legidősebb folyamatosan működő kulturális szervezete: 1871-ben szabadelvű olvasókörként alakult meg, 1872-ben jegyezték be. Azóta is fennmaradt, a berkeiben jelenleg is több szakosztály működik. A néptánc, a népi ének, a népzenei, a képzőművészeti, a kézműves szakosztály és a színjátszó csoport is nagy sikereket ér el, a központ tevékenységét színesíti, akárcsak az Aranykapu játszóház, amely a gyerekek és a szülők fő találkozópontja. A Népkör emellett számos rendezvény szervezője, beleértve Szabadka egyik legközkedveltebb fesztiválját, az Interetnót, de sok más műsornak is otthont ad. Céljuk minden korosztályt megszólítani, hogy a legkisebbtől a legidősebbig mindenki jól érezze magát. Bodrogi Hajnalka ügyvezető igazgatóval a kultúránk, a népi értékeink őrzéséről és továbbadásáról beszélgettünk.
Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke átadja a Plakett díjat Bodrogi Hajnalkának (Fotó: Gergely Árpád)
Számodra ez mikor vált fontossá?
– Kiskorom óta érdekel. A család ebben meghatározó szerepet töltött be. Nagy családban nőttem fel, anyámék négyen voltak testvérek, és a nagyszülőkkel együtt, gyakran töltöttük együtt a vasárnapokat. Összejöttünk, ebédeltünk, azután énekeltünk és meséltünk. A szüleimtől megtanultam tisztelni a népi értékeinket, szeretni a néphagyományainkat, ők pedig ezt a nagyszüleimtől örökölték. A népi kultúra a mindennapjaink részét képezte. A szüleim a Népkör népzenei szakosztályának a tagjai voltak. Az anyukám és a keresztapám is nagyon szerette a néptáncot. Valahol magától értetődő, szinte természetes volt, hogy az én utam is a Népkörbe vezet. Számomra a Népkör sohasem csak egy intézményt jelentett. Mindig is fontos és meghatározó szerepet töltött be az életemben. Nem csak arra volt jó, hogy itt üssem el a szabadidőmet. Barátságokat kötöttem, társaságra tettem szert, akikkel nem csak a próbákon találkoztunk, azon kívül is összejártunk, együtt mentünk szórakozni, tartottuk egymással a kapcsolatot. Nagyon sok jó emlék köt a Népkörhöz.
A Népkör egy nagy család, és aki egyszer népkörös volt, mindig az marad, bárhová is sodorja az élet. Ezek nem üres szavak, mások is mondták már, hogy így éreznek a Népkörrel a kapcsolatban. Ami engem illet, számomra itt vált világossá, hogy mit jelent valójában a közösségépítés, mennyire értékesek a hagyományaink, és milyen fontos az embereket a kultúra által összekapcsolni. Az értékeinket nem elég megörökölni, szeretnünk kell, vigyázni rá, és amikor eljön az idő, sértetlenül továbbadni.
Művelődési rendezvényeken vettem részt, magával ragadott a néptánc, a népzene és a kézműveskedésben is kipróbáltam magamat. Így jött ez, ilyen sorrendben. Lackó Illés elbűvölt a néptánccal, dr. Szöllősy Vágó László és a felesége, Veronika a népzenével varázsolt el, közben citerázni és furulyázni is tanultam, a kézművesség pedig egy kicsit később jött, de ugyanúgy fontos lett a számomra. Mindinkább azt éreztem, hogy a néphagyományok őrzésében találom meg magamat, ez az én világom, és ennek szentelném az életemet. Ez vezérelt akkor is, amikor az óvóképzői és néptáncpedagógusi pályára léptem. A néptáncra sokan szabadidős tevékenységként tekintettek, ami mozgásban tart. Nálam nem ez volt a helyzet. Nekem az identitásomat erősítette.
Közös fotózkodás az Interetnón: nagy fesztivál, nagy szervezőcsapat (A Népkör Magyar Művelődési Központ archívuma)
Mikor gondoltad úgy, hogy komoly a dolog? Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ez lesz a jövőd?
– Amikor egyre több lehetőséget kaptam, hogy gyermektánccsoportot vezessek. Az óvóképző mellé jött a néptáncpedagógusi képesítés, de azt is láttam, hogy nem ártana kulturális szervezői képességekre is szert tenni, vagy legalább ebben is egy kicsit jobban elmélyülni. Így jött képbe a Szegedi Juhász Gyula Pedagógusképző Kar, ahol regionális művelődésszervező-menedzser szakon végeztem. Mint kiderült, ez is egy jó döntés volt, mert mostanában a táncos és az oktatói tevékenység helyett a közösségépítés és a programszervezés került előtérbe.
A tudásszerzés útján több állomásra is befutottál...
– Úgy érzem, egész életemben tanulok, a tanulásnak sosincs vége. A tapasztalatszerzés a fejlődést szolgálja. Azt is megtanultam, hogy azokra érdemes odafigyelni, akik odaadóan, szorgalmasan, elhivatottan és szeretettel teszik a munkájukat. Bölcs tanácsokra csakis azoktól számíthatok, akik elkötelezettek a közösség iránt, közös célokat tartanak szem előtt, és képesek értékeket teremteni. Azzal foglalkozni, amit igazán szeretünk, nagy ajándék az életben. Ezen a téren szerencsésnek mondhatom magamat, úgy érzem, megleltem azt, amiben igazán kiteljesedhetek. A Népkör vezetése nagy felelősséggel jár, de óriási megtiszteltetés is egyben. Motiválóan hat rám, hogy a közösségért dolgozhatok, egy olyan központ élén, amely a magyar kultúra megőrzéséért és továbbadásáért száll síkra. Amikor pedig valamit elérünk, az közös siker. Egy kiváló csapat munkájának az eredménye. Erre sohasem tekintettem úgy, mintha csak az én érdemem lenne. Nem szabad öncélúnak lenni, mellőzni kell az önös érdeket. Mindig is a csapatmunkában hittem, igazán nagy dolgokat csakis együtt tudunk véghezvinni. Ugyanakkor pedig fontos törekedni a fejlődésre is, hogy amivel foglalkozunk, abban a legjobbak legyünk, mert ezzel a közösségünk fejlődését is szolgáljuk. Ezt mindig szem előtt tartottam, mint ahogyan azt is, hogy olyanokkal működjünk együtt, akik ezt szintén így gondolják, és akik kiválóan teljesítenek a saját szakterületükön. A csapatépítésnél is ez számít, hogy a csapattársak elhivatottak, elszántak, szakavatottak, lelkesek, kitartóak legyenek, és hozzájáruljanak a közös célok megvalósításához.
Ha pedig itt tartunk, megragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Polyákovity Izabellának, Rumenyákovity Szilviának és Pfajfer Erikának, a közvetlen munkatársaimnak, amiért mindig számíthatok rájuk; Bodrogi Bélának, a férjemnek, akivel egy hullámhosszon vagyunk, úgy a munkában, mint azon kívül; szüleimnek, gyerekeimnek, akik nap mint nap motiválnak és erőt adnak, valamint mindenkinek, aki a Népkört alkotja, a vezetőségnek, a művészeti vezetőknek, a szakcsoportvezetőknek… Ilyen emberekkel öröm együtt dolgozni.
Mit mond számodra a Plakett díj?
– Azt, hogy jó úton járunk. Ez egy hatalmas megtiszteltetés, de erre sem úgy tekintek, hogy csak az én munkám elismerését jelenti, hanem mindazokét, akikkel együtt dolgozunk a közösségünkért és a kultúránkért, akikkel nap mint nap azon fáradozunk – tesszük ezt örömmel, szívvel-lélekkel –, hogy a kulturális értékeinkre büszkék legyenek az emberek, és a fiatalok is a magukénak érezzék. Ez a díj lendületet ad a további munkához, ugyanakkor felelősség is, hogy mindent, amit eddig tettünk, azt még nagyobb odaadással tegyük. Nagyon fontos felkarolni a fiatalokat, akik szintén ezt az utat választják. Melléjük kell állni, bátorítani őket és segíteni nekik. Ez az én célom is. Megadni a lehetőséget, a segítséget, mint ahogyan én is megkaptam a pályám kezdetén. Nyitottnak is kell lenni feléjük. Számomra a kultúra nemcsak a múlt megőrzéséről szól. Úgy gondolom, hogy ez egy élő folyamat, ami formálódik és megújul, így minden generációnak valami mást jelenthet. Úgy vélem, ebben a szellemben kell továbbadni a hagyományainkat és az értékeinket a jövő nemzedékének, hogy nekik ez a világ legtermészetesebb dolga legyen. Nem csupán a néphagyományainknak adunk teret, hanem a polgári tartalmaknak is. Együtt lenni, barátkozni, beszélgetni, véleményt cserélni, kikapcsolódni, itt és most a jelenben, ez is nagyon fontos.
A Népkör szervezi az Interetno fesztivált. Ez Szabadka egyik legkiválóbb és leglátogatottabb rendezvénysorozata. Egy igazi nyárbúcsúztató, amikor színes tartalom várja a látogatókat a város központjában, tánccsoportok érkeznek a világ szinte minden tájáról. Erre az időre azok közül is többen visszajönnek, akik már nem itt élnek. Úgy intézik a munkájukat, a szabadságukat, hogy itt lehessenek...
– Az Interetno egy igazi találkozási pont lett. Sokan mondták, hogy ilyenkor szeretnek hazajönni, mert nagyon jó a hangulat a városban, és ilyennek szeretik Szabadkát. Amikor ezt hallom, végtelenül boldog vagyok. Akik itt élnek, azok is valahogy felélénkülnek ebben az időszakban.
A fesztivál szervezése szinte egész évben tart, és rengeteg munkát igényel. Egyáltalán nem könnyű, sok kihívással, megannyi buktatóval jár. Csapatmunka és támogatók nélkül nem menne. Büszkék vagyunk az önkénteseinkre, mert nagyon odateszik magukat. A fesztivál lebonyolításánál is rengeteg dologra kell odafigyelni, de a végén mindig azt érzem, hogy megérte. Látni az embereken, hogy vidámak és jól érzik magukat, a nézőkön a meghatódást és az elámulást, amikor a pompás táncelőadásokat nézik, a fiatalokat, a táncosokat, ahogyan barátkoznak és nevetnek, a gyerekeket, akik csillogó szemekkel mutatják, hogy mit készítettek a játszóházban… ilyenkor nekem is tele szívem, és megerősít abban, hogy érdemes folytatni.
Nyitókép: Bodrogi Hajnalka a Plakett díjjal (Fotó: Gergely Árpád)
